A különleges betonkockákból álló monumentális épületegyüttest a múlt század második felében Louis I. Kahn amerikai építész hozta létre a világ egyik legszegényebb országában. Vitathatatlan, hogy az új, Nyugaton föllelt építési anyagok és technológiák adoptálása híján a nem nyugati világ építészete képtelen volna megfelelni a megváltozott körülményeknek, igényeknek, a belakhatónak tetsző jövőképnek. Mégis, azok a mozzanatok látszanak izgalmasabbaknak, amelyek az identitás megőrzését, majd ennek alapján újrafogalmazását célozzák, s az építészeti kifejezést és jelentésességet hangsúlyozzák.

Talán érdemes a kint és a bent filozófiai kérdését fölvetnünk, amely a tárgyalt világ építészete szempontjából kitüntetett gondolatnak látszik. Ez a kérdés középpontba kerül mind a jelentésesként karakterizált, mind pedig az újfunkcionalista építészeti tendenciáknál. Fölvetésére pedig az kínál módot, hogy azokban a nem nyugati országokban, amelyek építészetéről szó van, alighanem az ipari civilizáció rongálásától kevésbé érintett természeti környezet áll az építtetők és a tervezők rendelkezésére. Felelős építészet pedig számol ezzel az adottsággal: az épület szerves jelenlétét szorgalmazza. Az éghajlati viszonyok nem parancsolnak olyan szigorú zártságot, merev szigetelést a külső világgal szemben, mint a zordabb vidékeken. Jelesül arra szintén, hogy másként súlyozódik a kint és a bent viszonya, ami az építészet ontikus alapkérdése, hiszen

az épület korántsem pusztán bezárkózás, védekezés a külvilág megpróbáltatásaival szemben, hanem kapcsolattartás is azzal, ami elől visszavonul.

Az ajtó, az ablak jól jelzi a határ mindenkori átjárhatóságának biztosítását. Az ősember barlangja kizárólag a megpróbáltatások elhárítását szolgálta, amikor pedig építeni kezdett, ugyancsak ez lehetett az elsődleges szempont. Azokon a vidékeken pedig, ahol az éghajlat kedvezőbbnek látszott, beérte amolyan enyh-helyek létesítésével, védjék az erős nappal vagy az esővel szemben. Minőségi különbség látszik a barlang kintje és bentje, valamint az enyh-hely kintje és bentje között. Az utóbbi a világra nyitottság maximális kifejezője (nem véletlenül használom ezt a szót), az egész külső környezet belakásának eszméjét hordozza. A folyamatos és szerves kapcsolat lehetőségét a külvilággal. A modern építészet szervetlen idegenségét már azok az építészek érzékelték, akik a „förmedvények” utólagos korrigálására, környezetbe szelídítésére az archigraphia eszközeit vették igénybe,

azaz: jóindulatú képzőművészeti beavatkozást végeztek, miként Csete György paksi Tulipános házai vagy François Morellet homlokzatokat elfedő neoncsöves geometrikus festményei Párizsban.

Egy másik aspektus ugyancsak indokolja a kint és a bent dialektikájának vizsgálatát. Általánosságban is körvonalazódik az a jelenség, amelyet talán a szakralizáció megfordításával írhatnánk körül. Eredetileg ugyanis a kint elsődlegesen a profánt jelentette, a benthez pedig a szakrális társult. Azokban az esetekben is, amikor a bent inkább csak jelképesen értendő. Gondoljunk Mózesre, aki fölmegy a Sínai-hegyre, hogy találkozzék JHVH-val, a zsidók Istenével. Mielőtt odalépne az égő csipkebokorhoz, az Úr figyelmezteti: Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld. (Iszlám templomba sem szabad cipőben belépni.)

