A küllemében még ma is eredeti nagyvonalúságát őrző Tőzsdepalota, amelynek belső tereit a többszörös funkcióváltás jegyében sokszor „átszabták”, pusztították, két évtizede üresen várja, hogy új életre kelhessen, s talán irigykedve figyelte a sürgölődést átellenben magasodó testvére körül. Meglehet, némi megkönnyebbüléssel vegyes félelemmel szemlélte a tetőbontást és a helyére került kétszintes üvegház építkezését, hiszen még az eredeti Alpár-féle szerkezet és burkolat fedi, legföljebb a tévéadótorony tömegének kitüremkedése csúfítja. A félelem jogos, mi lesz, ha nem kerülheti el majd maga sem (megakadályozni talán csak a józan ész, az építtetői szerénység, visszafogottság, az építészi ízlés, netán az elődök iránti tisztelet tudná) az oly divatos és legalább olyan fölösleges tetőtér-magasítást. De ne fussunk előre, egyelőre a Tőzsdepalotához még nem nyúlt senki, nem ismertek a mostani tulajdonosok tervei,
a Magyar Nemzeti Bank viszont kívül-belül a kétségtelenül elismerésre méltó műemlékes helyreállítások mellett egyes területeken jeles, másutt nemcsak vitatható, inkább bántó kortárs beavatkozásokkal újult meg.
Bár a márciusi ifjak tizenkét pontjából a kilencedik a Nemzeti Bank megalapítását tervezte, még 1901-ben is az Osztrák–Magyar Monarchia jegybankjának megépítésére szólt a zártkörű pályázati kiírás, melynek nyertese a meghívott nyolc magyar és nyolc osztrák építész közül a bérpaloták, közintézmények, köztük vármegyeházák, iskolák tervezésének akkor már neves alakja, Alpár Ignác lett. Méltóságteljes, három oldalán a talapzatot lezáró párkány fölött a kereskedelmet, a pénzverést, a tudást, a művészetet megjelenítő domborműves, gazdagon díszített, nyitott belső udvarú épületet álmodott a tágas térre. Korabeli krónikákban olvashatók a dicsérő sorok, amelyek arról írnak, hogy az építész miközben nagyszabású házával, elegáns belső tereivel nem titkoltan a gazdagságot is jelképezte, fontosnak tartotta a ház funkcionális elrendezését, s egyedi megoldásaival megelőzte korát. Csak néhány ezek közül, egy mára már befalazott (s most a felújítás nyomán sem kiszabadított) mellékkapun át a pénzzel, nemesfémmel, részvényekkel teli, szigorúan lezárt ládákat szállító társzekerek, később automobilok beállhattak a nyitott belső udvarra, s onnan vihették az értékes szállítmányt a térszinten és nem a mélyben elhelyezett trezorba, melyhez az udvarról durva felületű, kváderköves tömb ma már ugyancsak befalazott kapuja vezetett. Hasonlóképpen az épület különlegessége volt a nagy belmagasságú, hatalmas, csarnokszerű nyitott banktér, mondhatnók a mai egy légterű irodák előképe. Alpár a tisztviselők számára a belső loggiás harmadik emeletre lakásokat tervezett, ahová oldallépcsőházak vezettek.
Az Osztrák-Magyar Monarchia jegybankja 1906-ban
Fotó: Fortepan/Deutsche Fotothek/Brück und Sohn
Az első önálló magyar jegybank végül csak 1924-ben született. Az épület azon kevesek egyike, amely megőrizte eredeti funkcióját, s különösebb sérülések nélkül vészelt át háborút, forradalmat. Ám ha külsőleg nem is, a durva belső átalakítást mégsem kerülte el. 1948-ban födémbeépítésekkel megváltoztatták az első emelet térszerkezetét, megfelezve a belmagasságot, s a nagy tereket szűk munkahelyekre osztották. Az eredeti ablakokat átalakították, a díszes, színgazdag Róth Miksa-üvegeket kicserélték, helyüket befalazták. Átalakították a közlekedési útvonalakat, befödték a belső udvart, hogy helyet teremtsenek a könyvtárnak. A harmadik emeleten megszüntették a tisztviselői lakrészeket, helyükre irodák kerültek, az udvarra néző loggiát is befalazták. Mindezt a ház szellemiségével ellentétesen, minőségidegen megoldásokkal.
Éppen százhúsz év telt el az épület átadása óta, méltatlan lenne arra gondolni, fölösleges volt a felújítás, más kérdés, hogy némi gonoszkodással mondhatjuk, hogy a helyreállítás tervezése és kivitelezése legalább annyi, ha nem hosszabb időt vett igénybe, mint annak idején a ház teljes fölépítése. A felújításra és a kiegészítések tervezésére a megbízást meghívásos pályázaton a TIBA Építész Stúdió nyerte el, a vezető tervező Király Zoltán lett, majd 2023 végétől a generáltervezői munkát Mezős Tamás vette át, ahogy mondja, akkor már szerkezetkész volt az építkezés.
