Amikor az ezredfordulón először találkoztunk, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal műemlék-felügyelőjeként az első kerület, a Víziváros és a Várnegyed feladatait vitte. Szigorúnak, határozottnak mondták a kollégái, s az ügyfelei, de mindig hozzátették, amit mond, megalapozott, érdemes figyelni rá, nemcsak tilt, akadályokat fogalmaz meg, hanem segít. A megoldást keresi, tudja jól, ahány épület, annyi történet, annyi lehetőség a megőrzésre. Hiszen éppen a Várnegyedben, ahol különösen tetten érhető az idő egymásra rétegzettsége, bármelyik pillanatban előbukkanhat valami addig nem látott, talán csak sejtett, vagy nem is remélt középkori, netán a barokk időkből származó faltöredék, fülke, festett emlék, amely új helyzetet teremt az építészeti gondolkodásban.
A Várnegyed Polgárvárosában a Kard utca két oldalán egymásra pillantó épületek: Reimholz Péter HAPIMAG-ja és az Esterházy-palota
Azon kevesek közé tartozott, aki műemlékvédelmi doktorátussal alapozta meg későbbi szakmai tapasztalatát, de ahogy meséli, Kijevben diplomázott kárpátaljai várostervező építészként ismeretlen világba érkezett 1981-ben. S hogy mi vitte a műemlékvédelem felé? Véletlen vagy egy hirtelen jött jó tanács?
Talán mindkettő – gondolkodik el –, de az utóbbi bizonyosan, későbbi férjem gondolata volt, hogy végezzem el a Műegyetemen a műemlékvédelmi szakmérnöki fakultást is. Ami az alapokat illeti, mintha a bolognai rendszer szerint tanultunk volna az egyetemen, miközben egy építészirodában műszaki rajzolóként és figuráns geodétaként szakmai tapasztalatot szereztem. Ungváron végeztem a hároméves általános műszaki tanulmányokat, majd újabb három év alatt Kijevben várostervezésre szakosodtam. A nyolcvanas évek elejének áttelepedési hullámával, aki tehette, megpróbálta maga mögött hagyni azt a világot, amelyben akkor éltünk. És az építészdiplomát itt azonnal elismerték, el tudtam helyezkedni. Nem volt rossz dolgom a Pest Megyei Állami Építőipari Vállalatnál, de a műemlékvédelem akkorra már megérintett. Pedig az első előadásokon szinte azt sem tudtam, hol vagyok, röpködtek a szakkifejezések, akadtak rövidítések, mozaikszavak, amelyekről nem is sejtettem, hogy mit jelentenek.
Meg kellett kérdeznem, mi az az OMF, s rácsodálkoztam, amikor meghallottam, hogy az Országos Műemléki Felügyelőséget emlegetik.
A műemlékek lenyűgöztek, de sok behoznivalóm volt, Kárpátalján nem tanultam igazán magyar történelmet, művészettörténetet, ezt mind pótolnom kellett.
Kárpátalja középkori műemlékeiről, várakról, templomokról írtam a szakdolgozatomat, ezt a munkát folytattam, végigjártam a helyszíneket, az épületeket,
s a doktori disszertációm Kárpátalja középkori műemléki topográfiája lett.
Fejérdy Tamás 1992-ben ajánlotta föl a műemlék-felügyelő állást. Budapestet – a Budavári Palota területének kivételével – akkor ketten vittük Váli Istvánnal, figyeltem, hogyan tárgyal, hogyan konzultál, hogyan ad tanácsot a tapasztalt szakember. Akkoriban a műemlékvédelemnek szakhatóságként kisebb volt a feladatköre, érdemi döntéseket, határozatokat még nem mi hoztunk, csak szoros szakmai kérdésekben volt szavunk. Nemsokára azonban megkezdődött az átalakulás, az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban már hatósági feladatok hárultak a műemlék-felügyelőkre.
Amikor a Várkert-bazár még a legveszélyeztetettebb műemlékek sorába tartozott...
