Viktória királynő 1845-ben járt először német földön, ahová férjét, Albert szász-coburg-gothai herceget kísérte el. Akkor látogatta meg a Türingiai-erdő egyik festői völgyében a kastélyt is, amelyet apósa, I. Ernő herceg vadászkastélyként és nyaralóként építtetett. A krónikák szerint a királynő el volt ragadtatva az elegáns, hangulatos kastélytól és parkjától, így még egyszer visszatértek az utazás során, amikor, erről is a napló tanúskodik, még szebbnek, még megkapóbbnak tartotta.

Pártázataival, saroktornyaival és lépcsőzetes oromfalaival valószínűleg Sir Walter Scott 1816 és 1823 között épült abottsfordi házára, mint a neogótika skót variánsának egyik első példájára emlékeztette.

Viktóriának gyengéje volt a középkor és Skócia, amelynek építészete a XIX. század közepén épült nyári rezidencia, a Balmoral kialakítására is döntő hatást gyakorolt. S hogy mennyire szívéhez nőtt a türingiai kastély, mutatja, hogy szeretett férje halála után, 1862-ben még egyszer fölkereste, s négy hetet töltött Reinhardsbrunnban.

A Hohes Haus díszes homlokzatának részlete
Képforrás: A szerző felvétele

 
A kastély története ennél azonban jóval távolabbi időkre tekint vissza. 1085-ben a mai kastélyegyüttes területén a nem sokkal később Türingia tartománygrófi rangjára emelkedett Ludowing-dinasztia őse, Schauenburgi Lajos bencés kolostort alapított, amely a tartománygrófok házi kolostora és temetkezőhelye lett. Itt temették el 1228-ban Árpád-házi Szent Erzsébet férjét, IV. (Szent) Lajos tartománygrófot. A kolostortemplom építészete a hirsaui reformot követte, de ezt ma már csak régészeti kutatásokból, fennmaradt okiratokból lehet megállapítani, mert a kolostoregyüttes 1525-ben a parasztháború áldozata lett. A területet 1572-ben a szász-weimari hercegség örökölte, 1601-ben I. Frigyes Vilmos herceg vadászházat építtetett, hercegi lakosztályt alakítottak ki, s gazdasági épületeket emeltek. A Wettin-dinasztia Ernő-ága birtokainak gyakori és alig áttekinthető örökségi átrendeződései során 1672-ben a szász-altenburgi, majd 1826-ban a szász-coburg-gothai hercegséghez került. I. Ernő herceg 1827 és 1835 között építtette a kastélyegyüttest, amely a tizenhét hektáros, tavakkal tarkított parkkal együtt a neogótika és a romantikus kertművészet egyik legkorábbi és legfontosabb alkotása német földön. Az ügyes házassági politikája révén jóformán fél Európa uralkodóházaiban jelen lévő család – rövid megszakítással az első világháború után – az 1945 utáni államosításig birtokolta Reinhardsbrunnt.
 

Reinhardsbrunn kastélykápolnája
Képforrás: Wikimédia Commons

 
Az épületek fő tervezője Gustav Eberhard hercegi építési tanácsos volt, Karl Alexander Heideloff építész részvételével. Heideloff a gótikus építészet lelkes híveként elsősorban Nürnbergben restaurált történelmi épületeket (mai fogalmaink szerint kétes módszerekkel, de mindenképpen erősen befolyásolva Nürnberg városképét), míg Eberhard eleinte a klasszicizmust éltette, utóbb Karl Friedrich Schinkel neogótikus tervei voltak hatással rá.

Reinhardsbrunn magját az együttes nyugati szárnyán elhelyezkedő Hohes Haus (magas ház) alkotja: sarokbástyás, négyszintes terméskő épület, amelybe XVII. századi elődjének részeit integrálták.

A főhomlokzatot balkon, mérműves, fiálés részletek és címerek díszítik. A földszinten eredetileg reprezentatív ebédlő volt, az emeleteken a hercegi család lakosztályait helyezték el. Művészettörténeti szempontból fontosak az első emeleti szalonok, melyek neogótikus és biedermeier mennyezeti és falfestményei Ludwig Pose düsseldorfi festő alkotásai. Kiemelkedő jelentőségű az északon csatlakozó Ahnensaal (az Ősök csarnoka) a Ludowing-dinasztia grisaille-technikával kidolgozott portrégalériájával.
 

