Tiéd a kerékpár? – szólít meg egy nálam valamivel fiatalabb férfi, ahogy kilépek a bolt ajtaján.
Az enyém.
Már láttam ezt máskor is, most gondoltam, megvárom a gazdáját.
Mi olyan különlegesség van a gépemen, kérdem magamtól. Egy szokványos férfi Mátra kerékpár, amely 1969-ben hagyta el a Csepel Műveket, és minden porcikája eredeti. Vagy nem szokványos? Az biztos, hogy nem sok gurul ezekből már a mai utakon. Hamarosan megtudom kíváncsisága okát.
Veterán kerékpárokat gyűjtök. Ha érdekel, tudok mutatni néhányat.
Egy perccel később már a kocsiját követem. Szerencsére nem lakik messze. Eger Felnémet nevű városrészében. Egy zöld kerítéses ház előtt áll meg. Kiszáll, és a garázskapuhoz tessékel. Megtudom, hogy Bajzát Jánosnak hívják.
A kocsi most kint alszik, majd meglátod, miért.
Nyílik az ajtószárny, a garázsban egy áruszállító tricikli álldogál. Látszik, hogy van még vele munka, de nagyjából egyben van.
Mit szólsz? – kérdezi, s kezdi a történetét. – Egy ismerősöm szólt, hogy van egy tricikli Karcagon. Elmentem érte. Viszonylag jó állapotban volt, viszont a felépítménye hiányzott. Aztán láttam egy fotót a Fortepanon egy dobozos áruszállítóról, és azt másoltam le. Magam festettem. Csak az utca nevét nem tudtam kisilabizálni. Először Óraszalon utcát olvastam, aztán meg Országház utcát, de netes ismerőseim segítettek, és így lett Vöröshadsereg utca.
Hogy kezdtél régi bicikliket gyűjteni?
Engem korábban a motor érdekelt, a kerékpár nem. Abban is a minél különlegesebbre mentem, amilyen másnak nincs. Egy háború előtti száz köbcentis, kétsebességes SHB-vel jártam.
Az meg mi?
Egy rövidítés. Schweitzer Henrik Budapest, kisipari termék – magyarázza. – Aztán elkezdtem keresni egy Dongó motort, tudod, amit régen biciklire szereltek, és nem kellett hajtani. Mivel szobafestő vagyok, így sok helyen megfordultam, és mindenhol megkérdeztem, nincs-e véletlenül. Az egyik helyen azt mondták, hogy az ugyan nincs, de van egy bicikli, amire majd rá tudom szerelni, ha lesz. Azóta is az
az egyik legritkább kerékpárom, egy Fregoli Luxus. Kis túlzással egy mozdulattal férfiból nőivé alakítható és vissza.
Ingyen odaadták.
Később lett Dongó motor is, de az már egy sima Csepel Túrára került rá. Aztán már elkezdtem keresni a kerékpárokat. Java részük a MÉH-telepről való. Volt, amit felvágva adtak le, de azt is elhoztam, mert alkatrésznek még jó lesz. Régi katalógusokban néztem utána, hogy milyen alkatrészekből épültek fel, hogyan voltak összerakva. Ugye, itt típusonként változik minden. A pedál, a lánc, hadd ne mondjam... és az igazi gyűjtők próbálnak arra menni, hogy teszem azt egy nyolcvanéves kerékpárt típustisztán újítsanak fel. Így vagyok ezzel én is. Képes vagyok éveket várni egy alkatrészre. Van olyan csomagtartóm, amiért könyörögnek, de nem adom. Persze van, aki csak úgy összerakja a régi kerékpárt, hogy menjen vele. Még az életkedvem is elmegy, ha ránézek.
A garázsból a szuterénbe megyünk. Az egyik helyiségben egymás mellett sorakoznak a drótszamarak. A gyűjtemény egy része ez csupán.
Hány géped van?
Olyan hatvan-hetven.
Hol húzod meg a határt?
Háború előtti és magyar – mondja mutatóujját felemelve. – Bár van néhány külföldi is. Egy Wanderer, egy Victoria, egy Gritzner – sorolja a számomra semmitmondó neveket – meg már nem is tudom.
És a magyarok?
A legtöbb Weiss Manfréd Csepel. 1929-ben kezdték a gyártást. Az első kétszázat még Grazban szerelték össze. Olyanom is van. Egy ismerős állított be vele, azt mondta Recsken
kidobtak valami szovjet kerékpárt, mondom, jól van, tedd csak le. Ahogy jobban megnézem, látom, hogy ez egy WM bicikli az első szériából.
Arról lehet megismerni, hogy a sorozatszáma még egy kis réztáblába volt beütve. Az lesz a következő, amit összerakok. Aztán rengeteg típus jelent meg. Még felsorolni is nehéz.
Csak úgy kapásból néhányat.
