Kapcsolatom Ukrajnával 2015-ben kezdődött: az ukrán regionális fejlesztési minisztérium delegációja járt Berlinben akkori munkahelyemen, a német városfejlesztési minisztériumban. Előadást tartottam, és a végén meghívtak Kijevbe, hogy nagyobb ukrán szakmai közönségnek bemutassam a német várostervezést. Attól kezdve rendszeresen jártam Ukrajnába a Német Nemzetközi Együttműködési Társaság (Deutsche Gesellschaft für Internationale Zusammenarbeit, ismert rövidítésén GIZ) megbízásából, és intenzíven foglalkoztam az ukrán városok fejlesztésével. Nem csoda hát, hogy érdekelt, vajon a két nagynevű magyar régész, Fettich Nándor és László Gyula mit tapasztalt a második világháború idején Kijevben.

Két időréteg egymásra kopírozása mindenképpen izgalmas, bár akkor álmomban sem gondoltam, hogy a várost ismét háború pusztítja majd, noha – ószövetségi fordulattal élve – a jeleket a falon, vagyis a Krím-félsziget lerohanását és a Donyec-medencében már akkor az oroszok támogatta irreguláris polgárháborús erők támadását nem lehetett nem észrevenni.

A kijevi repülőtér felé mindig enyhe borzongással néztem az autópályán a táblát: Luhanszk nyolcszáz kilométer. Alig tíz kilométerrel több, mint a Hamburg és München közötti távolság, s megpróbáltam elképzelni, vajon hogyan érezném magam, ha még Hamburgban laknék és München közelében, mondjuk a Starnbergi-tónál, háború tombolna. Nonszensz – de miért nagyobb lehetetlenség, mint ami már akkor tény és való volt?

A Szent András-templom 1744 és 1767 között épült, tervezte B. F. Rastrelli  Brenner János rajza
 
Repülőgépen nyugati irányból Kijevbe érkezni izgalmas látvány volt: az első pillantás a Lavra-kolostoregyüttes aranyozott kupoláira, majd ahogy a dombokon épült városrész meredeken vált át a Dnipro (oroszul Dnyeper) völgyébe, amelyet átszel a Dunánál jóval szélesebb folyam, hatalmas hidakkal, keleti partján végtelen síkság húzódik, immár sokemeletes beépítéssel. 2017-ben egy hónapot töltöttem Kijevben. Ennyi idő még nem elég ahhoz, hogy az ember elkezdjen gyökeret verni, de ahhoz már igen, hogy a felületes turisztikai benyomásoknál alaposabb kötődés alakuljon ki. Ehhez persze hozzájárult, hogy olyan munkatársi kapcsolati hálóba érkeztem, amelyet már korábban kialakítottam, tehát a város „mentális térképére” képletesen szólva sok helyen oda tudtam tűzni egy névvel ellátott zászlócskát. Szállodámtól nem messze volt a Szófia-katedrális, az Aranykapu, valamint gyakori célpontom, a regionális fejlesztési minisztérium, amelyen kicsit túlsétálva a Szent András-templomhoz érkeztem. „A Sofia-katedrális körüli városrészek úgyszólván teljes épségben maradtak. Sem nagyobb rombolásokat, sem gyújtogatásokat nem lehetett látni. Az András-templom melletti kilátóról végigszemléltük az északi városrészeket… Jóleső érzéssel néztük a Podol háztengerét: itt is elég sértetlennek látszottak a házak. Kiev városa a Krescsatik és környékének kivételével, ahol minden elpusztult, megmenekült a végső romlástól” – írja Fettich Nándor. A jelen háborúban egyelőre nagyjából ugyancsak megmenekültek ezen városrészek, a Krescsatik – városszerkezeti szempontból mondhatni, a „kijevi Rákóczi út” – pedig külön figyelmet érdemel.

A kijevi Rákóczi út, a Krescsatik egyik jellegzetes épülete

 
A második világháború utáni újjáépítés a „szocreál” egyik legnagyobb együttesét hozta létre.

