Az árvízzel az a baj, hogy nincs

◼Az idén nemcsak a nyár aszályos, már a tavasz is az volt, és tavaly télen is alig volt csapadék. Egyszeri esemény vagy tendencia áll a háttérben? Az éghajlati trendek nálunk markánsabban és gyorsabban mutatkoznak, mint a világ szerencsésebb pontjain?

Az idei évben minden összejött: rendkívüli az aszály, de nagyon markáns szárazodási folyamat is zajlik Magyarországon. Hazánkat az éghajlatváltozás a világátlagnál jobban sújtja, és európai összevetésben is a legsérülékenyebb országok közé tartozunk. A hazai mérések kezdete – a XX. század eleje – óta az éves átlaghőmérséklet-emelkedés 1,2 °C körül van, és a század végére ennél jóval magasabb értékeket fog elérni. A melegedési trend egyértelmű, és számos szélsőség korábban jelentkezik, mint arra a klímakutatók számítottak. Sokszor túl optimisták a tudósok, miközben a valóság a legpesszimistább forgatókönyveket is alulmúlja.

◼Miben mutatkozik meg a változás?

A hazánkra vonatkozó klímaforgatókönyvek azt valószínűsítik, hogy a nyarak melegebbek lesznek, akár 3-4 °C-kal is fölmehet az átlaghőmérséklet, de nem egyenletes melegedésről van szó, hanem a szélsőségek is növekszenek. Szintén kimutatható a csapadékmennyiség csökkenése: a mérések kezdete óta körülbelül tíz százalékkal csökkent az átlagos évi csapadékmennyiség. Egyre hosszabb aszályos időszakok vannak, illetve egyre hosszabbak, intenzívebbek a hőhullámok. Valamivel kevesebb csapadék hullik tehát átlagban, de egyre rövidebb idő alatt, gyakoribbak a viharok, felhőszakadások, így a víz kevésbé tud hasznosulni, sőt kárt okozhatnak a villámárvizek. Ehhez adódik hozzá, hogy a meleg levegő több nedvességet tud magába fogadni – ezért ami elpárolog, nem biztos, hogy nálunk vissza is hullik. A csapadék egyre kevesebb, és amikor esik, akkor nagyon esik, aztán hosszú ideig semmi. A modellszámítások azt mutatják, hogy évtizedes megaaszályok is kialakulhatnak. Tulajdonképpen valami hasonlóban már benne is vagyunk: a Tiszán 2010 óta nem láttunk számottevő árhullámot. Az árvízzel a legnagyobb baj az lesz, ha nem lesz! Legszárazabb tájaink számára az árvizek ugyanis hasznosítható víztöbbletet jelenthetnének, ha bölcsen gazdálkodnánk ezekkel.

◼Hol keresendő ennek a helyzetnek a gyökere?

A környezettörténészek a XVIII. századra teszik a Kárpát-medence ökológiai egyensúlyának megbomlását. Ennek okai többek között az erdőirtás, a növekvő lakosság és az egyre intenzívebb gazdasági tevékenység. A középkorban az ország nagy területein működött a természettel együtt élő ártéri gazdálkodás, ami az árvizek jelentette víztöbbletet fenntartható módon hasznosította a tájban. Alkalmazkodtak a területhasználatban az áradásokhoz, illetve szabályozott módon kivezették az ártérre a vizet. Erre egy változatos, fenntartható gazdálkodás épült, kevesebb szántóterülettel, de több legelővel, gyümölcsössel, erdővel, vizes élőhelyekkel, gazdag halászzsákmányokkal. A török hódoltság idején ezek a rendszerek elkezdenek fölbomlani, később a koordinálatlan vízügyi beavatkozások, mint a malomgátak vagy a hajómalmok elhelyezése is hozzájárulnak ahhoz, hogy létrejön az ember számára már egyre kevésbé tolerálható helyzet, amiben túl kevés erdő, sok mocsaras, vizes terület van. Ez az, amit „vadvízországnak” neveztek.

◼És csak ezután kezdődtek a lecsapolások.

