Meglepte, hogy jelentős társadalmi visszhangra talált egy akár technikainak is nevezhető erdészeti rendeletmódosítás?
Kissé meglepett! Nem vagyok része az erdész szakmának, az előkészületekről sem tudtam, így maga a rendelet és a reakció is meglepett. Persze lehet, hogy most az indokoltnál nagyobb a felhördülés mindkét oldalon. Szerintem sokkal finomabb szabálymódosításokkal is célt lehetett volna érni.
Az erdők érdekében remélem, hogy előbb-utóbb lecsillapodnak a kedélyek, és ez a módosítás nem fogja a védett területeken az őshonos, idős erdeink nagyarányú kivágását eredményezni,
hiszen ez senkinek sem volna érdeke.
Hallani, hogy mostantól bárki bedobhatja a láncfűrészt az utánfutóba, és fittyet hányva a kócsagos táblának, fát vághat, ahol kedve tartja. Ez így van?
Egyértelműen nem! Az eddig megfogalmazott szabályokat most tágították, de ettől még a faanyag-kitermelés továbbra is szabályozott folyamat marad. A kitermelési korlátok lazítása véleményem szerint nem volt indokolt, de azt senki sem állíthatja, hogy ettől kezdve szabad rablás zajlik az erdőkben. Két fontos dologról lehet olvasni a sajtóban: az egyik az erdők területe, a másik az erdők természetessége. Az erdőművelési ágba tartozó terület nem fog változni, a jogszabály szerint egy húszéves felújítási terület éppúgy erdő, mint egy százéves rengeteg.
Másrészről az erdőtörvény a faállomány összetétele alapján határozza meg az erdők természetességét. Az a természetszerű erdő, amelyben dominánsan őshonos fafajok vannak, kortól függetlenül. Ilyen értelemben a természetesség sem fog változni, azonban
ha hirtelen és nagy területen beindulnak a végvágások, akkor az eddigi idős erdőket viszonylag gyorsan fiatalok váltják fel, ami semmiképpen sem volna kedvező,
hiszen azok az ökológiai funkciók, amelyek az idős erdőkhöz kapcsolódnak, jelentős mértékben sérülnének.
Egy magánerdő-tulajdonosnak az lesz az érdeke, hogy a megnövekedett igényt kielégítse, amire a rendeletmódosítás lehetőséget ad. Így nem kell feltétlenül a természetközeli vagy természetes erdőket ritkítani.
Szerintem, ahol lehet, ott ebbe az irányba fognak menni a magánerdő-gazdálkodók. Őket is szabályozza az erdőtörvény, de esetükben ez sokkal rugalmasabb, például akácosok esetében a vágáskor csak ajánlásnak tekinthető, ezeket fiatalabb állapotban is le lehet vágni. Ugyanakkor
az erdőfelújítási kötelezettség mindenkit terhel, ha valahol levágják az erdőt, akkor annak a helyén legalább olyan természetességű erdőt kell létrehozni, mint amilyen korábban volt.
A hazai erdők növekedéséből adódóan évente nagyjából tizenhárommillió köbméter faanyag keletkezik, amiből jelenleg körülbelül hétmillió köbmétert vágnak ki. Nagyságrendileg ennek a fele a tűzifa-felhasználás. Tehát az erdők éves gyarapodásán belül is bőségesen lehet növelni a kitermelést. Ugyanakkor problémát jelenthet, hogy a tűzifa termelése, értékesítése lokálisan történik, mert nem éri meg például az Alföldről elvinni a Bükkbe. Ahol tehát főleg őshonos fafajú erdők vannak, ott a tűzifaigényt azokból kell megoldani. De még így is azt gondolom, hogy a jelenleg alkalmazott erdőgazdálkodási módok keretében erre megvan a lehetőség.
Ezt a többletet fedezhetik a ritkítások, szálalások, egyéb hagyományos erdészeti módszerek?
Vagy a klasszikus, fokozatos felújító vágás, amit a hegyvidékeken végeznek az erdőtervek szerint. A vágáskort elérő erdőknél a bontóvágás, végvágások keretén belül is lehet növelni a fakitermelés mennyiségét. Korlátozó tényezőként jelenik meg azonban egy – legkevésbé sem ökológiai – szempont, a kapacitási limit: a képzett ember, aki szakszerűen tud faanyagot kitermelni. A humánkapacitást lehet növelni, de nem egyik napról a másikra.
