Kétévente rendezi meg az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság az Országos Műemléki Konferenciát, amely idén a Múltunk jelenünkben címet kapta, s a balatoni kultúrtájjal, a tájépítészettel, valamint az 1945 és 1985 közötti műemlékvédelemmel, meghatározó személyiségeivel foglalkozik. A szeptember végi tanácskozás eszméjéről, hatásáról, lehetőségeiről beszélgetünk Nagy Gergely építésszel, a magyar szervezet elnökével.

Mindig az volt az Országos Műemléki Konferencia célja, hogy felvetett témájában segítse az együtt gondolkodást és valamilyen módon egységes szemléletet alakítson ki. Korábban foglalkoztunk a történeti települések kérdéseivel, majd a legutóbbi tanácskozásnak az 1945 utáni építészetünk volt a tárgya. Salgótarjánban az eszmecsere annak az építészeti időszaknak az értékvédelméről folyt, amely már azelőtt is, de azóta még inkább felerősödve fontos műemlékmegőrzési kérdés lett.

Az idei konferencia némileg eltér a hagyományostól, most a szál, amelyre fölfűzzük, az emlékezésé lesz. De nem a régmúltat idézzük fel, hanem folytatva a magyar műemlékvédelem másfél évszázadának kezdetét tavaly megmutató nagyvonalú ünneplést, a hangsúlyt az 1945 utáni időszak műemlékvédelmének történetére helyezzük.

Ennek két oka is van. Egyfelől már nyugodtan mondható, hogy annak a korszaknak komoly és értékként kezelendő műemlékvédelmi históriája, történeti hatása van. Másfelől ehhez a történethez olyan személyes évfordulók kapcsolódnak, amelyeket a szakmának, a mi szakterületünknek, de valójában a civil társadalomnak is meg kell valamilyen módon ünnepelnie. A magyar művészettörténet kiemelkedő személyisége, Entz Géza 1913-ban született és 1993-ban hunyt el, ő szervezte meg, majd vezette az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) tudományos osztályát, nevéhez kötődött az intézmény restaurátorcsapatának életre hívása. Száz éve, 1923-ban született Horler Miklós építész, az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos igazgatója. Ők ketten meghatározzák azt a kort, amely azonban Dercsényi Dezső művészettörténész és Gerő László építészettörténész munkássága nélkül nehezen értelmezhető.

Azt mondja, négyesük nyomán teljesedett ki a XX. század második felében az Európában is elismerést kiváltó magyar műemlékvédelem. Valójában a műemlékvédelem működéséről vagy inkább a szemléletről beszélünk?

Elsősorban a szemléletről és arról, hogyan került a napi gyakorlatba a műemlékvédelem ma is érvényes integrált szemlélete. Entz Géza a középkor egyik legkiválóbb tudora volt, ő a képzőművészetet és a kutatást helyezte előtérbe, ezeket illesztette a műemlékvédelem világába. Nem véletlen, hogy annak idején ő építette fel és szervezte meg az OMF tudományos osztályát. Gerő László a vár- és városépítészet gondolatvilágát állította előtérbe. Persze mindennek megvolt az előtörténete, nem arról van szó, hogy ők ezt a semmiből építették föl, de az akkor megszületett integrált műemlékvédelem nagyon szorosan kötődik hozzájuk. S emellett szerencse volt, hogy a művészettörténésznek is nagyszerű Dercsényi Dezső fantasztikus szervezőmunkájával intézménnyé tudta fejleszteni ezt a munkát.

Mindegy, hogy intézménynek vagy munkamódszernek nevezzük, tevékenységükből új szemléletű műemlékvédelem nőtt föl.

Horler Miklós a budai Várnegyed polgárvárosának helyreállítási munkáival és a fővárosi műemlékvédelem fölépítésén keresztül kapcsolódott ehhez. Valójában más-más hangsúllyal, de mindannyian ugyanazzal a gondolkodással közelítettek a műemlékvédelemhez. A teljességet képviselték és erre a tudásra alapozták azt az elképzelést, hogy egyenrangú és ezért azonos hangsúlyt kell, hogy kapjon a kutatás, a restaurálás, a tervezés, az építészet. Az együtt alkotás, az együttműködés javára vált a műemlékvédelemnek.

A megemlékezésen kívül van-e az eseménynek valamiféle mához szóló üzenete?

