Drezda városában az Elba két partját már 1200 óta a látképet meghatározó kőhíd kötötte össze. Mai neve – Augustusbrücke – Erős Ágost választófejedelem előtt tiszteleg. A Neustadt az 1685-ös tűzvész után vált reprezentatív barokk városrésszé. Az újjáépítés Erős Ágost udvari építőmesterének, Wolf Caspar von Klengelnek a koncepciója alapján kezdődött. Nevéhez kötődik a palota jellegzetes, a Canaletto-festményeken markáns jelként szereplő tornya is. 1732-ben, az építkezés befejezése után Erős Ágost, aki rövid megszakítással lengyel király is volt, a Neue Königstadt nevet adományozta a városrésznek, a név utóbb a mindennapi szóhasználatban egyszerűsödött Neustadtra. A három fő barokk út közül a Hauptstrasse keleti oldala és a keleti főút épületállománya 1945-ben megsemmisült,

megmaradt viszont a Hauptstrasse nyugati oldala, a mögötte levő háztömbök, s egységes késő barokk beépítésével maga a Königstrasse, valamint az út tengelyét az Elba felőli végén lezáró, Japanisches Palais néven ismert – a kor divatja szerint távol-keleti reminiszcenciákkal játszó – palotaépülettel. Az 1945-ben ugyancsak kiégett palotát múzeumként állították helyre.

Erős Ágost aranyozott, Goldener Reiter (Arany Lovas) elnevezésű, az uralkodót galoppban ábrázoló lovas szobra a Hauptstrasse tengelyében magasodik. Előtte a széles, csak részben zárt téren hajdan az újvárosi Városháza állt, ma már csak egy barokk szökőkút őrzi emlékét. Visszafelé, az óvárosi oldal felé nézve a Blockhaus négy helyreállított barokk homlokzatot mutató, tömbszerű épülete zárja a Hauptstrasse-tengelyt, a híd valójában enyhe töréssel csatlakozik az úthoz.

Erős Ágost építkezési kedve, reprezentációs igénye jóval túlszárnyalta uralkodó kortársaiét. Az 1732-ben emelt Blockhaus Zacharias Longuelune tervei alapján született, eredeti funkciója őrségépület volt. A második világháborúban romossá lett házat 1978 és 1982 között a Német–Szovjet Baráti Társaság céljaira állították helyre, majd 1994-ben Szászország tartományának tulajdonába került. Az impozáns épületben súlyos károkat okozott a 2013-as árvíz.

Végül szerencsés fordulattal a szász állami műgyűjtemények részeként az Archiv der Avantgarden új otthona lett az üresen álló, jobb sorsra váró Blockhaus. Az épület helyreállítása idén fejeződött be, ezerkilencszáz négyzetméter levéltári és kiállítási területet alakítottak ki.

Egidio Marzona mecénás és műgyűjtő, akinek nagyapja 1900 körül telepedett le Németországban, 2016-ban Szászországnak ajándékozta műkincseinek és archívumának jó részét: több mint egymillió levelet, fotót, vázlatot és ezer nagyobb műalkotást – festményt, szobrot, design-tárgyat. Szeptember elsejéig állt a nyitótárlat, az Archiv der Träume – ein surrealistischer Impuls (Álmok archívuma – egy szürrealista impulzus) – emlékezve arra, hogy André Breton száz esztendeje hozta nyilvánosságra a szürrealizmus első kiáltványát. A látogatók Max Ernst, Marcel Duchamps, Salvador Dalí és mások műveit, kortárs fotókat, folyóiratokat és filmeket láthattak.

A Blockhaus földszinti tere

 

Hajdani drezdai építészhallgatóként persze nemcsak a kiállítás érdekelt, arra voltam kíváncsi, milyen lett az átépített Blockhaus. A tervpályázatot a berlini és madridi székhelyű Nieto Sobejano Arquitectos iroda nyerte. A szász állami ingatlankezelőség (SIB) egyik kiadványában arról szólt az építkezéssel kapcsolatban, hogy „a régi-új épület egyszerre megfelelő és látványos: az avantgárd archívumának kialakítása eleve szakítás a múlttal, s műemlékvédelmi szempontból némi rugalmasságot igényelt.

A Blockhaus esetében a brutalista-modern megoldást megkönnyítette az épület története – az 1978 és 1982 közötti hozzáépítések nem kaptak műemléki védettséget, így lehetővé vált csaknem teljes eltávolításuk és gyökeres átalakításuk.