Végigjárva a házat, ahol a visszaköltözés előtt az utolsó simításokat végzik, csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni a műemléki munkákról, az eredeti térszerkezetek többségének visszaállításáról (a hajdani tágas banki tér helyén megmaradtak a megrendelők igénye szerint a kisebb irodák), különös tekintettel az első emelet osztófödémének megszüntetésére, ezáltal a belmagasság visszaszerzésére (bár most a belmagasságot helyenként a gépezetet takaró álmennyezet csökkenti), az eredeti ajtók, ablakok helyreállítására. Mezős Tamás büszkén mutatja, a megmaradt tizenegy korabeli ablak nyomán újragyártották a tokokat, kereteket, kilincseket, nyitó- és zárószerkezeteket, termoüvegnek nyoma sincs! Az ajtók savmart üvegeinek mintázatát, eredeti híján, analógiák nyomán álmodta újra és alkotta meg Balogh Eleonóra üvegművész. Más volt a helyzet az ugyancsak elpusztított, eltüntetett Róth Miksa-üvegablakokkal, ezekről legalább dokumentáció maradt fenn, s most Herczegh Ágnes üvegművész kiváló rekonstrukciójában keltek új életre. A főlépcsőház középpontjában álló színpompás Patrona Hungariae-ablakból ajtó lett, ezen át léphetünk ki a régi/új belső udvarba.
Egykorvolt pompájukban élnek a reprezentatív tanácstermek, a falakat a hajdanit pontosan idéző új selyemkárpitok borítják. Előkerültek ugyanis az építéskori számlák, rajtuk a milánói manufaktúra adataival, s csoda, vagy tán mégsem az, az itáliai textilgyár ma is létezik, megvan a mintakönyv is, amelyben föllelhetők a tapéták rajzolatai, így a cég vállalta a modellek legyártását eredeti anyagból, eredeti színben, mintázattal, eredeti metódussal. A harmadik emelet befalazott loggiáit ugyan kinyitották, de a szecessziós korlátoknak csak egy része került vissza, s biztonsági okokból üveg fedi a nyílást. Viszont a korlátok sem vesztek kárba, néhány fölkerült a legfölső szint üvegépítményéhez.
S ha már a szép korlátok okán fölértünk a soha nem volt negyedik-ötödik szintre, eljutottunk a felújítás kényes, vitatott és most már nem kétséges, elhibázott kérdéséhez, az eredeti szintmagasság fölé emelt, a külső homlokzat síkjából még csak nem is finoman visszahúzott, arany bádogtetejű, üvegezett kalitkához, a tetőszerkezet elbontásával járó emeletráépítéshez.
A TIBA-stúdió honlapján hatásosan leírt elgondolás szerint a „nagy kiülésű tető ellebeg a műemléki épület fölött”… hát sajnos nem, inkább hivalkodón ül az épületen, megváltoztatva annak elegáns lezárását. Persze lehet magyarázni, hogy itt rejtőzik az új, korszerű gépészet túlnyomó része, mégis sejthető, hogy sokkal inkább a különleges panoráma lehetősége vonzotta a megrendelőt, akit a tervező talán azzal a gondolkodással szolgált ki, hogy ily módon mégiscsak XXI. századi „jelt” hagy Alpár épületén. Más kérdés, hogy a két szinten elhelyezett éttermek, kávézók, a kilátóterasz, az edzőtermek (!) megérték-e a palota arányainak messziről is látható megváltoztatását.
Lefelé haladva, belépve egy-egy irodahelyiségbe, kontrasztok érzékelhetők. A precíz, gondos, igen színvonalas műemlékes munka és a belsőépítészet, a bútorzat ellentéte (Csavarga Rózsa és Török Szabolcs Bence munkája).
Nem azt akarom mondani, hogy korhű, antik bútorokkal, szekrényekkel, asztalokkal, székekkel, lámpákkal kellett volna berendezni a házat, azt azonban igen, hogy igényességre, színharmóniára, a klasszikus hangulatba – a különbözőséget hangsúlyozva – mégis belesimuló (akárha hipermodern) egységes stílusra bizony szükség lett volna.
A kétkarú, nagyvonalú, elegáns díszlépcsőházzal szemközti, rekonstruált ólomüveg ablakból lett ajtó nyílik az egykor nyitott, most a magasban üveggel fedett belső udvarra. Keskeny üvegpalló visz a faemelvénnyel, padokkal, dús növényzettel télikertté alakított, hangulatos, a belső homlokzatokkal körbevett átriumba, amely alatt háromszáz főt befogadó, süllyesztett konferenciaterem helyezkedik el. A puritán megfogalmazású tér a fönti belső kert felől kap természetes fényt. Egyik sarkában az eredeti tetőről lekerült hatalmas, faragott kőbáb finom jelzésként emlékeztet a ház históriájára.
Nyitókép: A Nemzeti Bank főlépcsőházából vezet az út a belső udvarra. Az ajtó rekonstruált Róth Miksa-üveg
Fotók: Polinszky Tibor
