Annyi bizonyos, hogy a nagy sétát követően azok is spirituális élményekről beszélnek, akik az elején pusztán kirándulásként tekintettek az Útra.
Jankó Judit 2022 augusztusában a Camino Primitivo útján – 2. rész
Az írás első része itt olvasható.
Mióta hazajöttem, rendre felteszik nekem a kérdést, mi volt a legnagyobb élményem, a legerősebb felismerésem a Caminón. Valamiért azonnal hárítani kezdek ilyenkor, és ott motoszkál bennem a visszakérdezés ingere: ezt most miért kérdezed? Indulj el te is, az én igazságom nem a tiéd. Ha a kérdés úgy hangzik, hogy megkaptam-e, amiért elindultam, arra az egyszerű és határozott válasz egy nagy igen. Miközben nem azt, nem úgy, de honnan is tudhatnád előre valamiről, hogy milyen lesz.
A Camino nem az első megtett lépéssel kezdődik, és nem is Santiagóban ér véget. Bennem még mindig tart, így nem tudok válaszolni a legfontosabb felismerést firtató kérdésekre. A legnagyobb meglepetést viszont az jelentette, hogy azt hittem, magányos, befelé forduló napjaim lesznek, ám sokkal inkább közösségi élményt kaptam. Ráléptem az Útra, ami vitt magával, egyek voltunk mindannyian, akik egy időben jártuk az utat, összetartoztunk. Kerülgettük egymást, találkoztunk, váltottunk pár szót, vagy együtt haladtunk egy-egy szakaszon, és megosztottunk egymással epizódokat az életünkből – s közben mélyen értettük egymást. Kivétel nélkül mindenkitől, akit elém sodort az út, kaptam egy gondolatot, egy gesztust, ami valamit alakított rajtam, amit hazahoztam magammal.
Az út hossza hivatalosan háromszázhuszonegy kilométer, a telefonom lépésszámláló applikációja szerint összesen négyszázhatvan kilométert gyalogoltam, amiben benne van a végén három madridi nap városnézése és múzeumlátogatása, és én is, mint annyian, megtoldottam az utat a világ végére, a Finisterrébe és Muxíába tett kirándulással.
De hogyan is kezdődött? Nem könnyű egyik napról a másikra teljesen kilépni a megszokott rutinokból, és másfajta testi-lelki ritmus szerint megélni a napokat. Lassan hangolódtam rá a sétára, napi tizenöt kilométerekkel, és nagyjából három nap kellett ahhoz, hogy akklimatizálódjon a testem. Mert nem nehéz egy nap akár 20-25-30 kilométert megtenni, az a nehéz, ha mindennap mész ennyit, arról már nem is szólva, hogy lélekben is oda kell érni.
Hihetetlen jó érzés volt a harmadik napon azt érezni az erdőben gyalogolva, hogy megérkeztem, rajta vagyok az úton, kikeveredtem a városi létezésből, és mérhetetlen biztonságban vagyok. A Camino nyitott és barátságos műfaj, nagyon jó volt megélni, hogy nem kell résen lenni, sem készenléti állapotban, elcsitult a létharc és a szorongás, mindenki segítette a másikat, vagy legalább békén hagyta. Mindkét verzió pihentető volt az idegrendszeremnek.
Hamar kialakult, hogy ugyanazzal az ötven ismerős arccal kísérjük egymást az Oviedo–Escamplero–Villapañada–Salas–Porcilas–Tineo–Campiello–Pola de Allande–Berducedo–Grandas de Salime–Fonsagrada–Lugo–Ax Seixas–Melide–Monte de Gozo–Santiago de Compostela útvonalon. Örültünk egymásnak, ha összefutottunk egy szálláson, köszöntünk, amikor az erdőben egy kőfalon ülve ebédeltünk, napfelkeltét fotóztunk együtt egy hídon, vagy egy közös vacsorán énekeltünk a hegytetőn. Araszolgattunk az esőben a csúszós kövek között, a meredek emelkedőn, biztattuk egymást a tűző napon, hogy előbb-utóbb elérjük a következő állomást, együtt örültünk a felfedezett forrásnak, hűsöltünk falusi mosodák teteje és templomok fedett eresze alatt.
Nagy személyes tanulságaim egyike, hogy el kell fogadni a világ segítségét, mindazt, amit a másik ember szívesen ad, legyen az egy tanács, egy gondolat vagy egy gyümölcs. Beszélgettem két madridi pasival az idő megéléséről; egy fogatlan helyi öregúrral arról, hogy egész Asztúriában a legjobb krumplilepényt Fernandónál lehet enni; egy magányos svájci férfival, aki szerint azok járnak a legjobban, akik silencióban (csendben) járják végig a távot; majd rögtön utána egy latin-amerikai színésznővel, aki mindenkitől kért egy hazai dalt a spotify-listájára. Szerettem ezeket a találkozásokat. Ahogy szerettem a magányos napjaimat is, a hajnali sötétben indulásokat, a hegytetőn ezer méter fölött a felhőben járást. A természet ezer arcát.
A világ leegyszerűsödött arra, hogy meddig kell aznap elgyalogolni, hogy szállást kell szerezni és este vacsorát. A Primitivo szerintem a legszebb út, és mások szerint is a legnehezebb, mert a legkevésbé rendelkezik kiépített infrastruktúrával, olykor napokon keresztül nincs település, nem lehet ételt vásárolni, nagy szintkülönbségeket kell bejárni, háromezer méternél magasabb hegycsúcson vezet keresztül az útvonal. Cserébe kevesebben járják, lehetőséget nyújt a befelé figyelésre, a természettel való összeolvadásra, és odafönt a hegyek között azt az érzést adja, hogy elérem az eget, itt vagyok a világ tetején.
Sokszor léptem ki határozott és nagy lendülettel a kényelmes életemből, a hegymászás azonban nehezebbnek bizonyult, mint előzetesen gondoltam, a szintemelkedéseket utáltam, de még inkább azt, hogy amikor végre felverekedtem magam, újra le kellett jönni. Aztán aludtunk egyet a völgyben, majd másnap kezdődött az egész elölről. A közös hálószobában alvás azonban kevésbé viselt meg, mint amennyire tartottam tőle, inkább megnyugtató, bensőséges, melegséges érzés volt ennyi ember szuszogásában aludni.
Nagyon szerettem a megérkezést Santiagóba, a katedrális lenyűgöző látványát, a város önfeledt örömét, a zarándoktársak átkurjantását a teraszokra kitett asztalok fölött, minden arról szólt, de jó, te is befutottál, itt vagy, megcsináltuk!
S hogy mit hoztam haza magammal? Azt, hogy a dolgok megoldódnak, minden elrendeződik, tranquillo (nyugi). Hogy a Where are you from kérdésnek, amelyet először felteszünk egymásnak, milyen fontossága van, de legalább ennyit számít az is, merre tartasz. Hogy nem ugyanazt vesszük észre a tájban, és az sem mindegy, felfelé vagy lefelé nézel, az égre vagy a lábad elé. Hogy tényleg fontosabb az ivóvíz, mint az étel, különösen, mert gyakorlatilag végigkísértek és etettek az út menti szederbokrok.
A bizonyosság, hogyha teret hagysz a csodának, megtörténik.
