Észak-Szerbiában, a vajdasági városban kalandozva alighanem csak szubjektíven szólhatok építőművészekről, építészetről, városfejlesztésről, az első világháborút megelőző, Magyarország életében meghatározó korszakról. A százezres Szabadka lakóinak csaknem fele magyar származású, többségük mind a mai napig ért és beszél is magyarul. Könyvtárnyi irodalom született a nálunk (és Ausztriában) a szecessziónak nevezett építészeti és iparművészeti stílusról, melynek megítélése mostanra túlnyomó többségében pozitív, olyannyira, hogy laikusok és gyakorló építészek is kedvenc stílusaik között tartják számon.

 

Épületről épületre

Jó léptékű zöldövezet fogadja a városba vasúton érkezőt. Az állomással szemben, az egykori vizenyős terület kiszárítása után kialakított Raichle-park két oldalán máris megkezdhetjük a szecessziós időutazást. A város századelős „sztárépítészének”, egyben a park névadójának, Raichle József Ferencnek (1869–1960) két épülete magasodik a teret határoló főút nyugati térfalán. Egyikük, a méltán cifrapalotának nevezhető Raichle-palota. A tér jobb oldalán szerényen, mégis méltóságteljesen, bár hajdani fényét vesztve áll a Leovics-palota, Lechner Ödön és Pártos Gyula szerzőpárosának egyik legelső munkája.

A város kelet–nyugati tengelyét alkotja a Belváros sétálóövezete, a Korzó, ahol tetten érhető a XX. század eleji nagy léptékű városfejlesztés. Akkortájt szerte a Kárpát-medencében kiemelkedő minőségben sorra épültek a szecessziós paloták, bérházak, városházák.

Szabadka valóságos olvasztótégelye volt a modern (Modern Style) vagy ifjú (Jugendstil) stílusnak nevezett irányzatnak.

Jó példa erre a Szabadka vidéki Kereskedelmi Bank magyaros motívumokkal büszkélkedő palotája és vele szemben az Arany Bárány Szálloda jóval visszafogottabb, a német Jugendstil irányzat hatását mutató épülete. A szó szoros értelmében legnagyobb meglepetés azonban a Városháza terén fogad. Akárcsak az iménti banképület, a Városháza is a Komor Dezső és Jakab Marcell építészpáros munkája. A szabadkai Városháza fölépültekor a korabeli Magyarország legnagyobb középülete volt, és mind a mai napig Szerbia legnagyobb városházája.

Komor Dezső és Jakab Marcell alkotása, a Városháza

 

És még nincs vége a látnivalók sorának, kissé északra sétálva föltűnik az elmúlt évtizedben felújított zsinagóga, mely ugyancsak Komor Dezső és Jakab Marcell nevét öregbíti. Belvárosi sétánk utolsó állomása a Városi Múzeum, a Vágó testvérek, József és László különleges szecessziós alkotása. Az aránylag kis területen megannyi egyedi, külön építészeti világgal rendelkező műalkotás, melyek születésére a szecessziós irányzatok magyarországi fejlődése adja meg a választ a XIX. és a XX. század fordulóján és az azt követő esztendőkben.
 

Lechner Ödön nyomában

Kora szerint mélyen benne élt a historizmusban, de megújítására törekedett a magyarországi szecesszió atyja, Lechner Ödön (1845–1914). Erőteljesen hatott rá a francia reneszánsz, ám keretein túllépve, magyaros motívumokkal próbálta megkeresni és megtalálni a magyar építészeti identitást. Mondhatnánk magyar Antoni Gaudínak, de eljátszva a korkülönbséggel, inkább Gaudí lehetne a katalán Lechner Ödön.

Az úttörők helyzete mindig nehéz, meg nem értés, akadályoztatás övezi útjukat, de követőik sok esetben már leszakíthatják a megérlelt gyümölcsöt. Lechnernek vitathatatlan a hatása a következő nemzedék képviselőire, mindenekelőtt a legtermékenyebbekre, Komor Marcellra (1868–1944) és Jakab Dezsőre (1864–1932), akik hihetetlen kreativitással és munkabírással alkották meg szecessziós remekműveiket – ma már – határokon túl.

Méltán írja Gerle János Várallyay Réka róluk szóló összefoglaló kötetének (2006) előszavában, hogy időben és térben kiterjesztve az ő építészeti munkásságuk a legnagyobb ívű. Ezzel együtt Lechner művészete kitermelt lokális követőket is, akik egy-egy jelentős alkotásukkal írták be nevüket az építészet történetébe: Márkus Géza a kecskeméti Cifrapalotával, Magyar Ede a francia art nouveau-ízesítésű szegedi Reök-palotával, vagy éppen a már említett Raichle József Ferenc Szabadkán.

A hajdani banképület magyaros motívumaival is a szecesszió bűvöletében született

 

Mégsem volt egyeduralkodó a Lechner-féle elképzelés. Voltak követői, de akadtak elleniskolák, melyek azt vallották, hogy nem megalkotni kell a magyar stílust, hiszen az már létezik, hanem adaptálni szükséges a meglévő értékeket az adott korszak keretei közé. Ezt tette Kós Károly (1883–1977), aki az általa hőn szeretett kalotaszegi motívumokat hozta magával Erdélyből. A jól ismert, barázdált arcú képekről már nehezen hihető, de Kós Károly is volt egykoron fiatal, sőt negyven évvel később született Lechnernél, így nem csoda, hogy vitázott az előző generáció nagy öregjével. Ezek a teoretikus ellentmondások aztán feloldódtak, Komor Marcell és Jakab Dezső egyes műveiben talán sosem látott szintézisre emelkedett a kettő.
 