...és felújítva
Fotó: Wikimédia Commons/Dennis Jarvis
Mi volt akkoriban a műemlék-felügyelő feladata?
Hasonlíthatjuk a maihoz, a kormányhivatali munkához, de mégiscsak másról volt szó, mi nem egyszerűen megnéztük a tervet, s aztán engedélyeztük vagy nem. Akkoriban, mire a tényleges terv elkészült, szinte betéve tudtuk, mert konzultációk sora előzte meg,
együtt jártunk a tervezővel a helyszínen, néztük a lehetőségeket, hogyan lehet az eredetihez hűségesen, a legapróbb részleteket is megőrizve hozzányúlni az épülethez.
Emlékszem, amikor Reimholz Péter tervezte a Fortuna és Kard utca találkozásánál éktelenkendő foghíjon a HAPIMAG-apartmanházat, sokszor eljött, beszélgettünk. Elmondta, mit gondol a leendő épületről, hogy képzeli a középkori maradványok befoglalását az új épületbe, hogy válik majd el egymástól régi és új. Meghallgatta a véleményemet, érdekelte. Aztán egyszer azt is bevallotta, hogy nem szokott így egyeztetni az önkormányzatoknál, de velem jó a tervekről beszélgetni.
Személyes varázs?!
Inkább azt hiszem, akkor a Műemlékvédelmi Hivatalban mindannyian így dolgoztunk, és a tervezők szívesen konzultáltak, mi nem oktattuk őket, hanem segítettünk, közös ügynek tekintettük a házak megmentését, fontos volt számunkra minden egyes épület, kő, faldarab…
A műemlék-felügyelő építész kollégával, Klaniczay Péterrel a Mátyás templom tetején
Tapasztalatból tudom, hogy így volt, mégis él egy legenda, hogy ültek a műemlékesek az elefántcsonttoronyban és csak gátakat emeltek, megkötötték az építészek kezét.
Bizonyára előfordult ilyesmi is, de a felügyelők, különösen a budapesti irodában, ahol lakóházakról kellett dönteni, rugalmasabbak voltak. Tudtuk jól, hogy bizonyos kompromisszumokat meg kell kötni az élhetőség kedvéért. Amikor már kiesett az ablak, az anyagot nem lehetett fenntartani, nem mondhattuk, hogy nem szabad kicserélni. Ki kellett cserélni, persze nem műanyagra, hanem lehetőség szerint az eredeti anyagból, az eredeti osztásban készült újakra. Néha volt vitánk a tudományos osztállyal, ha engedékenységgel vádoltak bennünket.
De a középkori házakban, a kis barokk palotákban meg kellett találni a fölújítás módját, azokban laktak, nem lehetett úgy viselkedni, mint egy templomban, ahol tényleg mindent a végsőkig védeni kell.
Az első kerület különleges szakmai, emberi hozzáállást igényelt.
Szerencsém volt, az önkormányzattal jó volt a kapcsolatom, s abban az időben olyan műemlékszerető polgármesterek voltak – Katona Tamás, Nagy Gábor Tamás –, akik érezték az ügy fontosságát és nem ellenünk dolgoztak.
És abban az időben még nem bontottak fejvesztetten az első kerületben, ahogy még a betondíszlet-építés sem kezdődött meg. Viszont jelen volt műemlék és kortárs találkozása, mint az említett Reimholz-épületnél és másoknál is. Hogy látta régi és új találkozását, és mit szól a mai állapothoz?
Engem valóban lenyűgöztek a műemlékek, és valószínűleg nem is lettem volna önálló építészként kiemelkedő, sokkal jobban vonzott az, hogy segítsem az alkotó tervezőt és közben figyeljek arra, hogy tiszteletben tartsa, tartsuk a meglévő értékeket. Nagyon szerettem a Pala és a Kapucinus utca találkozásánál a korát nem titkolóan megújult lakóházat.
A műemlékvédelem igazi példája, ötszáz év históriáját hordozza a középkori alapokon nyugvó, a török idők után emelt, a Kapucinus utca felől földszintesnek látszó, a Pala utcáról emeletes ház.
