Zala északkeleti táján, Zalaszentgrót térségében, lankás tájban meghúzódva, távol a világ zajától éli életét a história szerint XI. századi alapítású település, Türje. Dombtetőn épült temploma – bár fennmaradt oklevél nem bizonyítja – a XIII. század elejére datálható.
Az első följegyzés a Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelt premontrei prépostságról az 1234-es keltezésű vizitációs jegyzőkönyv, melyben – Oszvald Ferenc 1957-es nagy hatású, forráskutatáson alapuló tanulmánya szerint – Frigyes hamborni apát a magyar premontrei cirkária (rendtartomány) monostorai között Türjét is említi.
Egyes föltételezések viszont – amint Kovács Imre ír erről A türjei Premontrei Prépostság története című munkájában – a kolostor hajdani nyári ebédlője falának sokkal későbbi, ma már nem olvasható latin nyelvű föliratára hivatkozva arról szólnak, hogy a prépostságot még 1184-ben Szent László király Zsófia nővérének unokája, Lambert gróf alapította. Az utóbbi keltezésű oklevelek alapítóként a Türje nemzetségbeli Dénest, IV. Béla király gyermekkori játszótársát, későbbi hűséges báróját nevezik meg. De említik a kutatások a Türjék jeles alakját, Fülöpöt, aki zágrábi püspök, majd esztergomi érsek lett. Minden valószínűség szerint 1260-ban az ő sugallatára folyamodhattak a szerzetesek IV. Sándor pápához azért a kiváltságlevélért, amely a prépostságot önállóságában megerősítette.
Lux Kálmán építész vélte úgy a XX. század elején, hogy a templom homlokzata vakolatlan tégla lehetett
Bizonyságok akadnak arra is, hogy a türjei premontrei prépostság a XIV. század derekáig hiteleshely volt. E szerepének elvesztése alighanem arra utal, hogy abban az időben már tucatnyi szerzetes sem élt itt. A csekély lélekszámot sejtetik a templomtól északra föltárt szokatlanul kis méretű középkori kolostor alapfalai is. De szó esik a történeti adatok között egy Türje nembeli másik Fülöpről is, aki fiaival 1335-ben birtokokat adományozott a monostornak.
Ám ennek ellenére is csökkent Türjén a premontrei rend szerzeteseinek száma, s mire eljöttek a török idők, Sitkey Mihály prépost egyedül élt a kolostor falai között. A krónikák szerint Sitkey 1566-ban a hajdúk élén hadba szállt a török ellen, s mialatt háborúzott, a veszprémi püspök támogatásával Kövesy Benedek sümegi várnagy és fegyveresei megszállták, elfoglalták, majd fölgyújtották a monostort, melyből csupán a két torony maradt meg. Ezzel betetőzték azt a pusztítást, amit az 1540-es években a protestánssá lett kegyúri család tagjai, Berekszói Hagymássy Kristóf és Euszták művelt, akik rátörtek a kolostorra, és lerombolták, hogy köveiből építsék meg a szentgróti várat.
Több mint száz esztendő telt el, mire a premontreiek visszatérhettek a közben erődített végvárként használatba vett monostorba, amely 1721-től lett újra önálló prépostság, akkortájt épült fel a templomtól délre a barokk kolostor.
Históriájában újabb törést II. József szerzetesrendeket feloszlató királyi rendelete hozott 1785-ben. Tizenhét évvel később a visszatérés sem járt már együtt az önállósággal, Türje a csornai prépostság filiája lett, hogy aztán 1950-ben ismét szembenézhessen a feloszlatással, a birtokok, a gazdaság állami tulajdonba vételével, a kolostor szociális otthonná alakításával.
A templom ma: a törtfehér finom vakolat alatt jól érzékelhető a tégla textúrája
Ám a monostortemplom a következő évtizedek során jellegzetes, vagy ma már az építéstörténeti kutatások nyomán inkább jellegzetesnek vélt vakolatlan téglafalával különleges egyediséget sejtetett, s elhanyagoltan, a beázástól is hámló, szürkülő belső terével, egyre méltatlanabb állapotba kerülve mégis szolgált. Az ezredfordulónak, sőt az azt követő évtizedeknek kellett eljönniük ahhoz, hogy még a Forster Központ égisze alatt átfogó és minden részletre kiterjedő építéstörténeti tudományos dokumentáció (Mezey Alice és Nagy Veronika), értékleltár (Balázsik Tamás) készüljön. Utóbb régészeti föltárás (Orha Zoltán), művészettörténeti kutatás (Nagy Veronika, Gaylhoffer-Kovács Gábor, Horogszegi Tamás), majd restaurálás (Bíró László faszobrász, Heitler András festő, Kádi Richárd kőszobrász és munkatársaik) következzék.
S a munkájuk nyomán kialakult kép, a helyreállított prépostság – immár a téglaépítést a vakolat alatt jól érzékeltető – törtszínű épülete, ha sokak számára, akik ismerték, első pillantásra meghökkentő is, a maga teljességében lenyűgöző.
Ahhoz azonban, hogy a meghökkentő kifejezés értelmet nyerjen, térjünk vissza a templom históriájához. A késő román, kora gót jegyeket is magán viselő boltozatos, háromhajós, keresztház nélküli, háromapszisos alaprajzú templom főhajójának végén az egyenes záródású főszentélyt (az egyenes záródást már Rómer Flóris a templom első tudományos vizsgálatakor föltételezte) eredetileg két félköríves mellékszentély fogta közre. A kutatások szerint a középkori templom tornyai alacsonyabbak voltak a ma ismertnél, a tornyok közötti oromzati fal alacsonyabb és háromszögű lehetett. A templom téglaburkolatú járószintje negyven centiméterrel lejjebb volt a jelenleginél. A lépcsővel kiemelt szentélyt szentélyrekesztő fal választotta el a hajótól. És ami a külső megjelenést illeti, a falkutatások megmutatták, hogy a téglák közötti falazóhabarcs elsimításával kialakított felületre vékony, meszelt vakolat került. A művészettörténészek szerint még a középkorban épülhetett a templom nyugati homlokzata elé az enyhén aszimmetrikus előcsarnok. A szürke és a téglavörös felületek egyszerű és elegáns, sakktáblaszerű váltakozását mutató középkori díszítőfestést a restaurátori kutatások a boltozatokon, a gádorfalak fölső részeiben, illetve a toronyaljakon tudták előhozni.