A Városmajori Jézus Szíve-plébániatemplom Árkay Aladár és Bertalan fia alkotása
Képforrás: Wikimédia Commons

 
A modern építészetben még markánsan jelentkezik ez az ismeret: Le Corbusier vagy Alvar Aalto, Ieoh Ming Pei szem előtt tartja a természeti környezet védelmét, de aligha feledkezhetünk meg Árkay Aladár és fia, Árkay Bertalan 1933-as városmajori templomáról. A posztmodernben jelentéselcsúszást figyelhetünk meg, bizonytalanná válik a helyzet. A Romáruház (James Wines, Huston, Texas) külsejében az idő sajátos formai átrendező erejéről nyilatkozik, bensőjében viszont egyértelműen profán, hiszen kereskedésre készült. Az írországi Churchmobile (templombusz) ugyanakkor szándékolt profanizálásnak, úgyszólván blaszfémiának tetszik. A kaliforniai cipő alakú cipészüzlet viszont mintha a szakma katedrálisa lenne (Charles Jencks tájépítész, építészettörténész szerint delirious trademark). A modern belső tereket, a monumentális épületeket többnyire ilyen funkcióra szánták; bibliai értelemben vett kufárok, pénzváltók ügyködnek bennük, inkább az aranyborjúnak hódolva. Érdemes megnézni bármelyik mai banképületet, túlárazott anyaghasználatával mintha már eleve árulkodnék, itt megtévesztésről lesz szó. A nagyvárosok rozsdazónái pedig kínálják a „ráncfölvarrás” frissítő gesztusát – a megfontolatlan rombolással, a múlt megsemmisítésével szemben. 
 

Sokat emlegetett példa a bécsi Gasometer, a lakóházakká lett gáztartályok sikertörténete
Képforrás: Wikimédia Commons

 
A NASA egyik tudósa, aki mellesleg genetikus is, így vélekedik a jelenség eredetéről: „Már 3,5 milliárd évvel ezelőtt is élesen kirajzolódott a különbség a kint és a bent között, az én és az ő, a mi és az ők között ez volt az öntudat első kezdetleges formája.” A térbeli kint és bent tehát olyan belső megkülönböztetéseket képez le, mint a mi és az ők, amelyek azután beleégnek a génekbe, olyannyira, hogy a törzsfejlődés sem iktathatja ki őket. Egy adott közösségen belül (nemzet, állam, ország) nem kéne a kívülállóktól tartania, üdvös ellenben lazább-szorosabb kontaktusban lenni velük, talán ennél is kívánatosabb az élettér tágítása a természet felé. Persze eszem ágában sincs a kifejezést, a jelentésességet tagadni az építészetben, ám föltétlenül a kint és bent dialektikájában érdekel. (Mondjuk, az organikus építészet kiemelkedő alkotása, Frank Lloyd Wright Vízesés-háza kapcsán.)

A pennsylvaniai Mill Runban Frank Lloyd Wright Vízesés-háza délről nézve 
Képforrás: Wikimédia Commons

 

A művészet globális szellemisége: szabadság, ellentettje a materiális globalizmusnak, amely az információ birtoklásával világuralmi terveket szövöget, „szupranációk” kialakulását építgeti (ha a többes szám egyáltalán használható). „A modern állam és a modern gazdaság Napóleon utáni fejlődésével az emberek elérkeztek a végső határhoz, ahol megadatott annak a lehetősége, hogy egyenlő, megelégedett polgárokká és fogyasztókká váljanak az… »egyetemes és egynemű« államban, amelyet manapság »a nemzetközi közösségnek« vagy »világgazdaságnak« hívunk” – foglalja össze a filozófus Alexandre Kojève következtetéseit az amerikai politológus, Mark Lilla.

Egy naiv imperatívusz, vagy inkább csak óhaj így mennydörög:

„A társadalom fejlődése nem eredményezheti a környezet lefokozását.”

Nos, nem is a fejlődés eredményezi, hanem a lét normáinak folytonos megszegése, a társadalom szabályainak fölrúgása, az etikai parancsolatok semmibevétele. Létromlás. Globalizáció volt és lesz, az emberi faj teljessége – lényegi egysége – ösztönzi. Méltányos lenne, ha az ember az egész élővilágot tisztességgel kezelné ebben a folyamatban.

 

Nyitókép: Louis I. Kahn terve nyomán épült fel a dakkai kormányzati épületegyüttes
Wikimédia Commons