A Csepel Csoda volt talán a legnépszerűbb, de még volt a Fecske, a Vitéz, a Rakéta, a Galamb, a Turán, a Diadal vagy a Hangya például. Emellett kisiparosok is gyártottak kerékpárt. Többek között a már említett Schweitzer Henrik vagy Papp Sándor Nagykőrösön. Aztán mit mondjak még? Ismert készítők voltak a Muszelin, a Welvárt és a Csurdi is.
Egerben gyártottak biciklit?
Csak kerékpárműszerészek voltak. Busák Imre és Császár Ernő. Lehet, hogy volt több is.
Mi fogott meg téged ezekben?
A szépség. Ez mind szép. Látod te is. Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik vagy festi magát.
A történelem egy darabja. Ha kidobjuk, a régi világ egy részét pusztítjuk el.
Miben élünk akkor? Egy eldobható műanyag világban? Ezeket nem két napra gyártották, még minőségi munkák voltak. Egy nyolcvan-kilencen éves kerékpárral még simán el merek indulni ma is. Látod ezt a képet? – kérdezi, és egy kis lapozgatás után elém tartja a telefonját. – Ezen én biciklizek. A kerékpár nem az enyém. Mit gondolsz, hány éves? Segítek, száztizenkettő, eredeti alkatrészekkel.
Mik a kedvenceid?
A két-, illetve háromkerekű áruszállítók. Nagyon kevés van belőlük, de nekem négy is van. A közérteset már láttad. Ott van a sarokban egy szikvizes tricikli. Mezőkövesdről hoztam. Szó szerint a fagyott földből kellett kiásni csákánnyal meg fejszével. A vázon kívül semmije sem volt menthető, de kellett.
És miért szikvizes lett belőle?
Mert volt vagy ötven régi szódásüvegem, és én eredetileg felsőtárkányi vagyok. A tavat sokan ismerik, tudod, miről beszélek, és ott van mellette a Szikla-forrás. Egyszer hallottam, hogy annak a vizét a háború előtt palackozták, még az újságban is hirdették. Ezért azt írtam rá az oldalára.
És a kétkerekűek.
Itt az egyik. A Dr. Oetker-féle. Vigyázz, kitolom az udvarra. Mind a kettő 1943-ban készült – mondja Jani, és elhagyjuk az alagsort. Letámasztja.
Nemrég lettem kész vele – mutatja nem kis büszkeséggel. Tizenhárom évig készült. Olyan különleges alkatrészek vannak benne, amit nem lehetett pótolni.
Hogy bukkantál rá?
Egerben tolta egy idős bácsi, tudod, ott a Zöld szigetnél, a Kertész úton.
Megvan!
Épp szobát mentem festeni. Kitettem az elakadásjelzőt, és megkérdeztem, hogy szabad-e megnézni, lefényképezni. Rögtön mondta, hogy nem eladó, de ha annyira szeretném, akkor megmondja, hol lakik, és elmehetek és körbefotózhatom. Úgy is lett, el is mentem. Azt mondja az öreg,
látom fiam, nagyon tetszik ez a kerékpár. Mondom, így van. Azt is tudod, hogy nem adom el. Azt is tudom. De elcserélem.
És elcserélte. Egy olyan női biciklit kellett neki összeraknom, amin elöl és hátul is kosár van, hogy a piacra tudjon járni vele. Ennek már vagy tizenöt éve. Azóta meg is halt, a házát is lebontották már.
Nem szeretném megúszni a negyedik történetét sem.
Az fönt van a verandán – mondja, és előreszalad. Az eresz alatt letámasztva áll egy bicikli. A táblán kopott betűk hirdetik az egykori tulajdonos, a budapesti Soponyai István fűszer- és csemegekereskedő nevét.
Egy ismerősöm tette fel a netre horribilis összegért – kezdi Jani, és megmondja, mennyiért. Valami kiülhetett az arcomra. – Bizony, tehát itt nem két forintokról beszélgetünk. Öt percen belül felhívtam. Szerencsére tudtam cserébe adni ezt-azt, és megegyeztünk. Jött már rá azóta milliós ajánlat is, de itt maradt.
Mi volt az első biciklid? – kérdezem.
Egy kék Camping.
Megvan még?
Dehogy! Elcseréltem agancsra.
Miért éppen agancsra?
Mert akkoriban azt gyűjtöttem.
Sokáig elbeszélgettem volna még, de már kezdett sötétedni. Mielőtt elbúcsúzom, a kapuból még egyszer benézek a garázsba.
Nős vagy?
Asszony meg egy kislány.
És a feleséged mit szól ehhez?
Mondjuk azt, hogy megszokta már.
Költséges a régi kerékpárok gyűjtése, felújítása?
Amit belefeccölök, azt ki is… – kicsit megakad, elgondolkodik, majd folytatja – próbálom ki is venni belőle.