A népességnövekedés és a XVIII–XIX. század háborúi miatt megnőtt az igény a gabonára, a földesurak egyre több szántóhoz akartak jutni. A XIX. század közepén megtörtént a Tisza felmérése is, azután Széchenyi István kezdeményezésére a szabályozása. Ennek következtében a folyó hossza körülbelül ötszáz kilométerrel lecsökkent, folyása fölgyorsult, töltések közé szorították, ezzel gyakorlatilag leválasztották az ártereiről. Magyarországra mindig úgy gondolunk, hogy vizekben bővelkedő ország, de valójában ez egyáltalán nincs így. Az ország nagyobbik része csapadékhiányos, azaz a lehulló csapadék kevesebb, mint amennyit a táj, a növényzet, a talaj el tudna párologtatni. Az egészséges táji működéshez szükség lenne vízpótlásra, amit a szabályozást megelőző időkben a folyók biztosítottak azzal, hogy a hegyekben lehullott csapadéktöbbletet a síkságokon szétterítették. Ettől a lehetőségtől megfosztottuk magunkat.

◼Kifolyik a víz az országból?

Igen, kialakult egy vízelvezető vízrendezés. A Tisza, a Duna és gyakorlatilag az összes, a vízgyűjtőikhöz tartozó kisebb-nagyobb folyó szabályozása is megtörtént. A belvízelvezetési munkák utolsó hulláma éppen a 60-as évek csapadékosabb időszaka után zajlott, de mire kiépültek a csatornák, addigra véget ért ez a nedvesebb periódus. Ugyanakkor az Egyenlítő hosszával megegyező hosszúságú belvízelvezető csatornahálózat ma is működik hazánkban. Körülbelül évente hét köbkilométerrel több víz folyik ki az országból, mint amennyit a folyók ideszállítanak, vagy csapadékként lehull. Ez olyan, mintha évente három és félszer lecsapolnánk a Balatont!

◼Hol mutatkoznak a hatások?

A vízelvezető vízrendezés legnagyobb vesztese a Homokhátság, illetve a Nyírség, ahol akár öt-tíz métert süllyedt a talajvíz szintje. Ha ránézünk a vízrendezés előtti állapotot mutató úgynevezett pocsolyatérképre, akkor szembetűnő, hogy a Homokhátságon több száz tó tűnt el. Ma már félsivatagnak minősül. A folyók medrének összeszűkítése növelte az árvízi kockázatot is. Korábban az árhullámok sokkal nagyobb területen tudtak elterülni, lassabban vonultak le, emiatt csak két-három méteres vízjáték volt jellemző. Most gyakorlatilag napok, hetek alatt megérkezik a Felső-Tiszáról Szegedre egy árhullám, és két-három méter helyett tizenkét méteres különbség is lehet a legmagasabb és a legalacsonyabb vízszint között.

A szélsőségeket valahogy kezelni kell, és a töltéseket nem lehet az égig emelni. Így aztán az 1999-2000-es nagy árvizek után elindult a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése. Azóta is épülnek vésztározók, amik azt a célt szolgálják, hogy a katasztrófával fenyegető árvizek víztöbbletét ki lehessen vezetni. De még ezekben a tározókban sem történt meg a tájhasználatváltás. A számítások szerint csak negyvenévente lehet szükség vésztározásra, ehhez pedig sem a természetes növényzet, sem a gaz-dálkodók nem tudnak alkalmazkodni. A táji vízpótláshoz rendszeres, sekély elöntésre van szükség, és ehhez kellene igazítani a területhasználatot. Újra kellene gondolni a vízgazdálkodási koncepciót, és a vízelvezető vízrendezést vízvisszatartóvá kellene átalakítani, de ennek a kulcsa nem csak a vízügynél van.

◼Kinél volna a megoldás?

A vízvisszatartás, illetve az okszerű tájhasználat kulcsa nagyrészt a mezőgazdaságnál, illetve a területi tervezésnél van. A jelenlegi rendszerben egyszerűen nincsen helye a víznek a tájban, mert mindenhol intenzív tájhasználatot szeretnénk. Városok, infrastruktúrák helyezkednek el a tájban, de leginkább intenzív szántók. El kellene mozdulnunk abba az irányba, hogy a gazdálkodók – a jogszabályi és támogatási keretrendszer által – érdekeltek legyenek a víz megtartásában.

◼Az intenzív gazdálkodáshoz öntözés is kell. Ez hogyan hat a szárazodásra?

Amikor a szárazság szóba kerül az agráriumban, azonnal az öntözésfejlesztésről kezdenek beszélni, holott az öntözés önmaga nem megoldás, mert drága és bonyolult megvalósítani. Jelenleg a mezőgazdasági területek körülbelül 1,5 százaléka öntözött, és ez a fejlesztések hatására fölmehet négy-hat százalékra. Látható, hogy még ideális esetben sem jelentene megoldást az öntözés, és akkor a természetes területek kiszáradásáról még nem is esett szó. Most extrém aszályos időszakban vagyunk, amikor a Tisza egyes helyeken már megdöntötte a negatív vízállási rekordját. Idén már körülbelül sok százezer hektárról jelentettek aszálykárt. Egyes területeken fizikailag sem éri el a szivattyú a folyót, mert annyira alacsony a vízállás. Hiába lenne megfelelő az öntözési infrastruktúra, ha aszály idején nincs miből locsolni.