A gigantikus méretek, a klasszikus oszloprendek egyértelműen azt szolgálták, hogy a szemlélő legalábbis megilletődjön, akár megrémüljön a szovjethatalom ilyen egyértelmű bemutatásától.

Ugyanakkor az épületek részletgazdag kiképzése, és főként a Krescsatik keleti-délkeleti oldalán a közterület lépcsőzetes kialakítása, ott, ahol a domboldal emelkedik, széles járdákkal, pavilonokkal, kávézókkal igen változatos utcaképet alkot és szemlátomást a városlakók kedvelt korzója lett. Úgy tűnik, a piacgazdaság hozzátette a Krescsatikhoz azt, amire a szocializmus nem volt képes, ily módon sajátos és az akkori hatalom által bizonyára nem kívánt hatásokat létrehozva. A Krescsatikról Fettich érdekes adalékkal szolgál: egy német tiszt „elbeszélése szerint a Krescsatik házainak rendszeres aláaknásítását már jóval a most folyó háború előtt megkezdték. Egyesek szerint az ukrán szeparációs törekvések miatt előbb-utóbb súlyosabb harcok kitörésére számítottak. Lehet – sőt valószínűbb – azonban, hogy nem az ukránok miatt tették ezt, hanem a most folyó háború kezdetén számítottak a németekkel való leszámolásra”. Más forrásból is ismert, hogy a visszavonuló szovjet csapatok részben időzített, részben távgyújtással működésbe hozott robbanószerkezeteket helyeztek el, és hagytak hátra Kijev civil épületeiben, s ezek részben hetekkel a németek bevonulása után robbantak fel. Fettich naplójából az is egyértelműen kiderül, hogy a kijevi zsidók elleni szörnyű genocídium, „a 45 000 zsidót kivégezték”, már akkor közismert és tagadhatatlan volt.

A magyar régészek empátiával szemlélték a kijevi állapotokat – Fettich: „…elmentünk a Beszarabszka melletti piac (sic!), illetőleg zsibvásárra. Az élelmiszerpiac megtekintésekor tárult elénk Kiev lakosságának szörnyű nyomora. Elég sok helyen árultak krumpli-héjat. (…) Mit ehet ez a szerencsétlen nép? Egy hétre 15 dg. kenyér jut egy embernek!” Magam is gyakran jártam a régészpáros által emlegetett vásárcsarnokban, ahol a 2010-es évek végén a jókora tengeri halaktól, a csábító édességeken át az egzotikus gyümölcsökig mindenfélét lehetett kapni, s a nap fénypontja volt számomra a frissen préselt gránátalmalé… 

A Lavra-kolostoregyüttes nagy harangtornyát a XVII. században leégett fatorony helyén 1731-ben kezdték építeni, tervezője: J. G. Schädel
 

Kijev világöröksége a Lavra-kolostoregyüttes. Fettich így számol be első látogatásáról: „De micsoda szörnyű kép tárult elénk! A hatalmas Uspenszkij-katedrális, mely a XI. században épült bizánci mintára, emeletnyi magasságú romhalmazzá vált. (…) Az úton csak óvatosan haladhattunk, (…) mindenütt elrejtett aknától lehetett félni.”

Mindmáig nem sikerült végleg tisztázni, kit terhel a felelősség a katedrális felrobbantásáért, a források ellentmondanak egymásnak: egyesek szerint Erich Koch birodalmi komisszár parancsára történt, legalábbis Albert Speer, a Harmadik Birodalom főépítésze, fegyverkezési miniszter, a haditermelés irányítója ezt írta memoárjában, más források – köztük Fettich is – szovjet szabotőröket emlegettek.

Szerencsére a sajátos ukrán barokk messzire látszó gyöngyszeme, az 1731-ben épült harangtorony épségben megúszta a második világháborút – csak reménykedni lehet abban, hogy most sem lesz másképp. A katedrálist 1998–2000 között építették újjá, talán nem lesz az újabb háború martaléka.

Nyitókép: A Lavra-kolostoregyüttes, Isten Anyja születése templom és a Távoli barlangok harangtornya (XVIII. század) Fotók: A szerző felvételei