Most a pesti Duna-partnál, a Széchenyi téren magasodó Sofitel – eredetileg Atrium Hyatt – Hotel, az Ybl- és Kossuth-díjas, utóbb Prima Primissimaként méltatott Zalaváry Lajos kiemelkedő alkotása került sorra. Nem, valóban nem az egész épület tűnik majd el, váza megmarad, csak éppen a homlokzata alakul át alapvetően az új külső burkolattal, s ha szintjeinek száma elvileg nem növekszik is, a beépülő, üvegezéssel borított tetőterasz tömege hatásában óhatatlanul arányváltozást okoz az épületen.

De kezdjük az elején. Valaha a pesti Duna-partot szállodasor kísérte, három hotel állt itt, a Dunapalota, a Hungária és a Carlton, valamennyi a második világháborús bombázás áldozata lett, s velük együtt valóban helyrehozhatatlanul meredezett a Széchenyi téren Hild József klasszicista Lloyd-palotájának maradványa. A bontások után a foghíjak beépítésére az 1970-es években, a nagy szállodaépítési program idején kerülhetett sor. Először két korábbi telek összevonásával megépült a mai Marriott, akkor Duna Intercontinental, a fiatal Finta József eredeti terveivel – két kisebb, alacsonyabb, íves épület volt az álma, ám az építtető szava döntött – nem azonos, eltúlzott méretű tömbje, amely súlyosan nehezedik a látképre. Egy évtizeddel később következett a Forum, ma ez viseli az Intercontinental emblémát, ugyancsak Finta József volt az építésze, majd kissé beljebb, a város felé az Atrium Hyatt, amelyet Zalaváry Lajos jegyzett.

A korabeli írásokból kiderül, de a látvány önmagáért beszél, a két ház nemcsak szállodaként, hanem némileg vizuálisan is konkurált egymással:

Zalaváry Atrium Hyattje finom eleganciával, a fehér épület optikai megjelenését meghatározó, szinte oszloprendként kialakított, eloxált alumínium ablaksorok elhelyezésével és árnyalatával reagált a barna tónusú, nagyvonalú Forumra.

Fontos megjegyezni, hogy magasságuk nagyjából azonos, egyik sem emelkedik a belvárosi környezet fölé. Zalaváry épületének meghatározó eleme, a lapos bevilágító tető különleges, magával ragadó fényviszonyokat teremtett az átriumosan szervezett belső térnek – Németh István és Hefkó Mihály volt a belsőépítész tervező –, amelyben az emeleteket a környékbeli belvárosi házakat idéző függőfolyosók övezték, a szintekre külső üvegliftek vittek fel az átrium lobbyként és kávéházként működő földszintjéről.

Zalaváry Lajos tervei nyomán 1982-ben épült fel és nyílt meg az Atrium Hyatt Fotó: Fortepan/Gábor Viktor

 

Négy évtized telt el azóta, az építészet históriájában nem nagy idő, de a ház felszereltsége, műszaki­-energetikai állapota bizonyára megérett a felújításra, akárcsak a homlokzati falak festése, burkolása. Ez nem is lehet kérdés. Az azonban, ami most történik a felújítás örve alatt, a teljes külső homlokzat megváltoztatása a vázszerkezet megtartásával, az már több, mint vitatható. Persze jöhet az ellenvélemény, a tulajdonos azt tehet, amit akar, és az elmúlt évtizedekben volt néhány tulajdonosváltás a Hyatt–Malév­–Pannoniától az Accor–Pannonián, Accor–Sofitelen át a Starwood Capitalig és legújabban az Indodetekig, amely aztán meghozta a változtatási vágyat.

De bárki kénye-kedve, saját éppen jó, vagy rossz ízlése szerint valóban azt tehet egy emblematikus épülettel, amit akar? A válasz igen is, meg nem is. 

Léteznek városképi szempontok, létezik adott esetben a világörökségi törvény, amit ugyan mostanság egyre kevésbé divat figyelembe venni, létezik – s ez meg „csupán” morális kérdés – az épített örökség tisztelete.

Talán létezik még az az írott-íratlan szabály is, hogy kortárs építész művéhez csak beleegyezésével nyúlunk, de hát Zalaváry Lajos, a Nemzet Művésze öt éve nincs köztünk. Persze elvben létezik még építészeti engedélyeztetés is, ám ha bármire rákerül a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt” pecsét, úgy már senkinek nincs beleszólása. S hogy mikor, mire és miért kerül rá, arra nincs válasz.

