Minek is tenné, nincsenek már tehenek a házaknál, akiknek télen is enni kellene adni. Így most a lekaszált
széna helyett a leginkább a hódok által bedöntött fűzfákat hurcolja magával sokszor kilométereken át egy-egy nyári áradás.
No és az alámosott, terjedelmes gyökérzetüket a partoldalt rágó folyó miatt megmutató tölgyeket is. Ezek, mondhatni, nem jó helyre születtek, ugyan sokáig makacskodnak, kapaszkodnak (drukkolni szoktam egy-egy régi ismerősnek), aztán eljön az a pillanat, amikor már nincs tovább, egy csendes sóhajjal belehanyatlanak a folyóba.
A hódok által megrágott fák (a szerző fotói)
Ezek a szegények a terjedelmes koronájuk miatt aztán előbb-utóbb fennakadnak egy korábban hasonló módon elesett társukon, esetleg egy csurgónál, és összeadódva a hódok által újabban kirágott sorstársaikkal, torlaszt szoktak képezni. Sokan ezeket a farakásokat tévesen hódváraknak nézik, pedig némi olvasgatás után tudhatnák, hogy ezek az átgondolatlanul visszatelepített jószágok nem építenek várat. Annál fontosabb nekik, hogy a partoldalba vájt hajlékukat csak a víz alól lehessen megközelíteni.
A hódoknak fontos, hogy a partoldalba vájt hajlékukat csak a víz alól lehessen megközelíteni (Wikipedia)
Ezt a feltételt pedig a Rábánál kisebb vízhozamú folyóvizeken gátépítésekkel érik el.
A Gasztony alatt folyó Vörös-patakon a jó múltkorában hét ilyen megrágott, méteres ágakból összerakott gátat olvastam meg.
Olyanok ezek, mint egy-egy vízlépcső: sokszor fél méterrel is alacsonyabban van a vízszint utánuk. De a valaha még szintén kaszált patakparti rétekből így mocsarat csináltak, amikor pedig felhívtam erre egy szakember figyelmét, az volt a válasz, hogy csak nyugodtan örüljek az itt megjelent új növényfajoknak, társulásoknak.
A hódgát után sokszor fél méterrel alacsonyabb a vízszint
No de megint elkanyarodtam, hiszen az áradó Rábát kellene most bemutatnom. Az áradó Rábát, amely időközönként eléri még a másfél kilométerre lévő falut, annak alacsonyabban fekvő részeit is. „Összefolik a Rába és a patak” – mondták a régi gasztonyiak, és ez valóban így is volt, mert mezei árkokat, egykori folyómedrek lapályait, a holtágakat felhasználva régebben gyakran ott kellemetlenkedett, rémisztgetett a folyó a kertek alatt. A legnagyobb ilyen áradás 1965-ben, április végén, születésem előtt egy esztendővel történt.
A „65-ös nagy árvíz” – így szokták emlegetni a faluban, amíg voltak, akik emlékeztek rá. Akkor (is) úszott az alacsonyabban fekvő, a patak melletti Gyöpszer, de csak a tömésházakban keletkezett kár,
emberéletet nem követelt az áradás. Nem így a szomszédos Csákányban, a doroszlói részen, ahol hatan haltak meg,
paradox módon egy kacsatelep szárnyasainak mentése közben. Kósik József tizedes, Csuka József honvéd, Gyurikó Miklós és Vass József határőrök, Németh János a Körmendi Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum diákja és Császár László, a Csákánydoroszlói Önkéntes Tűzoltó Egyesület tagja.
Egy évre rá emlékművet is kaptak, Császár Lászlónak pedig a tűzoltószertáron is van egy megkopott márvány emléktáblája. A Rába tehát ezúttal sem viccelt, hanem április 23-án elragadta ladikjukat, aztán őket, magukat, az életüket is. (A gasztonyi, gyöpszeri mentésben a falujába végül visszaengedett apám is részt vett, amiért emlékérmet is kapott. Ez volt az első és egyben utolsó kitüntetése, amivel a pártállam elismerte a közösségért végzett munkáját. (Hiába, ő jegyzetten a rendszer ellensége volt.)
