Az 1897 és 1907 között kialakított dupla medencés téli kikötő, amely később az első csehszlovák köztársaság büszkesége lett, ma megújításra vár. Írhatnánk persze pontosabban is: bezárásra és bontásra.

Elég egy futó pillantás, milyen óriási ellentét feszül a még mindig használatban lévő (a hajókat egyébként láthatóan szépen rendben tartó) kikötő és világvárosi álmokat kergető környezete között. Ha Budapestre igaz, hogy nagyobbnak igyekszik látszani önmagánál, Pozsonyra mindez kétszeresen áll. A kikötő mögötti iparváros helyén az elmúlt évtizedben toronyházak nőttek ki a földből. Van köztük szingapúriasan szikár, londoniasan tojásdad és a késő szocialista lapított irodaházak utódjaiként ható változat is. Van, ahol csoportokba rendeződnek, máshol jelzőkaróként egy áll magában.

Éjjelente aztán színes világítócsíkok futnak a homlokzatokon, hogy a pozsonyi várból is látszódjon a táncolásuk.

Bármennyire amerikásnak tűnik is a látkép, mégsem az. Az itteniek még a felhőkarcolók építkezésénél is ragaszkodnak a szabályokhoz, így szinte mindegyik ugyanolyan magas. Az óriások között kialakított zöldterület pedig meglepően barátságos városi tér.

A pozsonyi kikötő madártávlatból

 

A felhőkarcolók lábánál a kikötő raktárai úgy húzódnak meg, mint a bontásra ítélt Óbuda régi házsorai az első panelek mellett. Ránézésre nehéz megállapítani, melyiket használják még, és melyiket nem. A műemlékként is védett hajósok háza (Starý dom lodníkov, Július Lehocký, 1940–1942) az utóbbiak közé tartozik. Modernista hangvételű épület, de a fősodornál némileg populárisabb megfogalmazásban. A hajóra emlékeztető lekerekített oldalhomlokzat, a tető fölötti „tat” könnyen befogadható építészeti megfogalmazás. Bejáratát tekintélyes fenyőfák árnyékolják.

Csodás látványt nyújtanak, de egyben baljóslatút is, sejthető, hogy ők lesznek a majdani szanálás első áldozatai.

Most még él és működik a kikötő az elhagyott épületek ellenére. Behunyom a szemem, mert az ipari tájnak nemcsak látványa, hanem sajátos hangzása is van. Egy tolató hajó motorja kétszer felzúg, majd óriási terhével apró hullámokat verve csorog a célja felé. A medence túloldaláról mozdonysíp és a teherkocsik ütemes kattogása hallatszik át. Ezek a nagy, mondhatni ünnepi hangok. Mellettem azonban állandó a kattogás, amely szinte ritmust diktál: a markoló nekifeszülése a rakománynak, fémkötelek csörgése, az egyébiránt Ganz-gyártmányú daru fordulása, ismét a kötelek csörgése, majd a hajó felett kiomló rakomány gyorsan pörgő dobolása. Egy varjú mérgesen károg. Sirályok nincsenek, ahogy galambok sem – ha máshonnan nem, innen tudható, hogy itt nem rakodnak gabonát. Közelebb lépek a daru alatt feketéllő hegyekhez. Meglepetéssel tapasztalom, hogy nem szén, hanem csörgő vasgolyók alkotják. Persze lehetett volna ezt tudni messziről is, hiszen a szén feketére festette volna a környéket.

A hajósok háza a felhőkarcoló tövében

 

Mikor az 1900-as években a téli kikötő megszületett, szén nélkül elképzelni sem lehetett volna a folyópartot. A gőzhajózás a vasút konkurenciája ellenére is zenitjét élte. Ám dacára a gazdasági álmoknak – vagy éppen azokért – a kikötőket mindig újra kellett tervezni. Alighogy elkészültek a hajók biztonságos tárolását szolgáló téli medencék, felmerült az ötlet, hogy alakítsák át az egészet ipari kikötővé. Erre végül az első csehszlovák köztársaság idején került sor.

A Bécs és Budapest helyét átvenni igyekvő pozsonyi hajósélet fénykorát élte. Kiépültek a raktárak, huszonhárom kilométernyi vasúti pályát fektettek le, emelődarukat állítottak forgalomba.