Akkor tehát mindent lehet? Ha megfogalmazott szintnöveléssel nem is, de a tetőtér beüvegezésével és fedésével mégis a nagyobb méret hatását keltve belvárosi kontextusából kiemelni az épületet?  Az új, látványosnak mondott és manapság talán divatos, de nem kell hozzá jóstehetség, rövid időn belül idejétmúlt, kaptárszerű körablakok – vagy pontosítsunk, ahogy a felújításért felelős Bánáti + Hartvig Építész Iroda az Építészfórumon megjelentetett írásában magyarázza a „Victor Vasarely op-art művészete által inspirált, kerámia-szitázott mintarendszer” – kedvéért eltüntetni azt az oszlopos ablakrendet, amely határozott, egyedi, jellegzetes képet adott a háznak?

A Magyar Építőművészek Szövetsége nyilatkozatot tett közzé az épület jelentőségéről, arról, hogy a kor építész gondolkodói már születésekor tisztán látták, ez a ház

„új építészeti gondolkodásmód és magatartás megjelenését jelzi, a primer modernizmus funkcionalista elveinek érvényesítése helyett kereste a városi kontextust, a budapesti történelmi közeghez való kapcsolódási lehetőségeket. Az épület – kevés társával – sikeresen nyitott új utakat a kibontakozó, a város értékeit kereső, azt tisztelő, kontextualista építészeti gondolkodás felé.”

Általánosságban arról is beszél – és ez legalább olyan fontos –, hogy az utókornak saját jelene és jövője érdekében meg kell őriznie az előző korok jelentős építészeti alkotásait. Így fogalmaz: „Ma már egyértelműen kirajzolódó tendenciáról van szó, ami szerint az üzleti és/vagy ideológiai szempontok érvényesülése következtében egy korszak emblematikus épületei sorozatban semmisülnek meg. Ez a tendencia rossz, egyaránt káros a magyar építészeti hagyományokra és kultúrára, meg kellene állítani. A Magyar Építőművészek Szövetsége felhívja a közvélemény és az üzleti, önkormányzati és kormányzati döntéshozók figyelmét, hogy nem önmagában a házak megőrzése a cél, hanem a kulturális rétegzettség megvédése. Ha egész korszakok tűnnek el a magyar építészet történetéből, attól szegényebb lesz a kultúránk, torzul az identitásunk és sérül társadalmunk rezilienciája.”

A MÉSZ nyilatkozatra rímelően a közös értékek megóvására figyelmeztet állásfoglalásában az MMA Építőművészeti Tagozata, a „látványkisajátítás” és a „környezeti kontextus figyelmen kívül hagyása” ellen szólal fel, s így fogalmaz:

„A tervezett átalakítás léptéknövelő op-art kialakítása sérti ezt a kontextust, méltatlan és elfogadhatatlan magatartást képvisel.”

Tizenkét Kossuth-díjas építész – Balázs Mihály, Bán Ferenc, Cságoly Ferenc, Dévényi Sándor, Finta József, F. Kovács Attila, Kévés György, Lázár Antal, Rubik Ernő, Skardelli György, Vadász György, Zoboki Gábor – nyílt levélben fejezte ki tiltakozását az átalakítás ellen, amely véleményük szerint

„méltatlan és elfogadhatatlan”.

Ám félő, hogy ettől Zalaváry Lajos épülete már aligha kapja vissza eredeti architektúráját, ahogy hiába tiltakozott az Építészkamara, az Építőművészek Szövetsége, az ICOMOS, a Huszonkettesek csoportja, sok építész, építészettörténész Jánossy György és Laczkovics László Diplomata-házának, Virág Csaba elektromos teherelosztójának, balatonfüredi OMFB-üdülőjének bontása ellen, hiába fogalmazta meg az ICOMOS a Salgótarjáni felhívást az 1945 utáni építészet védelmében, hiába szólaltak meg fiatal magyar építészek tavalyelőtt a Velencei Biennáléhoz kapcsolódóan modern örökségünk újrakondicionálásáról, egyre inkább úgy látszik, a felelősségteljes, értéktisztelő szó nem jut el sem a döntéshozókhoz, sem a  gyors gazdasági hasznon kívül semmilyen szempontot, látásmódot nem ismerő befektetői körhöz. És egyre komolyabb, fenyegetőbb a XX. század végi épületek veszélyeztetettsége. Pedig ezek a házak, akárcsak az évszázadokkal korábbiak történeti és társadalmi emlékek, a maguk koráról mesélnek, annak lenyomatai, s a felelőtlenül, gondolkodás nélkül bontók a maiakat és az utódokat fosztják meg attól a tudástól, amelyről ennek az építészetnek kiemelkedő alkotásai tanúskodnak. A történeti folytonosságot szüntetik meg.

Nyitókép: Az Atrium Hyatt és a Forum szálló 1985-ben Fotó: Fortepan/Belházy Miklós