Formák, díszek, burkolatok

Ha a legfontosabb elemeket hangsúlyozzuk a sétánkon látott épületeknél, akkor a Lechner–Pártos jegyezte Leovics-palotánál említést érdemel a Zsolnay-kerámiák használata, melyek szokott színességükkel borítják az épület tornyait és tetőzetét. Az épület sajnos nincs jó formában, sok tulajdonos keze között láthatólag elvész az érték, pedig a karakteres palota még a pusztulás visszafordítható fázisában van.

A hátsó udvari homlokzat sakktáblaszerű hőszigetelése és ad hoc bővítménye sem tesz jót az összképnek, de a klinkertégla burkolatú, kőkeretes, játékos rajzolatú ablakokkal tűzdelt utcafronti homlokzat nagyban őrzi az építés korának 1893-as állapotát.

Raichle József Ferenc igen fiatalon, harmincöt évesen alkotta meg élete mesterművét, a kissé visszafogottabb Raichle-bérház mellett álló Raichle-palotát. 1903-ban készült el, az építész magának és családjának tervezte, de csak rövid ideig éltek itt. Az épület túlmutat önmagán, Gaudí vagy Victor Horta életművében is megállná a helyét. Lechner elképzelései egy az egyben tetten érhetők, Raichle azonban a maga ízlésére formálta a homlokzat festett, virágmintás díszítéseit, melyekkel jól harmonizálnak a kék színű Zsolnay-tetőcserepek. A párkányzat hullámzó vonalai ugyancsak égetettkerámia-keretet kaptak, s a bejárat melletti mellvédek íveivel alkotnak szép és feszültséggel teli párhuzamot. Legszebb a bejárat nagyvonalúsága, ahogy a homlokzati síkból felhasítva jelenik meg a hátrahúzott földszinti bejárat, és fölötte, egy síkkal kijjebb ugratva, de még védett pozícióban az emeleti erkély és az ablakok rajzolata. A zárterkélyek, az ablakok rapszodikussága, az anyaghasználat lenyűgöző. Örvendetes lenne egy enteriőr-rekonstrukció, amely tágabb képet adna a korabeli szecessziós iparművészetről, most azonban csak néhány kortárs festő alkotására, egy saroknyi bútorra és archív fotókra szorítkozik a tárlat. Bizonyára sok minden elpusztult, de az is biztos, hogy fotók és analógiák alapján legalább egy terem bútorzata hitelesen bemutatható lenne, ahogy az épület utcai homlokzatát is nagyszerűen helyreállították az elmúlt években.

Az Arany Bárány Hotel

 

Következzék a jó példa után egy rossz: a Korzón az Arany Bárány Hotel a fejlesztések „áldozati bárányává” vált. A finom rajzolatú, karakteres utca-fronttal és tömeggel rendelkező épület modern hátsó szárnyat kapott. Ez a bővítés még védhető és elfogadható, hiszen az eltérő (tégla) anyaghasználat markánsan megkülönbözteti a régit és az újat, viszont az utcafronti tetőfelület fölé applikált bővítmény durván torzítja és csúfítja a történeti épület látképét, utcaképi illeszkedését.

Ezek a példák arra valók, hogy többet ne kövessük el őket!

Gyorsan feledteti az előző építészeti baklövést a KomorJakab-szerzőpáros 1907-ben épült banképülete, amelynek földszinti üzletei ugyan állandóan változnak, de az épület kialakítása és díszítményei kiállták az idő próbáját. A tipikusnak mondható szecessziós formavilág mellett itt talán minden eddiginél érdemesebb a részletekre figyelni. Utcára néző mindkét homlokzatán meghatározó a felső szinteket összefogó, homlokzatból kiugró zárterkély, melynek alján különösen kedves mellszobor látható. Van valamilyen földöntúli báj a fiatal lány arcvonásaiban, ahogy két tenyerét az álla alá hajtja.

A zsinagóga belső tere

 

Bede Béla tizenkét évvel ezelőtti szecessziós útikalauza még arról tudósít, hogy a zsinagóga épülete veszélyes, saját felelősségre látogatható csupán. Azóta viszont a közelmúltban a Magyarországról is érkező pénzügyi támogatás segítségével Közép-Európa második legnagyobb zsinagógája (az első a budapesti Dohány utcai) kívül és belül is visszanyerte eredeti pompáját. Egykor nyolcszázötven férfi és a karzaton ötszázötven nő számára épült a templom.

Nagystílű építészeti alkotás, melynek jellegzetessége a nyolc betonoszlopra támaszkodó tizennégy méter átmérőjű kupola, ahogy hajdan emlegették, a kor építészeti csodája. Az épület Zsolnay-kerámiadíszítésével, belső kifestésével és méretével is letaglózó hatású.

A Városháza eredetileg fehér, jelenleg leginkább piros színben pompázó épülete mind a négy oldalról más és más arcát mutatja. Csáth Géza nem kevés szarkazmussal jellemezte Szabadka szépségeiről című képes útikalauzában az épülő Városházát: „Ez lesz az új városi székházunk. Óriási lesz, és modern stílus, amit ízléses ember nem sajnálhat eléggé. Aki teret be fogja tölteni, és reá fog nehezedni a házakra körös-körül, mint egy hatalmas tyúk, amelyik szakajtón ül.” Mára a város hozzánőtt első épületéhez, amelynek tornya már a sétálóutca elejéről jelzi az irányt a Varázsló kertjéből a városközpont felé.

 

Nyitókép: A szabadkai „cifrapalota”, azaz a Raichle-palota Raichle Jószef Ferenc építész műve 
Fotók: Szigetvári Krisztián