◼Mi lesz a fennmaradó, nem öntözött kilencvennégy százalékkal?

Nem lehet tudni. A vízkészletek csökkennek, ezért már ma is összeütközések vannak a szektorok között. A lakossági vízigény kielégítése elsődleges, de már ez sem mindenhol megoldott, miközben nagyon vízigényes beruházások indulnak: például a tatai vízbázisra épülő vagy éppen a jelentősebb víztest nélküli Nyíregyházára tervezett akkumulátorgyár.

◼Ijesztően hangzik. Mi volna a megoldás?

A táji léptékű vízvisszatartás tudna megoldást nyújtani, azaz olyan vízgazdálkodásra lenne szükség, amely a kilengéseket kezelni tudja. Ehhez azonban a vízgazdálkodásunk mellett a tájhasználatunkat is célszerű lenne átalakítani. A belvizet és az árvizet sem kellene ellenségnek tekintenünk, hanem potenciális vízforrásnak, amit észszerűen kell felhasználnunk. Folyamatosan – nem csak katasztrófaveszély esetén – nyitott árvízi kapuk mellett, szabályozott módon ki kellene vezetni a kisebb árhullámokat a mély árterekre, ahol csak lehet. Ezeknek a területeknek a jelentős része gyenge adottságú, korábban vízjárta terület volt, amit sok helyen csak a területalapú támogatás miatt tartanak művelésben. Ma még azzal is „büntetik” a gazdákat, hogy a vízállásos területeket le kell vonni a támogatható területből. Ez a rendelkezés az agrártárca ígéretei szerint a jövő évtől meg fog szűnni, de ennél is jóval többre lenne szükség: olyan jogszabályi változásokra, pénzügyi ösztönzőkre, amelyek a gazdálkodók számára rentábilissá teszik a víz visszatartását, illetve egy más típusú gazdálkodásra való átállást.

◼Erre lehetőséget adna a támogatásokat meghatározó európai uniós szabályozás?

Nemcsak lehetőséget ad, hanem ez lehetne a jelenlegi zöldítési folyamat egyik lényege. A Közös Agrárpolitikában benne vannak azok a lehetőségek, amelyekkel élhetnénk. A legrosszabb helyzetben lévő területeken akkora a baj, hogy a gazdákat már nem is kell meggyőzni a vízvisszatartás fontosságáról! Egyre inkább hajlandóak akár területi kompromisszumokra is, mert tudják, hogy az a víz, ami most hiányzik, az számukra hasznot hozna.

◼Hogyan hat a szárazodás a talajokra?

Kulcsfontosságú lenne a biodiverzitás növelése, amibe beleértendő a talajregeneráló mezőgazdaság minél nagyobb területen való alkalmazása is. A talaj lehetne ugyanis Magyarország legnagyobb víztározója. Egy köbméter jó szerkezetű, élő talaj akár ötszáz liter vizet is el tud nyelni, de a jelenlegi intenzív mezőgazdálkodás csökkenti a talaj szervesanyag-tartalmát és rontja a szerkezetét. A szántók átalakításában az első lépcső a gyepesítés lenne, azért is, mert úgy tűnik, hogy a Kárpát-medence belső része egyre inkább az erdős sztyepp zónába csúszik át. A klímaváltozás miatt a század végéig például elbúcsúzhatunk a bükkösöktől.

◼Le lehet szállni a szakadék felé robogó szerelvényről?

Abban bízom, hogy az egyre gyakrabban érkező sokkok – mint az idei aszály is – gyújtanak egy kis fényt, és egyre többen rádöbbennek, hogy ez így nem megy tovább. Ugyanakkor a szárazodásra nem lehet válasz, hogy még több vizet locsolunk el, vagy még több légkondicionálót szerelünk be. Ezek olyan pozitív visszacsatolások, amelyek csak gyorsítják a folyamatot. Arra sem lehet várni, hogy az Unió majd megoldja. Az egyéntől a gazdálkodó szervezeteken, valamint az önkormányzatokon, megyéken át egészen országos szintig mindenkinek van felelőssége. Amit lehet, azt meg kell tennünk, és az agyunkat át kell állítanunk arra, hogy egy másik korba léptünk: a XX. század sem volt könnyű, de a XXI. még keményebb lesz.