Az egykor volt mezőség emlékét ápoló utca vásárterét keresztezte azután a főváros településszerkezetét máig meghatározó Sugárút, a megálmodója nevét napjainkban újra viselő Andrássy út. A valamikori földút első lakóépületét 1756-ban emelték a mai Nagymező és Mozsár utca sarkán. A földszintes ház két és félszáz társával együtt feltehetően akkor tűnt el a föld színéről, amikor az 1870-es években megkezdődött a városrész építészeti rendezése, a Sugárúttal együtt a Nagykörút, az Oktogon, a Körönd és a mellékutcák nyomvonalának kialakítása, azoknak az elegáns palotáknak és nagyvonalú bérházaknak a fölépítése, amelyek Budapest historikus városképének meghatározói.
A Mai Manó Ház a Nagymező utcában
Fotó: Máté Balázs/Mai Manó Ház
Az Oktogon felől érkezve, s jobbra fordulva a már-már térré szélesedő, s mostanában az autóforgalom elől részben lezárt Nagymező utca „pesti Broadway”-ként tisztelt vagy gúnyolt (ki-ki kedve, vérmérséklete szerint) szakaszán, a Thália Színház szomszédságában neoreneszánsz palota áll. Különös-különleges, zöld és sárga Zsolnay-kerámiával burkolt, a harmadik emeleten pirogránit falképpel, terrakottalapokra festett freskókkal, domborművekkel, a festészetet és a fényképészetet idéző allegorikus szobrokkal, tükröt, fényképezőgépet, fotóalbumot tartó puttókkal ékített, látszólag háromemeletes, beépített tetőterű, valójában nyolcszintes épület. A császári és királyi udvari fényképész, Mai Manó műterem- és lakóháza, manapság az egykori mester emlékét nevében és hivatásában is őrző fotográfiai múzeum épülete.
Fotó: Máté Balázs/Mai Manó Ház
1894-ben Nay Rezső és Strausz Muki tervei nyomán Mann József építészmester emelte az utcaképből nem méretével – hiszen a környező bérházakhoz, épületekhez képest föltűnően keskeny palota –, sokkal inkább magáért beszélő díszítettségével, műterem voltának építészeti hangsúlyaival is kiemelkedő házat. Díszítésében részt vett Róna József szobrász, Vajda Zsigmond festőművész, Róth Miksa üvegművész, a Zsolnay majolikagyár, a Ney Ede és társa márványgyár, valamint a Hauszmann-féle márványművek. Századunk építtetőit talán csodálattal tölti el, hogy mindössze másfél esztendő telt el az építési engedély kérésétől, a régi ház lebontásától az új épület elkészültéig. Pedig sem előregyártott betonfalak, sem rekonstruált műoszlopok, szobrok nem voltak itt. Az épület minden részletében avatott mesteremberek, kézművesek, ipar- és képzőművészek munkáját őrzi.
Fotó: Máté Balázs/Mai Manó Ház
Mai Manó fényképészmester volt a ház építtetője és első tulajdonosa, aki elsősorban gyermekfotóival vált ismertté, hogy aztán 1885-ben a császári és királyi udvari fényképész rang növelje tekintélyét. S hogy mennyire tisztelte és komolyan vette mesterségét, amelyhez tudását fényképészsegédként Pesten és Grazban szerezte meg, mutatja, hogy 1906-ban megalapította és főszerkesztőként jegyezte a fényképészek A Fény című lapját. (Aligha lehet csodálkozni ezen, ha tudjuk, hogy Mai Manó neve – bármily mókásan hangzik is, s a fényképezkedésre érkező gyermekek talán úgy érezték, meséből lépett ki – német eredetű, a Mai Májust jelent. Édesapja bölcseleti és orvosdoktor főreáliskolai tanár volt, aki saját intézetet hozott létre, s könyvtárából Ignác fia majd antikváriumot nyitott. Így jött létre a Mai Henrik és Fiai Orvosi Könyvkiadó, mely az 1920-as években főleg magyar szerzők pszichiátriai könyveit jelentette meg.) Mai Manó elismert fényképész volt, aki nemcsak nagy gyakorlati, hanem elméleti tudással, hazai és külföldi tapasztalattal is rendelkezett, a Wiener Photographische Gesellschaft szakirodalmi működéséért tüntette ki, tizenkét kiállításon szerepelt, ezüstérmet kapott 1879-ben Székesfehérváron, 1882-ben Triesztben, királyi elismerést és állami ezüstérmet az 1896-os Millenniumi Ezredéves Országos Kiállításon, s mindennek betetőzéseként az 1900-as párizsi világkiállításról aranyéremmel tért haza.
Róth Miksa üvegablakai az egykori szalonban
Fotó: Máté Balázs/Mai Manó Ház
E kitérő után lépjünk vissza az épületre, amely a korabeli építészet, művészi ízlésvilág példája, ám nemcsak díszítettségében viseli magán építtetőjének ízlését, hanem kialakításában, felszereltségében is magán hordja, pontosan, érzékletesen mutatja szakmája, munkája kívánalmait.