A kápolnakapu
Képforrás: A szerző felvétele

 
A derékszögben keleten csatlakozó Hirschgalerie (Szarvas-galéria) épülete – melynek neve Jámbor Ernő herceg agancsgyűjteményét idézi – és a Kirchgalerie (Templom-galéria) építészeti kialakítása egyszerűbb, itt vendégszobák, személyzeti lakások, konyha és gazdasági helyiségek voltak. II. Ernő uralkodása idején Gustav Eberhard 1857 és 1874 között az 1611-ben épült templom helyén, az épülethez csatlakoztatva egyszerű, apszissal záródó kastélykápolnát épített. Az eredeti berendezésből csak a kazettás mennyezet egyes részei maradtak fenn. A türingiai tartománygrófok XIV. századi sírköveit, amelyeket a XIX. században itt állítottak fel, a második világháború után áthelyezték az eisenachi Szent György-templomba. Az együtteshez tartozik még a délnyugaton, kissé kiemelkedve elhelyezett istálló, továbbá az úgynevezett Bergschlösschen (hegyi kiskastély) és több gazdasági épület. Az épületek harmonikusan simulnak a nagyszabású, angliai párhuzamokat idéző romantikus parkba, amely Leonhard Eulefeld udvari kertész alkotása.
 

A melléképület ma még romos
Képforrás: A szerző felvétele

 
Az államosítás után a kastélyba először tűzoltóiskola, majd üdülő, később szálloda költözött, mindez komoly és műemléki szempontból rongáló beavatkozásokkal járt, de legalább volt az épületegyüttesnek használója, sőt 1966-ban helyreállítási munkák is kezdődtek az Ősök csarnokában. A szálloda 1990 után már nem volt versenyképes, felújítása is túlságosan költséges lett volna, így 2001-ben bezárt. 2004-ben új tulajdonosa lett az épületegyüttesnek, majd 2006-ban egy orosz érdekeltségű cég kezébe került, amelyik végképp nem törődött a műemlék állapotával: egymást követték a hatósági kötelezések, az állagmegóvási beavatkozások, tartós eredmény nélkül.

Hosszas politikai vita és huzavona után Türingia kormányának műemléki hatósága 2017-ben a tartományi műemlékvédelmi törvény értelmében alapos jogi előkészítés után elrendelte az ingatlan kisajátítását az állam (a tartomány) javára, természetesen jogállami kártalanítással.

A döntés nemcsak szakmai körökben, hanem a széles nyilvánosságban is nagy port vert fel, hiszen ritkán fordul elő efféle ultima ratio alkalmazása. Hosszadalmas, bonyolult eljárás, közigazgatási per után 2021-ben az illetékes bíróság jóváhagyta a kisajátítást, és az állam birtokba vette az ingatlant. 2023-ban a tartományi kormány az érdekelt hatóságok, civil szervezetek bevonásával konferenciát szervezett, azzal a céllal, hogy javaslatokat kapjon a műemléki együttes hasznosítására. A konferencia következtetései, eredményei 2024-ben a Perspektive Reinhardsbrunn – Masterplan (Reinhardsbrunn perspektívája – Mesterterv) című kiadványban jelentek meg, amely többek között megállapítja, hogy a cél integrált, gazdaságilag fenntartható és a műemléknek megfelelő hasznosítási koncepció megvalósítása (…), s fennáll a lehetősége az istálló és a portásház lebontásának, és helyükön azonos kubatúrában a műemléki követelmények figyelembevételével új épületek emelése. A hasznosítási lehetőségek között szerepel szálloda, továbbképző-intézmény vagy konferencia- és látogatóközpont kialakítása vegyes, állami és magánfinanszírozással. A kastélykápolna helyreállítása már megkezdődött, de minden egyéb még csak körvonalazódik, ám a kormány projektteamet hívott életre a mielőbbi a megoldás érdekében.

 

A szerző köszönetet mond segítségéért Sabine Ortmann művészettörténésznek.

Nyitókép: A Reinhardsbrunn-kastély Türingiában
Képforrás: Wikimédia Commons