Természetesen nem az elnevezés a lényeg, hanem az épületek szerepe, az utcaképben, a városszövetben betöltött látványuk érvényesülése. Mondhatjuk úgy, hogy az épület homlokzati síkja volt talán a fontosabb, némileg a tömege, de építészetileg kevéssé kvalitásos házak is bekerülhettek a városképi jelentőségű kategóriába.
Ez a szerep tért vissza a helyi védelemmel, s tegyük hozzá, ez nagyon jó, mert sok esetben hihetetlen kincsekről van szó. Olykor a helyi védelem alatt álló épületek akár műemléki kvalitással is bírhatnak, sőt ennek ellentételezéseként bizony előfordul, hogy néhány országosan védett műemlék építészeti értéke alacsonyabb, mint egy-egy helyi védett épületé.
A helyi védelem pedig azt is tudja, amire a műemlékvédelem jellegénél fogva nem képes: védhet csupán egyes épületrészeket.
Egy műemlék mindenestül műemlék, alul és felül, kívül és belül, alkotórésszel és mozgatható tartozékkal együtt. A helyi védett épület szabályozási háttere rugalmasabb, és emiatt a beavatkozási lehetőségek tárháza is jóval szélesebb, amennyiben csak a homlokzatra terjed ki a védelem, vagy csupán egy értékes belső díszítésre.
De lehet védett elem az adott településre jellemző kerítés, kapuzat, párkánydísz is. És akkor még nem beszéltünk kopjafákról, egyes eseményeket, történelmi pillanatokat – például a várossá avatás időpontját – rögzítő emlékoszlopokról, számos világháborús vagy 1956-os emlékműről, melyek szorosan kapcsolódnak a helyi közösségek identitásához.
Mivel az új építészeti törvény értelmében a helyi védett épületek a reménybeli új műemlékek, az átmeneti időszakban fokozott figyelmet érdemes rájuk fordítani, hiszen az elképzelés szerint 2026. január 1-jétől a helyi védett elemek helyi emlék meghatározású műemléki kategóriába tartoznak majd.
Ha több lesz a védendő elem, akkor növekszik majd az aggodalom is az értékekért. Most még azonban csak azért nyugtalankodhatunk, vajon minden helyi védett értékből műemlék lesz-e, amikor jövő év végén eljön a miniszteri döntés időpontja. Nagy Lászlót parafrazeálva poétikusan megkérdezhetjük, vajon ki viszi át fogában tartva a senkinek sem kellő helyi védett elemeket a túlsó partra? Nyíltan fogalmazva: mi lesz a sorsuk azoknak a még helyi védett értékeknek, amelyek nem lesznek fontosak majd senkinek?
Kialakul-e egy műemlékvédelmi senkiföldje, ahová „lepotyognak” azok a szerencsétlenül járt épületek és építmények, amelyek helyi védettek már nem lehetnek, de a helyi emlék kategóriájú műemlék fokozatba sem léphetnek át?!
Erről ma még semmit sem tudunk, csak azt, hogy továbbra is a helyi önkormányzatok kezelésében marad a helyi emlék. Országosan sok tízezres nagyságrendről beszélünk, ha a baranyai hatezres számot kivetítjük. A fenti nyugtalanító kérdésekre egyelőre nincs válasz, az azonban máris kijelenthető, hogy meglévő képünk a műemlékekről radikálisan ki fog tágulni, emiatt is érdemes folytatni a helyi védett értékek feltárására irányuló revíziót.
Ezúttal a villányi borvidékre vezet utunk, amely Baranya egyik leggazdagabb és legkedvezőbb fekvésű tája. Gondoljunk bele: néhány négyzetkilométernyi területen is páratlan kincseket rejt a Harkány–Siklós–Villány útvonal. A föld mélyéből feltörő gyógyvíz tette híressé Harkányt, a dombtetőn álló vár történelmi múltja Siklóst, a szőlő és a bor Villányt és környékét.
Villány nyugati szomszédja a csodálatos fekvésű Nagyharsány, a község hátterében a Villányi-hegység legmagasabb tömbjével, a Szársomlyóval.
A nagyharsányi értékvizsgálat készítésénél a tervezők nem fukarkodtak a helyi védett épületek listázásakor. Már húsz évvel ezelőtt is több mint százhúsz épület került helyi védelem alá, ez a szám a jelenleg hatályos településképi rendelet értelmében kismértékben még följebb kúszott. Örvendetes, hogy
több helyen összefüggő utcasort alkotnak a védett elemek és a főútvonaltól domborzatilag feljebb húzódó pincesor – a mai Kolónia utca – számos épülete is védett. Az emlékek ilyetén gazdagsága azonban nem vezet az értékek devalválódásához.
Örömteli, ha egy település vezetése ilyen hangsúlyt fektet az épített örökség megőrzésének szükségességére. A nagy számok örvénye és törvénye alapján persze vannak félresikerült felújítási próbálkozások, de éppen emiatt kisebb építészeti csodákkal is találkozhatunk. Ebbe a kategóriába tartozik az 1928-as datálású Ambrus–Nánási-pince, mely századfordulós városi villaépületek fűrészelt faoromzatának világát hordozza magán, ráadásul igen magas minőségben. Az épület nemcsak díszítésével, igényességével, hanem kétszintes tömegével is kiemelkedik a pincefalu többi épülete közül, jelentőségét éppen ez adja.
A villányi Baross Gábor utca a Bormúzeum környéki pincefalu legfőbb helyszíne, ahol nem is lehet egyetlen épületet kiemelni. A teljes utcasor helyi védelem alatt áll, több tucat hasonló léptékű épület, de mégis mind különböző, leginkább a nyílászárók színezésében. A sokszínűségnek ez az egysége adja a településrész naiv báját, de Villány több utcájában is vannak egybefüggő, értékes pincesorok, melyek kevéssé ismertek, a település értékleltárában azonban elsőrangú helyet foglalnak el.
Tanulságos, hogy az ismertebb és relatíve módosabb településekre is érdemes ellátogatni eddig fölfedezetlen kincseket keresni. Erről szól a revízió. A feltárásról, a megismerésről, a listázásról és az osztályozásról. Az előttünk álló két esztendőnek éppen ez lesz a lényege, hogy egy országos revízió keretében megállapítsuk, mely helyi védett értékek kerüljenek majd műemléki besorolásba.
Nyitókép: Villányi pincefalu
Fotók: A szerző felvételei