A boltíves kapu fölött, a második emeleti homlokzatról domborműves, zöld fémvázú, háromosztatú, üvegfalakkal zárt erkély türemkedik ki, fedése az utcáról nem látható, annál nagyobb lesz a belépő meglepetése, ha majd elé tárul a napfénytetős üvegműterem. De addig még járjuk be az épület alsó szintjeit. A bélletes kapun át, az előcsarnok terrazzoburkolatán a Salve üdvözlés fogadja az érkezőt, innen vezetett az út hajdan az udvar és a múlt század harmincas éveiben, az Arizona-időkben elbontott főlépcsőház felé. Ha a főlépcsőház nem is, a lépcsőház oldalfalában azonban megmaradtak az egykori üvegszekrények, amelyekben Mai Manó felvételei mutatták, mire számíthat majd a fényképezkedő ügyfél. S mielőtt az ívelt falépcsőn fölfelé indulnánk, vethetünk egy pillantást a félemeleti kisgalériára is, ahová MM-monogramos kovácsoltvas korlátos márványlépcső vezet, a magasból, az előcsarnoki mennyezetről Albert Raudnitz bécsi festő pannójának puttói néznek az érkezőre. S jól olvasható a keletkezésének dátuma, a ház építésének ideje: 1894.
A második emeleti napfényműterem
Fotó: Tímár Gergely/Mai Manó Ház
Mai Manó irodája az első emeleten helyezkedett el, ahol ügyfeleit fogadta és ezen a szinten, az épület homlokzati frontján volt a bizonyára elegánsan berendezett családi lakás, erről mesél az a kétszárnyú, csiszolt üveg tolóajtó, amely a polgári lakás nagyvonalúságát sejteti.
Az egykori irodából faragott tölgyfalépcső – ma is olvasható felirata, készítette Csicsó Gábor – vezet a hajdani fogadóhelyiségbe, a műterem előterébe, mondhatjuk szalonjába, ahol Róth Miksa négy, színes ólomüvegablaka takarja az épület udvari traktusán lévő gangot, a folyosóra tekintő bérlakásokat (sejthetően Mai Manó jövedelemkiegészítésül építtette a kiadásra szánt lakásokat). A fogadóhelyiségből kétszárnyú, maratott üvegajtó nyílt az üvegezett zárterkélyes, üveggel ferdén fedett napfényműterembe. Üveg, üveg és üveg mindenütt, a beáradó természetes fényt függönyökkel lehetett szabályozni a fényképész igénye szerint. Hogy szól a Budapesti Hírlap korabeli, 1895. áprilisi beszámolója? „…egy valódi fin de siècle atelier, amely bőven fel van szerelve a modern technika minden vívmányával… a műterem… valósággal fürdik a nyugodt, kellemes, a szemet nem kápráztató (sic!) világosságban… el van látva azokkal a legújabb készülékekkel, amelyek segítségével igazi csodákat lehet véghezvinni a fényképészet terén. A helyiségek villamosvilágításra is be vannak rendezve, úgy, hogy a fénykép sikerülése nem függ az időjárás kegyelmétől. A fényképészeti termeken kívül van még egy festőműterem is, amelyben kiváló művészek foglalkoznak arcképek festésével.”
Freskók díszítik a műterem két rövidebb falát, ha a megrendelő vagy a fényképész beállítása úgy kívánta, ezek a képek hátterét adták. A krónikák szerint a műteremhez szárazlaboratórium csatlakozott a kazetták betöltésére és a lemezek cseréjére.
A napfényműterem freskója a felvételek hátterét adta
Fotó: Tímár Gergely/Mai Manó Ház
Melléklépcső vitt a felsőbb szintekre, a kétteraszos harmadik emeletre, ahol most fotográfiai könyvtár működik, és az öntöttvas csigalépcsőn át megközelíthető tetőtéri műtermekhez, ahol, amint a feljegyzésekből, dokumentumokból kiderül, a hátsó termekben az előhívók, nagyítók, kontaktmásolók, az utcai oldalon az ugyancsak napfény világította, acélszerkezetes, üvegtetős, magas helyiségekben a retusőrök, a színezők, a kasírozók dolgoztak. Ne feledjük, hogy a technikai kivitelezésnek legalább olyan fontos szerep jutott, mint a felvételnek, és ezt a fényképész jól tudta.
Mai Manó halála után, 1917-ben távoli rokona, az Aradról érkezett Weisz Hugó fényképész vette át és fejlesztette tovább a kor igényei szerint a műtermet, mígnem 1930-ban Mai Manó mérnök fia eladta a házat Rozsnyai Sándornak, aki átalakítva és az udvart beépítve Arizona mulatóként nyitotta meg 1932-ben. De ez már egy másik történt, ahogy az is, hogy az épület a második világháború utáni újabb és újabb hasznosítási kísérletek után már-már pusztulásnak indult. Mígnem rátaláltak Mai Manó jogos utódai: a Magyar Fotográfiai Alapítvány 1996-tól fokozatosan jutott hozzá az épület jelentős részéhez, s nagyszabású felújítás, az eredeti térszerkezet visszaállítása után 1999-ben fotográfiai múzeum, könyvtár és képarchívum költözhetett három emeletére. Csak remélni lehet, hogy eljön az az idő, amikor az épület legfölső szintjének üvegtetős műterme is a fotográfusokhoz kerülhet, s része lehet a fotográfia múzeumnak.
Nyitókép: Az üveggel ferdén fedett napfényműterem üvegezett zárterkélyének háromosztatú ablakai a szemközti házakra tekintenek
Fotó: Máté Balázs/Mai Manó Ház