Garaguly Kinga és Hild Csorba Bernadett jegyezte építészként a rekonstrukciót, amely nem véletlenül lett ICOMOS-díjas.
... a megújult ház nem rejti el korát
Közben elbontjuk azokat a házakat, amelyek a XX. század második feléről mesélnek, sajnálom Virág Csaba modern épületét, kétségtelen, elöregedett az üveghomlokzata, de föl lehetett volna újítani.
Voltak olyan feladatai is, ahol semmiféle rugalmasságnak nem lehetett helye.
Részt vettem felügyelőként a Mátyás-templom helyreállításában, de dolgom volt, nem is kevés a legveszélyeztetettebb európai műemlékek sorába tartozó Várkert-bazárral, s visszafelé haladva az időben a Sándor-palota megújításával. Más és más feladat volt, de abban megegyeztek, hogy mind nagy körültekintést, odafigyelést kívánt.
Díszes, festett homlokzatú középkori kereskedőház a Tárnok utcában
Építészeti megjelenésükön kívül színharmóniájukkal, díszítőfestéseikkel hívják föl magukra a figyelmet a várbeli kis paloták.
Szeretem a finom megoldásokat, nem vagyok híve a túlzott didaktikus magyarázkodásnak, fontos a harmonikus kép, a szakember közelről úgyis pontosan látja, mi az eredeti, mi a kiigazítás. Érdekes munka volt a biedermeier Esterházy-palota a Bécsi kapu téren, a Fortuna utcában az egykori Szent György-fogadó. Az Iskola utcában két szomszédos épület, egy szép barokk és egy kétemeletes, kevésbé vonzó, amikor kutatni kezdték, klasszicista ívek bukkantak elő,
olyan volt az a ház, mint valami királykisasszony, aki az álruhát leveti magáról, s a rossz rongyok alól előjön a gyönyörűség. Ezekért a pillanatokért érdemes dolgoznunk.
Megmaradt a területem, szép számmal akadtak fontos munkák, köztük volt a régi budai városháza megújítása. Művészettörténészként Mentényi Klára és Bor Ferenc fantasztikus dolgokat hozott elő, megmutatták, hogy hét középkori ház helyén áll a mai épület. Szabó Levente építésszel öröm volt dolgozni,
először vasbeton koporsófödést tervezett, de amikor arról beszéltünk, hogy a Szentháromság tér felé megmaradt az eredeti barokk tetőszerkezet egy része, elfogadta, hogy vétek lenne elbontani. Mindent megtett azért is, hogy megmaradjanak a régi börtön boltozatai a pincében.
Tehát voltak komoly feladatok, de a többség mégis inkább hivatalnoki, mintsem ehhez hasonló együttdolgozás, együttgondolkodás. Egy idő után úgy gondoltam, ez már nem az én világom.
Ahogy azt nemrégiben a hasonló munkakörben is dolgozó építész, Veöreös András megfogalmazta, szemléletbeli a különbség: a műemlék-felügyelő gondoskodik a rábízott értékről, a szakügyintéző alakilag helyes döntéseket hoz a jogszabályban előírt határidőn belül.
Éltem a nőkre vonatkozó negyvenéves munkaviszony adta lehetőséggel, megváltam a Kormányhivataltól. Új elfoglaltságot találtam: építéstörténeti dokumentációt, értékleltárt állítok össze műemlék-felújításokhoz. Tavaly Erzsébetváros hat épületén dolgoztam, akadt köztük klasszicista és szecessziós is. Egyik legnagyobb munkám Szekér Györggyel közösen a váci székesegyház értékleltára volt. Szeretném hinni, hogy kicsit nekem is köszönhető, hogy visszarestaurálták a második világháború idején eltakart régi kazettás, klasszicista díszítőfestést.
Nyitókép: Janotti Judit műemlék-felügyelő és Velledits Lajos festő-restaurátor a Tárnok utcai kereskedőház állványán
Fotók:Janotti Judit archívumából