Lenyűgöző, építészetileg és statikailag igényes, egyúttal filozofikus belső térkoncepció jött létre az átépítéssel: zárt, tömör megjelenésű betonkubusként az archívum az épület szíveként ’lebeg’ a térben.” Hogy ez a kincstári líra mennyire győzi meg a látogatót, azt nem tudom, számomra a földszinti kiállítótérbe erősen belógó kubus inkább zavarta a térélményt, viszont az emeletre vezető, viszonylag karcsú csigalépcső sokat old a betontömeg brutális megjelenésén – bízvást alakítsa ki minden látogató saját véleményét.

Manzárdtetős barokk pavilon a Diana-mellszoborral

 

Továbbsétálva a Hauptstrassén, betértem az egyik barokk ház udvarába, hajdani épületszerkezeti gyakorlatom (1974/75) színhelyére. A fák alkotta parányi barokk tengely végén kicsi, manzárdtetős barokk pavilon áll – tervezőjének kiléte mindmáig nem tisztázott, egyesek Matthäus Daniel Pöppelmannra, a Zwinger tervezőjére gyanakszanak, bár valószínűbb, hogy a telek akkori tulajdonosa, Johann Benjamin Thomae szobrász alkotta. Erre utal a homlokzaton másolatban elhelyezett, a szobrásznak tulajdonítható Diana-mellszobor is.

Annak idején évfolyamtársunk, a sajnálatosan korán elhunyt Jürgen Mehlhorn, már akkor a szász barokk építészettörténet szakértője, sőt megszállottja rábeszélte az egyetemi tanárainkat, hogy jó lenne, ha a gyakorlat maradandó eredményre vezetne.

Éppen csak a pavilon falai meredeztek az ég felé, a párkány, a tetőszerkezet hiányzott. Környezete is siralmas állapotban volt, egy szomszédos melléképületben meglepően büdös kávépörkölő kisüzem működött. Jürgen Mehlhorn jó kapcsolatot ápolt az állami múzeumok építésvezetőségével – a baráti évfolyamtársainkból álló munkacsoport tőlük kapott téglát, faanyagot. Mivel a párkány helyreállításához szükséges profilú tégla nem állt rendelkezésre, vesződségesen magunk alakítottuk – óvatosan vésővel megdolgozva a szabvány téglákat – a szükséges formára. 

Az akkori hiánygazdaságban ócska anyagból eszkábált állvány kétszer is összeomlott, mielőtt sikerült volna olyan állapotba hoznunk, hogy nekiállhassunk a fedélszéknek… Mire kész lett, éppen a megfelelő tetőcserép volt hiánycikk, 

művünket befejezni az 1976-os diplomázásig már nem tudtuk, de szerencsére Mehlhorn a városi építési hivatalhoz került, és gondoskodott a folytatásról. Ha erre járok, ez a történet jár a fejemben, és egyszer nem csekély büszkeséggel a lányomnak is mutogattam, íme, volt egy idő, amikor az apja nemcsak komputerbillentyűket püfölt…
 

A pavilon esti kivilágításban

 

De akad más is a környéken. A szomszéd telken áll a Societätstheater, Drezda 1776-ban alapított első magánszínháza. Először kizárólag műkedvelők léptek ott fel, majd egyre inkább fiatal színészek ugródeszkájává lett a teátrum. A színházat 1832-ben bezárták, talán nem volt elég sikeres, talán nem felelt meg a korabeli politikának, mindenesetre az épületből lakások, műhelyek lettek, fölismerhetetlenségig tönkretéve a kis kamaraszínpadot és a nézőteret. Aztán az is Jürgen Mehlhorn volt, aki nekilátott az állagmegóvásnak. A szerencse is segítette: 1989 után a Dresdner Bank hajlandó volt a főszponzori szerepre, s tíz évre rá megnyitották a színházat, amely azóta is sikeresen működik, és a városrész – az építész által szívósan előrevitt – rehabilitációjának egyik első állomása lett. A kapubejárat záróköve Jürgen Mehlhorn terve alapján két maszkot ábrázol – valahányszor erre járok, meghajtom a fejemet barátom emléke előtt.

 

Nyitókép: A Japanisches Palais, a Japán-palota Drezda Neustadt-negyedében