Érdemes figyelni arra, hogy az építészet és a műemlékvédelem szorosabbá váló kapcsolata milyen előnyöket, esetleg hátrányokat hordozott magában. Annak idején az Országos Műemléki Felügyelőség megalakulásakor is fölvetődött ez a kérdés, hiszen a szervezet létrehozásával közelebb került egymáshoz a két terület, akkor ebből a fantasztikus lehetőségből nőtt ki az új szemléletű műemlékvédelem. Talán most megint itt tartunk, mert az építészet, a városépítészet, a műemlékvédelem új, közös törvényi szabályozása majdnem ugyanezzel a gondolati háttérrel formálódott. Sok szervezetnek, szereplőnek más-más véleménye van a fejlesztésről, de amikor a három szakterületnek a szemléletét követjük és próbáljuk törvényben összehozni, akkor érdemes ennek a négy embernek az alkotására figyelni.

 

Nagy Gergely: A műemlékvédelem szemléletének alakulása is műemlékvédelmi kérdés  Fotó: Kovács Olivér

Egyébként amellett, hogy munkásságuk szorosan összekapcsolódik, még nagyon sokat köszönhet nekik a magyar műemlékvédelem. Ha megnézzük, hogy 1959 előtt milyen állapotban voltak a várak és az akkori várprogram honnan indult, milyen eredményeket hozott, érzékletesebb lesz, amiről beszélünk. Nagyvázsonynak akkor csak a lakótornya állt. A korabeli régészeti kutatásnak köszönhető az a látványos vár, amelyet most tovább igyekeznek fejleszteni. Ehhez azonban ismerni kell az akkori eredményeket, a jelen állapot előzményeit, alakulását. Ebbe a folytonosságba kellene illeszkednie mai műemlékvédelmünknek is, persze fönntartva azt a jogot, hogy az előző kor hozzátételeit adott esetben fölülbíráljuk. Ugyanakkor azt sem feledve, eljutottunk odáig, hogy a műemlékvédelem szemléletének alakulása is műemlékvédelmi kérdés.

Ha jól értem, fontos lenne védendő értéknek tekinteni azt a munkát, azt a szellemiséget és az általuk létrejött értékeket, amelyek segítségével a korábbi korszakok alkotói megőrizték az épített örökséget. Ebből az aspektusból is érdekes, vajon a konferenciáknak, a megfogalmazott ajánlásoknak, nyilatkozatoknak van-e hatásuk, eredményük?

Szakmai körökben ismerik az állásfoglalásokat, de tisztában kell lennünk azzal, hogy nem elég megszületniük, utógondozásuk sem maradhat el. Éppen ezért kezdtünk foglalkozni utóéletükkel, így volt ez az albertirsai nyilatkozat után, akárcsak a Salgótarjáni felhívás esetében.

Az Albertirsán rendezett ICOMOS-közgyűlés a közösségüket vesztett egyházi épületek kérdését tárgyalta, milyen sors vár az üresen álló templomokra, lett légyen az bármely felekezeté. Védelmükre, megmentésükre a Teleki Alapítványhoz hasonló támogatási rendszert kellene létrehozni, ez volt a témája az idei nyári egyetemnek is. A XX. század második felében született építészeti értékek megóvásáról szólt a salgótarjáni nyilatkozat.

A következő évi ifjúsági programot erre a kérdéskörre építjük. Hozzákezdtünk az egyetemek közti program fejlesztéséhez, az építészkarok foglalkoznak már kutatásokkal, de szeretnénk bevonni a művészettörténeti karokat, esetleg a MOME-t is, hogy a Fiatal Műemlékvédők Fórumával közösen a különböző oktatásszemléletű egyetemisták együtt gondolkozhassanak. Ezeknek az ajánlásoknak, állásfoglalásoknak akár van közvetlen eredményük, akár nincs, fontos megfogalmazódniuk, meg kell szólalnunk, ki kell mondanunk, közre kell adnunk szakmai álláspontunkat. Ha nem, akkor biztosan nem lesz eredményük, és ezt akár lelkiismereti kérdésnek is tekinthetjük, így gondoltuk legutóbb a zsámbéki ajánlás esetében.

Nyitókép: Balatonakali tájképébe finom természetességgel simulnak az épületek, előtérben a Népi Építészeti Program keretében felújított présház Fotó: Teleki Alapítvány