A kétezres évek legelején kezdődött. Abban az időben, vagy talán még kissé korábban, amikor a budapesti világörökség – a Duna-partok, a budai Várnegyed – 2002-ben kiegészült az Andrássy úttal, s ezzel együtt a sugárutat kísérő városrészeket védőövezetté minősítették. Így lett a világörökség pufferzónája a Király utca mellékutcáival együtt. Belső-Erzsébetváros, vagy ahogy némi bizonytalansággal és tán nem egészen pontosan emlegették, a régi pesti zsidónegyed.

A hetedik kerület erősen elhanyagolt, súlyosan romló állagú, ám komoly városszerkezeti és építészeti értékkel, történeti emlékkel, hagyománnyal és megőrzött hangulattal rendelkező része.

A világörökségi címnek akkortájt még komoly rangja volt, a figyelem egyszeriben ráterelődött erre a városrészre is. De gyorsan kiderült az is, nagyobb a baj, mint bárki sejtette volna. Nem egyszerűen a házak elhanyagoltsága, rossz állapota sürgeti a megújulást, legalább olyan gondot okoz az is, hogy egy-két kivételes épülettől eltekintve korábban a műemlékvédelem látóteréből is hiányzott, s finoman szólva a kerület sem jó gazdaként viseli gondját, így védelem híján gondolkodás nélkül adtak ki bontási engedélyeket, melyek nyomán utcáról utcára jelenhetnek meg a foghíjakon igénytelen, oda nem illő házak.

Az értelmetlen pusztításra elsőként az ÓVÁS! civil egyesület hívta fel a figyelmet, s megkésve ugyan a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is nekilátott a műemlékvédelmi eljárásoknak.

2005-re ötvennégy épület kapott műemléki védelmet, volt köztük olyan is, amelyre már korábban bontási határozatot adtak ki. Ám közben buldózerek dolgoztak,

s olyan épület is eltűnt örökre, mint a Holló utca 11. számú „ezüstművesház”, a pesti szecesszió egyik különlegesen értékes, akkor már majd százéves emléke, Novák Imre és Gót Jenő alkotása.

A Világörökség Bizottság szakértőt küldött, a megalkotójáról elhíresült Polge-jelentés ajánlásokat fogalmazott meg, időről időre állapotjelentést kért, a főváros a negyed részletes szabályozásának elkészültéig változtatási tilalmat ajánlott, ám ez az akkori kerületi polgármesteren elbukott. Mindeközben az ingatlanbefektetők is kezdtek üzletet látni a környékben, elindultak a fejlesztést ígérő, ígérgető, tiszta és kevésbé tiszta ügyletet sejtető vásárlások, amelyek aligha az értékóvást, sokkal inkább a hasznot tartották szem előtt, s a Belső-Erzsébetváros mind a mai napig e befektetések, spekulációk, panamák szövevényes hálójában vergődik.

S ezen a ponton térjünk vissza a Síp utca és a Dohány utca átfogta átjáróház históriájához. Még a múlt század kilencvenes éveinek végén szerezte meg a Síp utca 8., majd a Síp utca 10. épületét Tordai Péter, a Mazsihisz akkori vezetője, utóbb az ő és társai cége lett a Dohány utca 10. számú háznak és természetesen az általuk közrefogott udvarnak, a hajdani átjáróháznak a tulajdonosa is. Kreutzer Károly tervezte a XIX. század utolsó évtizedében a kétemeletes, belső udvaros, historizáló házat, amely jól igazodott az utca kisvárosias beépítéséhez. Az ablakok fölött timpanonok, az ablakok között falfülkék díszítették az épületet. A szintenként elhelyezett hat-hat lakásból az építés idején csak az utcai fronton lévők voltak komfortosak, de a harmincas években az akkori tulajdonos a belső körgangra néző udvariakat is a kor igényeihez igazíttatta.

