Nem vagyok az atomenergia szakértője, de mint a településtervezés egykori minisztériumi felelőse találkoztam és foglalkoztam a szélerőművek és a napelemparkok telepítési problémáival, területi szabályozási kérdéseivel. 2004-ben az egyik első hazai ajánlást a mi főosztályunk készítette elő. Körmendy János kollégám osztrák és német minták alapján dolgozta ki a javaslatot, szinte párhuzamosan a Természetvédelmi Hivatal anyagával.

Ahhoz, hogy az alapvető kérdést meg lehessen válaszolni, be kell mutatni a jelenlegi helyzetet és lehetőségeinket, valamint áttekinteni kényszereinket, korlátainkat. Bármiféle változás csupán a jelenlegi körülményekből indulhat ki, s a megoldás az élet minden területén lassan, fokozatosan mehet végbe. Erről pedig a két írásból aligha tudunk meg valamit.

Az Igen írója a napelemekkel és a szélkerekekkel kapcsolatban úgy véli: „Megoldatlan, sőt műszakilag megoldhatatlan a fel nem használt energia tárolása is.” Ez a kijelentés, kiváltképp a második fele – ismereteim szerint – nem állja meg a helyét.

Az energiatárolás egyik módja az úgynevezett szivattyús-tározós erőmű.

Ezekből több mint háromszázötven működik szerte a világon, s az első világháború előtt már hazánkban is létezett ilyen.

A nagymarosi vízlépcső mellett a Prédikálószékre tározót terveztek, amely az ötszáz méter körüli szintkülönbséggel és az alsó tározót adó Dunával világszerte is kiváló adottságúnak minősült (volna). Ez a megoldás természetvédelmi kérdéseket vet fel, de a hazai védett természeti területek kevesebb mint tízezred részét venné igénybe.

A V4 országok elmúlt évekbeli kiemelkedő munkáit közreadó kötet a mérnöki létesítmények között bemutat egy csehországi megoldást, melynél a két tározó szintkülönbsége alig haladja meg az ötven métert (e szintkülönbség alatt nem érdemes ilyet építeni).

Szivattyús-tározós erőmű Türingiában (Pixabay)
 

A Nem szerzőjének néhány kitétele számomra féloldalasnak tűnik. Amikor arról ír, hogy „az országok nyolcvannégy százalékban nem is alkalmazzák” az atomenergiát, akkor elhallgatja, hogy ezek az országok a Föld népességének hány százalékát képviselik, s hogy vannak köztük olyan „országok”, mint a Vatikán, Monaco, San Marino.

Másik egyoldalú érve, amikor néhány országot említ csupán, ahol

„már a kapacitások felszámolása folyik”, de nem említi meg, hogy a világ más országaiban száztizenhárom atomerőművet építenek vagy terveznek

(Kína huszonkilenc, Oroszország húsz, India tizenkettő, Dél-Korea tíz, USA tíz, Japán hat), köztük európai országokban is (Szlovákia, Franciaország, Finnország, legújabban Hollandia). Az atomerőművek elleni további érve is kérdéses, amikor egy korrupciós botrányról tesz említést. Ez ugyanis nem az atomenergia szükségessége ellen szól, hanem az „embert”, a társadalmat mutatja, ahol a pénz, az üzlet körül gyűlnek a „ragadozók”.

Azt állítja, hogy „az atomerőművek harminc-harmincöt százalékos energetikai hatékonysággal működnek”, de arról nem szól, hogy például a napelemek nagyon szeretnék megközelíteni ezt a hatásfokot, s más energiaforrások sem tudják ezt jóval meghaladni (talán a vízenergia kivételével, ami hazánkban csak igen korlátozottan áll rendelkezésre).

Említést tesz még az ország kiszolgáltatottságáról, de ezt is össze kell vetni a többi lehetőséggel, mert

a szénhidrogéneket is nagyrészt külföldről szerezzük be, sőt a napelemek alapanyagaival sem rendelkezünk.

Ha végigolvassák az eddigieket, úgy tűnhet, hogy szerzőjük az atomenergiához áll közelebb. Én nem tudom eldönteni annak szükségességét, de a Körmendy-féle sejtés szerint az ősrobbanástól napjainkig azért maradt meg kellő mennyiségben az előállításához szükséges anyag, hogy azt valamire használjuk, lehetőleg békés célokra.

Az, hogy valami veszélyes, nem elég érv a hasznosítása ellen. Sok olyan dolog van az életben, ami veszélyes, és mégis bele kell vágnunk, ha élni akarunk. A jelenlegi járvány közepette elegendő talán egyes orvosi beavatkozásokra utalni, amit az életünk érdekében vállalunk, de a mélyművelésű bányákba leszálló embertársainkra is gondolhatunk, akik mindennap kockára teszik az életüket értünk.

A szerző építész, urbanista

Az orosz hadsereg elfoglalta a csernobili, már nem üzemelő, majd a zaporizzsjai, elővigyázatosságból, biztonsági okokból előzőleg nagyobbrészt leállított atomerőművet. Csak egy blokkot hagytak működésben, hogy a telephelyi áramellátás biztosítva legyen. A blokkok sértetlenek maradtak, a sugárzási állapotban nem észleltek változást. Az orosz hadsereg és ukrán milíciák közötti tűzpárbaj során tisztázatlan körülmények között kigyulladt az erőmű melletti továbbképző központ épülete, ami az erőmű biztonságát nem befolyásolja. A működés szempontjából fontos rendszerek és elemek üzemképesek maradtak. Rafael Grossi, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség vezetője megerősítette, hogy az incidens után nem áll fenn semmilyen veszély a létesítmény környékén. A háborús helyzet miatt ugyanakkor a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség aggodalmát fejezte ki.
Aszódi Attila, a BME Nukleáris Technikai Intézet professzora szerint az Ukrajnában üzemben lévő tizenöt blokk közül tizenhárom elég jól védett, de célzott katonai támadás ellen ez nem volna elégséges. Az atomerőművek vastag betonszerkezetei, robusztus kialakítása ad bizonyos fokú védelmet a külső támadásokkal szemben, de egy nagy erejű célzott támadás komoly károsodásokat eredményezhetne. Ha például egy eltévedt rakéta ráesne valamelyikre, az okozhatna radioaktív sugárzást. Egyes reaktorokat (különösen a 3. generációsokat) repülőgép rázuhanására méretezik, ami komoly védelmet ad a katonai lövedékek ellen is.
Perger András, a Greenpeace szakembere szerint egy háborúban nagyon nehéz a nukleáris létesítmények biztonságát garantálni. Az atomerőműveknek elővigyázatosságból leállított állapotban is folyamatos áramellátásra van szükségük, hogy működtetni tudják a reaktor, illetve a kiégett üzemanyagot tároló medencék hűtését biztosító szivattyúkat, mivel a nukleáris üzemanyag ilyenkor is nagy mennyiségű hőt termel. Megfelelően képzett személyzetnek is folyamatosan rendelkezésre kell állnia.