Hód munka közben (Wikipedia)
Ezért aztán ha híre jött, hogy „nagy a Rába”, nem engedtek bennünket, gyerekeket le a folyóhoz. Igaz, sokszor le sem tudtunk volna menni, hiszen előbb a mi, általában békésen csordogáló, most félelmetesen megáradt patakunkon kellett volna átkelnünk. Amelynek a hídjaihoz (a falu által épített fahídból három is volt, emellett a téesznek is volt egy kőhídja a marhatelepnél) vezető utak is víz alatt álltak. Egyszer egy ilyen áradáskor valahogy mégiscsak elindultam a két tehénnel a patakon túli legelő felé. Aztán az akaratos, öntudatos, vöröstarka Gyöngyös és a mindig utána baktató, szelíd, sárga Mici nem lacafacáztak, úsztak egyet a hídig, majd pedig utána is, hogy eljussanak a szokásos délutáni program helyszínére, a patakon túli legelőre. Én pedig lekaptam a dorkót meg a trikót, s
utánuk úsztam, a híd után már úgy, hogy a Mici farkába kapaszkodtam.
Aztán az ilyen vizek, amilyen hamar szoktak jönni, úgy is mennek el, este, amikor eljött a fejés ideje, már nem kellett úszni, simán át lehetett lábalni az elöntött területen. Persze, még napokig nagy maradt a patak is ilyenkor, és megmaradt az a csúf, okkersárgás színe, amit a bemosott agyagtól kapott. Az ilyen, megnőtt, sáros vízben nem lett volna szabad fürdenünk, bármilyen forróság is volt. De hát milyen a gyerek, kipróbál az mindent, amit a szülők tiltanak. Így voltunk ezzel egyszer-egyszer a Rábán is, amikor ebben
az okkeros, robogó áradatban direkt az örvényeket kerestük.
Mert azt mondták a legelőn az öregek, meg hát otthon is, hogy azokkal vigyázzunk, azok „lehúznak” bennünket.
De hát nem voltak, csak vagy fél méter átmérőjűek ezek a víztölcsérek, így aztán hiába vártuk, hogy lehúzzanak a fenékre. Pedig felkészült versenyzők voltunk, mert az öregek azt is mondták, hogy ne kapálózzunk, ne csináljunk semmit, míg a fenékre nem érünk. Mert utána úgyis „kidob” magából az örvény, csak arra ügyeljünk, hogy az elmerülés előtt jó nagy levegőt vegyünk. Tehát így is tettünk, aztán a jó magas partról, zsupsz, beleugrottunk egy-egy tölcsér közepébe.
A sárgás, okkeres áradás
Ám nem történt semmi, nem pörgetett, húzott lefelé a víz, simán felszínre jutottunk az ugrások után, de erről nem beszéltünk sem otthon, sem a legelőn. A sárgás, okkeres áradások, amikor „hordta a szemetet” a Rába, lehetetlenné tették viszont másik kedvenc elfoglaltságunkat, a pecázást. De ha ügyesek voltunk és
megcsíptük az áradás végét, amikor visszaállt a vízszint, csak a víz volt zavaros, tejeskávéra hajazó, akkor volt érdemes harcsára menni.
Valahogy ezek a bajuszos, nyálkás bőrű jószágok ilyenkor megbolondultak és nem kegyelmeztek azoknak a jó vastagra nőtt gilisztáknak, amiket direkt nekik gyűjtöttünk este elemlámpával, vagy a „fázist” a földbe szúrt fémrúdba vezetve.
Talán azért voltak ilyen falánkak, mert az áradás idején a fenékhez lapulva nem sodort elég kishalat a víz rettenetesen nagy szájuk elé. Mert a rábai halak közül a harcsáknak van ám a legnagyobb pofája, a régiek szerint fogtak már a falu alatt olyan példányokat is, amelyeknek kitátott szájába belefért volna egy gyerek feje is. No, ezekről a vízi szörnyekről mesélték, hogy bizony „lehúzzák” akár az úszó vadkacsákat is, bár ilyen rablást aztán sosem láttunk. Pedig rengeteg időt eltöltöttünk a vízparton, azt elhihetik!