A jobb napokat látott Síp utcai kapualj, kilátással a zsinagógára A szerző felvételei

A keresztboltozatos kapualjon túl a keramitburkolatú udvarból nyílt az íves, elegáns, terrazzós főlépcsőház. A kétemeletes, kilenctengelyes szomszédos épület, a Síp utca 10. Wechselmann Ignác tervei nyomán 1866-ban épült. 1875-ben a ház oldalszárnyait a belső udvar irányában továbbépítették, úgy, hogy öntöttvas oszlopokra emelt híddal össze is kötötték az épületrészeket. Mindez területileg összekapcsolódott a Dohány utca 10. szám alatti U alakú, háromemeletes, klasszicista lakóházzal, amelyet 1844-ben Hild József tervei nyomán emeltek Kassowitz Hirsch Jakab bornagykereskedő számára. A Dohány utcai épület hatalmas kocsibeállós kapujából (ez utóbb még fontos lesz) átjárás vezetett a hosszú telekre, a kereszt- és az oldalszárnyakban végig boltok, műhelyek, raktárak nyíltak. Épp száz évre rá a Síp utca a budapesti gettó területe lett, míg a Dohány utca a lezárt részen kívül maradt, akkor a két udvart magas fallal és vaslemezzel zárták el egymástól. A keresztszárny bombatalálat következtében megsemmisült, az oldalszárny megmaradt, de az átjárást megakadályozó válaszfal elbontására hat évtizedet kellett várni.

Az épületek kálváriája azonban itt még nem fejeződött be, sőt, azóta már látjuk, a 2000-es években folytatódott. Az épületeket tehát a Tordai és Társai cég szerezte meg,

s elsődleges szempontjuk aligha az értékőrzés volt, hiszen lakásokat (mondhatjuk lakótelepet, divatosan lakóparkot) képzeltek az épületek helyére, az udvar területére, s már kezükben volt az érvényes bontási-építési engedély a Síp utcai épületekre, a Dohány utca 10. felújítására, valamint az új házak beépítésére a területen, mire megszületett a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemléki védési határozata.

Igen ám, de addigra a Síp utcában már csak az utcai front állt, mögötte sitthalom, pusztulás. 2005-öt írtunk. Ott álltunk a félig eldózerolt Síp utcai ház előtt, az ÓVÁS! tiltakozott, a KÖH elnöke széttárta a karját, az engedély kiadása idején még nem volt tisztségében, nincs mit tennie, bár három szint ráépítését a maradékra túlzottnak tartja…

Megállt az élet, patthelyzet, Tordai, aki korábban ugyan kijelentette, hogy már nem tud változtatni semmin, 2009-re befejeződik a fejlesztés, utóbb részben megszabadult tulajdonától, amelyet egy spanyol ingatlanfejlesztő, a Magyarországon Spanyol Ház Kft.-ként működő Hi Grupo vásárolt meg. S a történet látszólag ott folytatódott, ahol abbamaradt. Hiába volt minden, lanyha műemlékvédelem, világörökségi állapotjelentés, határozottabb civil tiltakozás, s néhány próbálkozás jó szóval.

S gondoljuk csak el, mindez nem akárhol, hanem a zsinagóga hátsó falánál, a sírkert és a Holokauszt emlékparkjának és emlékfájának tövében!

A spanyol fejlesztő kötötte az ebet a karóhoz, a Herzl-passzázs megépül.

Mondják, a műemlékvédelemnek egyszerre akadálya és szerencséje a pénzhiány, nos, ezúttal a gazdasági válság vetett véget a további bontásnak, ahogy az új építkezésnek is.

A befektető takarodót fújt. A terület mély álomba zuhant, azaz egyszer csak parkolócég jelent meg a Dohány utcai oldalon, s a már említett széles kapu egy időre a StarPark parkolóba vezetett. Erre pedig megint nem volt senkinek – műemlékvédelem, kerület, főváros – egyetlen szava sem. Így teltek-múltak az évek.

Azután mégis bezárt a parkoló, úgy mondták, végleg, talán megindul a terület helyreállítása. Két éve pedig újabb biztató (vagy elkeserítő?) hír kapott szárnyra, a romos homlokzatok mögött közel háromszáz szobás, négy pinceszintes luxusszállodát és wellnessközpontot tervez egy újabb – legalábbis a földhivatali tulajdonlap szerint – spanyol hátterű tulajdonos.

Most itt tartunk. 2023 áprilisában állok a Síp utcai házak előtt, az erős szél gonoszkodva meglibbenti a romos épületet takaró, a vakolathullást megakadályozni igyekvő szakadozott, mocskos rongyot, s meglátom, a kapu kukucskálóablakának az üvege – természetesen – hiányzik, be lehet lesni és akár fényképezni is…

A kép drámai, a kapualjban szemét, hulladék, épületomladék, háttérben a zsinagóga és mellette a Dohány utcai épület félig romos oldalszárnya…

Vajon most hol van a műemlékvédelem, a világörökség, a kerület, a főváros, az országos építéshatóság, hol maradtak a civilek? Kinek a szégyene?