Az utolsó vadászat Fekete István – a vadász-író, a göllei tanító fia – és Kittenberger Kálmán – az író-vadász, a még szegényebb sorból induló cipészgyerek – barátságát állítja középpontba. Egy nemzetközi hírű természettudósnak, felfedezőnek, jó tollú szakírónak és szerkesztőnek állít emléket, aki a legnagyobb szegénységből indulva kitartó tanulással, szívós akarattal, fáradságos és veszedelmes feladatokat vállalva küzdötte fel magát a legnagyobb felfedezők és tudósok közé. Olyan helyekre jutott el Kelet-Afrikában, ahol nyugati utazók előtte még soha nem jártak.
A tudományos pályán természetrajztanára, Kriek Jenő indította el, aki megtanította az állatok preparálására, később pedig beajánlotta a Nemzeti Múzeumba segédpreparátornak. Furcsa korszak lehetett a XIX. század végi „boldog békeidők”, amikor
középiskolás tanárok élénk szakmai kapcsolatot ápoltak a nemzet kulturális csúcsintézményével, másrészt ebben a rideg világban a fizetés nélküli gyakornokságot szó szerint kellett érteni.
Az ifjú Kittenberger segédpreparátori munkájának jutalma pusztán a megszerzett tudás és gyakorlat volt, ezen túl egy petákot sem kapott. Akinek a családja nem volt elég tehetős, mint az övé sem, annak a tudomány csarnokaiban könnyen felkophatott az álla. Nem is bírta sokáig, kényszerűségből 1902 őszétől tanítói állást vállalt a hétfalusi csángók között, a Brassó közeli Tatrang faluban.
Leélhette volna az életét falusi tanítóként, amint sokan tették, apjához képest az is a kiemelkedés első szerény lépése lehetett volna, ám számára ez csak egy lépcsőfok volt pályáján: lehetőség a megélhetésre olyan környezetben, ahol legalább vadászni is lehetett. A bátrak szerencséje azonban, szűkmarkúan ugyan, de mellé szegődött egy Afrikába készülő, preparátorszolgát kereső úri hobbivadász személyében.
Korántsem volt nagyvonalú úr ez a Damaszkin Arzén. Kora kapitalista szellemében inkább úgy vélekedett, hogy mivel az ifjú preparátor szolgálataira neki csak Afrikában van szüksége, utazzon hát oda Kittenberger a saját költségén, ha érdekli a pozíció.
Szerencséjére a Nemzeti Múzeum, amely már ismerhette szakmai kvalitásait és igyekezetét, s hajlandó volt (és tudott is) áldozni afrikai gyűjteménye bővítésére, ennek reményében egy évre fizetést ígért neki, és némi felszereléssel is ellátta. Így azután elindulhatott a nagy utazásra, ahonnan azonban Arzén úr rövidesen hazatért, s más észszerűbb megoldás híján segédjére hagyta a számára immár feleslegessé vált felszerelést.
Ez azután megnyitotta Kittenberger számára az összesen jó másfél évtizednyi gyűjtőutak lehetőségét, az azzal járó megpróbáltatásokkal, maláriás lázrohamokkal, oroszlánharapásokkal, mely utóbbi majdnem véget is vetett az ígéretesen induló karriernek. Ám a lassan mellé szegődött szerencse ezúttal már nem hagyta el, a mambai protestáns misszió orvosa megmentette az életét.
Felívelő tudományos karrierjét két ízben is derékba törte a könyörtelen XX. század. Az első világháború idején „ellenséges állam polgáraként” öt évre Indiába internálták, felszerelését elkobozták, s egy évtizedre lezárult előtte a szeretett Afrikájába vezető út. A második világháborút követően pedig a Rákosi-rendszer, más „burzsoá elemekkel” együtt, földönfutóvá tette.
A „dolgozók állama” állította félre, semmizte ki anyagilag és erkölcsileg a dolgozó nép legsikeresebb fiainak egyikét.
Pedig még annyi okuk sem volt acsarkodni rá, mint vadász- és íróbarátjára, akire Zsellérek című, Szamuelyék terrorját megörökítő regénye miatt érthetően haragudtak. De Kittenberger tudományos munkája tökéletesen ideológia- és politikamentes volt, s bármely rendszerben önzetlenül szolgálta (volna) a tudomány és kultúra ügyét. A Kádár-rendszer később élt is e lehetőséggel.
Közben azonban, a két rendszert elhatároló forradalmi napokban az idősödő Kittenberger Kálmánnak még egy megsemmisítő csapást kellett elszenvednie: látnia kellett, hogy életművének nagy része szó szerint füstbe megy, amikor 1956. október 24-én a Nemzeti Múzeum épülete találatot kapott, s a kiütött tűzben megsemmisült a híres Afrika-gyűjtemény nagy része.
Zoológusi életműve mennyiségi szempontból is figyelemre méltó. Ötvenhétezer rovart és más ízeltlábút juttatott el a Nemzeti Múzeumnak, köztük háromszáznál több addig nem ismert fajt, továbbá háromezerötszáz preparált madarat és kétszáznegyven emlőst, köztük nagyvadakat is. Múzeumokban világszerte az általa gyűjtött és preparált negyven madárfaj több mint nyolcvan példánya látható.
Szakmai és irodalmi, valamint nagy hatású ismeretterjesztő teljesítményüknek, s nem utolsósorban emberi minőségüknek köszönhetően
Kittenberger Kálmán és Fekete István a legalkalmasabbak arra, hogy hitelesítsék a küszöbön álló Vadászati és Természeti Világkiállítás jelszavát – ők hihetővé teszik, hogy a vadászat lehet „Egy a Természettel”.
Fekete István nemzedékeket tanított természetszeretetre és -ismeretre, Kittenberger Kálmán pedig amellett, hogy tisztelte és szerette, óvta az állatokat, a természetet, tudományos élet-teljesítményével hitelesíti, hogy a vadászat nem csak és nem feltétlenül úri (vagy elvtársi) passzió. A Nimród Vadászújság egykori főszerkesztőjeként is a vadász szakma korszakalkotó személyisége.
Az utolsó vadászat készítői között a magyar politikai és gazdasági elit ismert képviselőit találjuk. A film egyik producere Vida Joe, akiben a Takarékbank vezérigazgatójára ismerhetünk. Vida József – aki maga is Kittenberger Kálmán írásain keresztül ismerhette meg Afrikát – egy epizódszerep erejéig feltűnik a filmben is. A másik producer Kovács Zoltán államtitkár, a vadászati világkiállítás kormánybiztosa. A bemutatón pedig természetesen ott láthattuk Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest, ismert szenvedélyes vadászt, a világkiállítás egyik motorját is.
A film nem akar többnek látszani, mint egy népszerűsítésre méltó hazánkfia megismertetését szolgáló életrajzi ihletésű (részben dokumentum-) film, csak annyi szerelmi szállal, s annyi kalanddal, amennyit a főhős élete valóban produkált. A főszerep a szintén Fekete István és Kittenberger Kálmán regényein felnőtt, vadászpályafutását csúzlival kezdő, majd íjjal folytató Bodrogi Gyula igazi jutalomjátéka.
Rajta kívül a főbb szerepeket Tordai Teri és Szabó Sipos Barnabás játssza. A rendező Tősér Ádám, forgatókönyvíró Somogyi György, az operatőr Győri Márk. A most elkészült film a nagy magyar vadász-író triász életét bemutató minisorozat második darabja; Széchenyi Zsigmondról már korábban készült hasonló film, s a most elhangzott ígéretek szerint a közeljövőben Fekete István életéről is láthatunk majd egy hasonló mozit.