A türjei templombelső déli mellékhajójának vakolata alatt rejtőzött az a középkori, a XIV. századra datálható falkép, amely az egész Kárpát-medencében talán elsőként beszéli el a Szent László-legendát.
Hogy a végvári harcok idején castellummá, erőddé alakított templomnak milyen átépítéseket, hozzáépítéseket, bontásokat, pusztításokat kellett elviselnie, arról a falak, a kövek tudnak mesélni, ahogy arról is, hogy a XVIII. században, a barokk idején miféle újjáépítési változásokon mehetett át: akkor építette Schrabl Tádé prépost kívánsága szerint Mózer Pál sümegi kőművesmester a Szent Anna-kápolnát – amelyet, akárcsak a mellékhajót id. Dorffmaister (Dorfmeister) István (1729–1797) díszített freskóival –, s az orgonakarzatot, homlokfalán ugyancsak Dorffmaister freskójával.
Átalakították a nyugati kaput, s tán legfontosabb vállalkozásként 1763-ban Mózer Pál keze nyomán kelet felé, új boltozattal kibővült a szűk szentély. Bravúros építészeti megoldás – magyarázzák a mai régész s építész szakemberek, hozzátéve, hogy a szentély járószintjét is akkor kellett megemelni, és akkor született az új oltár, amelynek képe, akárcsak a szentély díszítőfestése és a két mellékoltár is Dorffmaister-munka.
S ahogy a Nagy–Gaylhoffer-Kovács–Horogszegi művészettörténész-trió írásában fogalmaz: „Bár mai fogalmaink szerint ezek nagyon karakteres és »kíméletlen« átalakításai voltak a középkori szerkezeteknek, mégis felismerni véljük benne a régi templom tiszteletben tartását és az ahhoz való illeszkedés alázatos szándékát (…). Mózer Pál a szentély bővítésekor az eredeti alaprajzi formát ismételte meg, a támasztékként északról csatlakozó épületen pedig a középkori szentélysarok kialakítását.
Türjét a XIX. század igyekezett megszabadítani a barokktól, a mellékoltár elbontott képeit Szombathelyre vitték, helyükre Szent Ágostont és Szent Norbertet ábrázoló neogót festmények kerültek, Dorffmaister eredeti műveit pedig a győri Krausz Gyula átfestéssel részben eltakarta. Ennél nagyobb változást hozott a XX. század eleje. A szombathelyi főgimnáziumi igazgató, Steiner Mihály hívó szavára érkezett Türjére Lux Kálmán, a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) vezető építésze. A tárgy a főhomlokzat és a nyugati épületrész, valamint a falazott toronysisakok helyreállítása volt.
Lux „stílszerű” helyreállítást javasolt a nyugati fronton. Erre azonban nem került sor, mert a szakértők hitelesebbnek tartották a barokk kaput. Viszont a homlokzat falkutatásakor a vakolat alól előkerült téglák és a szépen elsimított falazóhabarcs láttán Lux határozott véleményt formált: a középkori templom homlokzata a német gótika középkori alkotásaihoz hasonlóan alighanem vakolatlan tégla lehetett. Így lett a látható tégla – ma már tudjuk, a XX. századinak vélt gótika – Türje jellegzetessége.
Így ismerték majd egy évszázadon át a helyiek, s a más tájakról érkezők. Ezért okozhatott a közelmúltban fölújított remekmű – közelről a téglaillesztéseket pontosan mutató – törtfehér homlokzata meghökkenést, csalódást. A Lux-féle fölújításból a maiak természetesen megőrizték a fontos elemeket, a fiatornyokat, a toronyköz résablaksorát. Annál nagyobb kár, hogy a majdani látogatóközpont érdekében elbontották a barokk magtár és egy töredék kivételével a régi majorsági épületeket és azt az íves betonkerítést, amely Lux Kálmán tervei nyomán a templom előtti tér és a majorság között állt.
A rekonstruált középkori festésű főhajó a megőrzött-megújult barokk berendezéssel, padsorokkal, szószékkel a festett architektúrájú szentély felé
Megújult a belső tér is, visszakerült a megmaradt barokk berendezés, a padok és a szószék, restaurálták Dorffmaister barokk freskóegyüttesét, a főoltár távlatot sejtető festett architektúráját, eltűntek a képekről Krausz „kiigazításai”, így most újra élő színeivel, teljes szépségében mutatja magát, akárcsak a művész eredeti alkotásai a Szent Anna-kápolnába vezető ajtó két oldalán, a déli toronyaljban.
Az eredetileg XIX. századi orgona most ismét megújult
Aki ma Türjén jár, ha előre bejelentve sikerül bejutnia a templomba, olyan pontosan, átgondoltan előkészített, tudományosan megalapozott, következetesen végiggondolt és megvalósított, a divatos megoldásokat joggal elutasító, hiteles műemléki helyreállítást lát, amely szemléletmódjában és megvalósításában tiszteletre és követésre méltó.
Nyitókép: A déli mellékhajó vakolata alól került elő a XIV. század falkép, amely a Szent László-legendát ábrázolja Fotók: Wikimédia Commons
