Manapság mindenki vérmérsékletének megfelelően és az úgynevezett műemléki rekonstrukció nagyságához mérten nyilatkozik az országban egyre jobban elszaporodó várvisszaépítésekről. Úgy érzem, lassan ott tartunk, hogy vallási, politikai hevület veszi körül váraink felújításait is. Az egyik csoport egyfajta fétisként kezeli a rekonstrukciókat, amelyekkel más népekhez hasonlóan mi is visszaálmodhatjuk múltunkat, a másik élesen támadja mindezt, különféle műemlékvédelmi érdekekre hivatkozva.
Az egyik vélekedés az 1867-es nemzedékhez hasonlóan ismételten úgy gondolja, hogy jobban ismeri a középkori építkezés mibenlétét, mint maguk a középkorban élő alkotók, a másik az egyre kevesebbeket érdeklő és egyre többek által lesajnált műemlékvédelmi elvek jegyében szeretne értéket menteni és információt átadni a jövőnek.
Ma még láthatólag nincs átjárás a kettő között. Pedig a konszenzus fontos lenne, mert nem arról van szó, hogy időkapszulába kell zárni a múltat, mely csak kevesek számára megismerhető, hanem tudni kell azt is, hogy az egyre nagyobb visszaépítések zárják le a múltat, lehetetlenítik el a további megismerhetőséget. Ha már egy „visszaépítési minimumot” nem sikerült meghatározni, egy „visszaépítési maximum” még mindig jól jöhetne, hiszen akad még romvár bőven a Kárpát-medencében.
A nagyvázsonyi Kinizsi-vár érintetlen része
A romvárak jelenkori evolúcióját tanulmányozva az a vélemény kezd kikristályosodni bennem, hogy a „mindent rekonstruálunk” elve tulajdonképpen nem áll távol a „múltat végképp eltörölni” szlogenjétől, mert egy romra ráhelyezett, XXI. századi anyagokból megépített életnagyságú makett, vagy Nagyvázsony esetében egy kortárs karakterű építmény biztosan maga alá temeti a még feltáratlan múltat. Ez még akkor is így van, ha mindez tudományos alapokon áll.
Fontos lenne mértéktartó módon közelítenünk kortárs várfelújításainkhoz, alaposan elemezve a jót és a rosszat, azért, hogy a jót kövessük, a rossz megoldásokat pedig igyekezzünk elfelejteni.
Vázsonykő vára eredetileg a Vezsenyi családhoz kötődik, ők emeltek udvarházat itt a XV. század elején, majd később ennek helyén azt a belső várat építették, amely 1473-ban Mátyás király adományaként a törökök ellen csatát sosem vesztő Kinizsi Pál tulajdonába került. Ezt követően született meg a lakótorony és a most visszaépített gótikus loggia. Az épületegyüttes legnagyobb ívű reneszánsz átalakításai már Kinizsi Pál özvegyéhez, Magyar Benignához kötődnek a XVI. század elejéről. A török időkben a vár végvári pozícióba került, a XVII. században pedig a Zichy család birtokolta, ők további kisebb javításokat és átalakításokat végeztek rajta.
Érkezésünkkor első pillantásra a „megszokott” látvány fogadott. Nagyjából az a kép, amelyet Henszlmann Imre is papírra vetett százhetven évvel ezelőtt a romvárról. Ám a barbakánon keresztül megközelítve a várudvart, már ott volt a kortárs módon visszaépített épülettömeg ragyogó fehérsége, amely semmilyen módon nem harmonizál a vár már meglévő kőanyagával.
Aztán a várudvarról láthatóvá váltak a loggia vasbetonból formázott gótikus ívei, amelyekben elszórtan egy-egy kőelemet helyeztek el a hitelesség erősítése érdekében. A megoldást elfogadhatónak mondhatnánk, ha nem volna olyan bántó a kontraszt a méltóságteljesen magasodó lakótorony és az új építmény között. Ugyanez igaz a rozsdás acélból készült új nyílászárókra, illeszkedésük minden korábbi és újonnan épített elemhez esetleges. A lakótorony tetejéről lepillantva a lapos tetős tömeg láttán önkéntelenül is fölhúzzuk a szemöldökünket, és óvatosan mérlegeljük, vajon tényleg érdemes-e, szabad-e így hozzányúlni a középkori romhoz?
Sokak szemében és gondolkodásában horrorsztori a friss felújítás, de a valóság az, hogy az igazán vérfagyasztó átalakítások még a reneszánsz idején keletkeztek. Kinizsi Pál, miután 1492-ben sikeresen szétverte az irányítás és zsold fogytán rablólovagokká vált fekete sereg maradékát, 1494-ben meghalt. Özvegye, Magyar Benigna még kétszer kötött házasságot, ahogy az a korban megszokott volt. A legújabb kutatások szerint lehetséges, hogy Horváth Márk és Kereky Gergely (alias Tar Gecző) halálában is tevékeny részt vállalt. Ez kétségkívül a történelmi bulvár körébe tartozik, tehát korántsem szükséges Magyar Benignából dunántúli Báthory Erzsébetet faragni, hiszen a história erősen vitatható. Ezzel szemben tény, hogy Kinizsi Pál a település határában apósa, Magyar Balázs támogatását is élvezve pálos kolostort alapított, Magyar Benigna részére pedig a leghíresebb reneszánsz kori imádságoskönyveinket állították össze, a Festetich- és a Czech-kódexet.
Róluk mesél a lakótorony korábbi tárlata, melyet jól egészít ki a visszaépített terekben létrehozott interaktív és tartalmilag igényes, új kiállítás. A vár főbb periódusait bemutató modellek megjelenítik az épületegyüttes különböző korszakait, Kinizsi Pál életének főbb állomásait.
A külső megjelenésükben bántó rekonstruált tömegekbe viszonylag értelmes funkcionális terek kerültek: a várkápolna és a lovagterem különféle eseményeknek adhat otthont a jövőben.
Jó lett volna, ha a belső értékek a külső megfogalmazásban is megjelennek, így azonban az ország egyik emblematikus műemléke Janus-arcú hibrid, mely most Nagyvázsony egyik irányába konzervatív, a másikba modernkedő képét mutatja.
Nyitókép: A kiegészítés lapostetős tömegére rávetül a torony árnyéka
Fotók: A szerző felvételei