A magyarul is jól beszélő közgazdász, politikus, Kornel Stodola (1866–1946) kezdeményezésére 1921-től évenként megrendezték a dunai vagy másként keleti piacoknak nevezett nemzetközi vásárt (Mezinárodni Dunajský Veletrh), melynek kimondott célja a csehszlovák kereskedelem pozícionálása volt a Duna keleti régiói felé. Ugyanezekben az évtizedekben a szénalapú gazdaság kezdett áttérni a nyersolajra. Az új nyersanyag szállítását pedig a második világháborúig jellemzően tankerhajókkal oldották meg. A kikötők gazdasági szerepét jelzi, hogy a vasúti infrastruktúrához hasonló pusztításokat okozott a háború. A szovjet uralom idején a Duna megint stratégiai szerepet töltött be, ennek is köszönhető, hogy az 1970-es évekre átadták az új, a várostól keletre kialakított medencét (Prístav Pálenisko). Nem kétséges, hogy ha a mostani ütemben terjeszkedik a város, néhány évtized múlva ennek szanálása is felmerül majd.

Még működik a kikötő, a Ganz-daruk olvasztott vasgolyókat rakodnak

 

Ebből a rövid vázlatból is látszik, hogy alig néhány évtizedes történetek követik egymást, grandiózus tervekkel, nem is éppen szerény eredményekkel, de aztán gyors hanyatlásokkal. Ha elővesszük a kikötőt hirdető századfordulós képeslapokat, a medencéken kívül jóformán csak egyetlen stabil építészeti elemet fedezhetünk fel: a távolban magasló pozsonyi várat. Pedig a kikötői raktárak falai sem voltak statikailag gyengék. Az építészettörténész Uta Hassler, a zürichi műemléki tanszék egykori vezetője szerint a régi épületek eltűnése elsősorban társadalmi kérdés. Nem az épület műszaki állapota romlik, hanem a szándék hiányzik a javításhoz, vagy hétköznapibb megfogalmazásban: „nem éri meg költeni rá”. Másik oldalról nézve Pozsonyban ma jövedelmezőbb toronyházat építeni, mint vasgolyókat pakolni.

Komoly viták folynak a régi pozsonyi kikötő kapcsán. Gazdasági szakemberek mellett a műemlékvédők is hallatják a hangjukat, fél tucat objektum már az országos műemléklistára is felkerült.

Nincs könnyű helyzetben az, aki itt védelemért kiált. A zömmel a klasszikus és a késő modern modorában fogant raktárakra kevés ember mondaná, hogy szépek.

Ráadásul még a szakmabelieknek is kihívást jelent a tény, hogy itt sajátos hibrid konstrukciókról van szó, félig-meddig már gépekről, ahol a falak összenőttek az előttük, sőt sokszor belőlük kifutó sínekkel, emelőkkel és futószalagokkal. Aki esetleg ezek után sem értékelné az ipari táj sajátos logikáját, annak még mindig marad gyönyörködnivaló: a medence kéklő víztükre. Igaz, éppen ez az, ami igazán vonzóvá teszi a területet az ingatlanbefektetők számára is.

Nem kell messzire mennie annak, aki a jövőbe szeretne látni, hiszen a kikötő folyami része már átesett a szanáláson. Nem érdemes rehabilitációról írni, hiszen szinte semmi nem maradt az egykori világból. Az új dunai házsoron azért némi tudatos historizálás is felfedezhető, legalábbis annyiban, hogy a tervezők igyekeztek a régi városképek léptékét megidézni, még akkor is, ha valójában három-négy emelettel többet csempésztek a házakba. Az utca vitalitását a földszinti üzlethelyiségek hivatottak megteremteni. Ám, mivel plázák is helyet kaptak a soron, a Duna felé kizárólag vendéglők, sörözők és kávézók telepedtek meg, üdülőhelyeket is megszégyenítő sűrűségben. Ebben a minden részletében XXI. századi módon tematizált városképben sikerült megmenteni az úgynevezett 7-es raktárat (Karel Skorkovský, 1920–1922). Igaz, jócskán beszorítva, erkélyekkel „díszítve” és szürke-fehér, anyagában nem éppen műemléki burkolással. A sétányt védő mobilgát földbe süllyesztett alapelemei körbefutják az épületet, mintha jelképes műemléki határvonal venné körül. A részletek azonban másodlagosak ahhoz képest, hogy új környezetében maga az épület aránytalanul kicsi lett. Pedig még tornya is van, mintha nem is raktár, hanem templom lenne, az ipari múlt valamiféle szentélye. Az egyébként már napi politikai hír, hogy a felújítás kezdetén még kultúrközpontnak szánt épületet végül egy minisztérium bérelte ki, állítólag jócskán túlfizetve a környék árait. De ez már egy másik történet…

 

Nyitókép: A raktárépületet körbenövik a gépkarok, háttérben az új idők épülete 
Fotók: A szerző felvételei