Komolyan elgondolkodtatott a beszélgetés, ilyen távol lenne egymástól a szakma és a közönség? Mikor tart egy felújítást sikeresnek a műemlékvédelmi szakma és mikor a társadalom?
Egyértelműen hazánk leghíresebb műemlékei közé tartozik a jáki templom, már az általános iskolás tananyagban is szerepel, mint a legjellegzetesebb román kori épületünk. Az már kevesebbekhez jut el, hogy a templom déli gádorfalát, a főhajó és a déli mellékhajó boltozatát, valamint a tornyok felső emeletét és a toronysisakokat csak a XIX. században építették (vissza). Ez persze elsősorban építéstörténeti jellegzetességként fontos, és mit sem von le a templom jelentőségéből és értékéből.
A jáki apátsági templom főhajója a szentély felé
A legmodernebbnek gondolt műemléki elvek jegyében valósult meg a XX. század végén megkezdett, majd az elmúlt évtizedben befejezett helyreállítás, ezt jelzi az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites) Magyar Nemzeti Bizottság által adományozott ICOMOS-díj, melyet minden évben a szakmai zsűri által legsikerültebbnek ítélt helyreállítások kaphatnak meg. A felújítás során konzerválták a középkori falakon megmaradt történeti festésmaradványokat. Az épületnek ez a része, az északi, vagyis, ha szemben állunk az oltárral, a bal oldal első pillantásra kétségtelenül kopottas módon jelenik meg. A déli pillérsor és a fölötte emelkedő gádorfal ezzel szemben nem tartalmaz középkori részeket, itt nincs festésmaradvány, felújított, konzervált kőfelületeket látunk. Ez az oldal valóban „szebb”, befejezettebb képet mutat. Míg a szakember számára egyértelmű, hogy miért tér el vizuálisan a templom két oldala egymástól, úgy tűnik, a laikus közönség értetlenül áll a sok pénzért, éveken át végzett munka eredménye előtt, hiszen csak azt látja, hogy az épület egyik része szép, egységes, befejezett, a másik ellenben olyan képet mutat, mintha kimaradt volna a felújításból. Sőt, összevetve a templom korábbi, a munkát megelőző állapotával, csak rosszabb lett a helyzet.
A mostani felújítás vezérelve a hitelesség volt.
Egy műemléket nem csupán használata szerint nézzük, hanem tudnunk kell, hogy a történeti épület egyúttal históriánk tárgyi bizonyítéka, mely ugyanúgy dokumentumértékkel bír, mint a levéltárakban hét lakat alatt őrzött középkori oklevelek, vagy a tárgykultúránk emlékeiként fennmaradt, múzeumban kiállított használati és egyéb tárgyak vagy a régészeti leletek.
Óriási különbség ugyanakkor, hogy míg egy múzeumi vitrinben óvott tárgynak semmiféle használati feltételnek nem kell megfelelnie, addig egy épület kőkemény hatásoknak kitett. A múzeumi korsónál elnézzük, ha hiányzik a füle, és eszünkbe sem jut a hiányt modern anyaggal kipótolni. Elfogadjuk, hogy a történelem viharaiban megsérült, töredékesen maradt ránk. Így is emlékeztet azonban azokra, akik készítették, használták. Egy épületet ezzel szemben nem hagyhatunk töredékesen (természetesen kivéve a romokat), hiszen tető, ablakok vagy padló nélkül nem tudnánk használni. Ugyanakkor minden kiegészítés, hozzátétel során megváltoztatjuk a történetit, a korábbit (az eredeti szót szándékosan kerüljük, hiszen ezt egy sokszor átalakított épület esetében legfeljebb a beavatkozást megelőző állapotra érthetjük), az épület történeti dokumentum jellege sérül, a történeti szubsztancia egyre csak fogy. A leghitelesebben akkor tudunk megőrizni egy történeti épületrészt, ha változatlanul hagyjuk, csak a legszükségesebb műszaki konzerválásokat végezzük el rajta. Ilyen módon viszont érthető, hogy nem lehet előállítani az egységes, újszerű, sokak szemében szép épületet.
Szent Jakab-templom, Lébény
Ugyanakkor a társadalmi meg nem értésnek mindenképp gondolatébresztőnek kell lennie a szakma számára. Az a gyakorlat biztosan nem jó, hogy szakemberek életüket teszik fel egy-egy műemlék általuk szakszerűnek ítélt, nagy tudással és odaadó munkával elvégzett felújítására, majd a társadalom ezt azzal nyugtázza, hogy elfogyott a pénz, kár, hogy nem fejezték be a helyreállítást.
Kérdés, milyen lehetőségeink vannak az álláspontok közelítésére. Lehet-e tájékoztatással, edukációval a közönség véleményét alakítani (biztos vagyok benne, hogy igen), vagy a szakmai döntések során figyelembe kell-e venni a laikus véleményeket is?
Meggyőződésem, hogy a szakmai szempontrendszer széles körű bemutatása segítheti a helyreállítások miértjeinek megértését. A szakmai kiadványok és konferenciák hasznosak, de ezek nem a nagyközönségnek szólnak.
Leghatékonyabb ismeretterjesztésnek a vezetett épületlátogatások tekinthetők. Nagyszerű alkalmakat kínálnak a széles tömegeket megmozgató rendezvények, kulturális programok, közülük országos jelentőségű a minden év szeptemberében megrendezett kulturális örökség napjai.
Ilyenkor lehetőség nyílik arra, hogy a helyreállításban részt vevő szakemberek közvetlenül találkozzanak a látogatókkal, megválaszolják a felmerülő kérdéseket, és megmagyarázzák a helyreállítás során hozott döntéseket. Mint az élet minden területén, itt is a párbeszéd, a kommunikáció a leghatékonyabb módszer a megértésre, egymás szempontrendszerének elfogadására.
Hiszem, hogy a szakértő magyarázatot a laikus szemlélők is megértik, és elfogadják, hogy a történeti hitelesség legalább olyan fontos szempont, mint az esztétikai egység. Még akkor is, ha a hiteles és a hamis, a valódi és a virtuális, az igaz és a hamis fogalmak között napjainkban sokszor elmosódnak a határok. Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy a műemlék-helyreállítások alapkérdései ráirányítják a figyelmet a társadalom etikai kérdéseire, és megerősítik azt a gondolatot, hogy az igazmondás, a hitelesség örök érvényű emberi érték.
Nyitókép: Restaurált freskórészlet a jáki Szent György-templomban