Idén különösen is a bőrünkön érezzük a klímaváltozás negatív hatásait. Ha az erdőt tűzifaként elégetjük, akkor a fákban tárolt szén felszabadul, és szén-dioxid formájában fokozza az üvegházhatást. Ez ökológiai nézőpontból mit jelent?
Nagy vita, hogy a tűzifa milyen értelemben megújuló energiaforrás. A földgázhoz, kőolajhoz képest mindenképpen, de ha arra gondolunk, hogy
az erdőkben néhány évtized alatt megkötött széndioxidot a fatüzeléssel ismét a légkörbe engedjük, akkor ez egyértelműen ökológiai hátrányt jelent.
A kitermelt fának ökológiailag sokkal kedvezőbb felhasználása, ha hosszú távon fennmaradó fatermékeket készítünk belőle, például bútort, ami fenntarthatósági cél is. Összességében az erdőgazdálkodásnak hosszú távon is érdeke, hogy a tűzifát olyan erdőkből biztosítsa, ahol nem lehet minőségi faanyagot termelni. Emiatt azt gondolom, hogy
az őshonos fafajú, védett erdeinkhez a legvégső esetben fognak nyúlni.
Léckerítéssel, lambériával és ácsolt tetőszerkezettel is lehet tenni az éghajlatváltozás ellen?
Az erdők – és a lápok – természetes szénelnyelőként működnek, fenntartásukkal folyamatosan meg lehet kötni az általunk kibocsátott szén-dioxidot. Ez fontos szempontja a klímaváltozással szembeni védekezésnek. Az USA-ban nemrég láttam egy projektet, ahol magánerdő-gazdálkodók a megkötött szenet „eladták” különböző szén-dioxid-kibocsátó cégeknek, akik fizettek, hogy ezt az emissziót leírhassák. A gazdálkodók pedig pénzt kerestek azzal, hogy nem vitték ki a szenet az erdőből. A fiatal, növekvő erdők intenzívebben kötik meg a szén-dioxidot, az idős erdők, főleg az úgynevezett őserdő jellegűek viszont óriási szénraktárokat halmoztak már fel.
Ökológusként látja-e ennek a rendeletmódosításnak olyan hozadékát, ami hasznos lehet?
Ez igen érdekes kérdés. Olyan pontokat látok, amik nem kedvezőek, de a jelen helyzetben elfogadhatók: augusztusi fakitermelés, védett területen lévő akácosok esetében a fafajcsere elmaradása kitermelés után, átmeneti erdők vágáskorának csökkentése. A sarjaztatáson gondolkodom, amit elsősorban erdőgazdálkodási szempontból vezettek ki, ugyanakkor
természetvédelmi vagy ökológiai oldalról a megmaradt idős sarjerdők óriási természeti értéket képviselnek,
mert a girbegurba fák és a tőcsokrok nagyon értékes élőhelyet képeznek. Tehát ilyen értelemben, ha az erdőkben kicsit nagyobb arányban maradnának sarj eredetű fák, az nem lenne baj. De ezt nem tarvágás utáni általános sarjaztatással kéne elérni az őshonos erdőkben, hanem a mag eredetű felújításokon belül néhány sarjegyed visszahagyásával.
A frissen kivágott akác nedvesen is használható tűzifaként. Jelentheti a módosítás, hogy a faállományon belül az idegenhonos akác aránya csökken?
Sajnos nem, mert ha az akácot levágják, utána a gyökérsarjakból ragyogóan felújul, az akácos helyén tehát továbbra is akácos lesz.
Védett területen eddig a letermelt akácosok helyét őshonos fafajokkal kellett felújítani. Ökológusként nem örülök annak, hogy ezt a kötelezettséget a rendeletmódosítás feloldotta,
ugyanis az erdők ökoszisztéma-funkcióit elsősorban a védett területeken lévő, őshonos fafajú, idősebb erdők látják el. De ha ez az ára annak, hogy védett területeken ne az őshonos állományokból lássák el a megnövekedett tűzifaigényt, akkor átmenetileg el tudom fogadni.
Ha már akác: hallani olyan véleményt, hogy a hazai erdősültség, faállomány – európai kitekintésben – rendkívül rossz. Ökológus szemmel milyenek a hazai erdők?
A Trianon után megmaradt országban tizenkét százalék volt az erdőborítottság, ami mára huszonegy százalékra emelkedett, ez mindenképpen pozitívum és a hazai erdőgazdálkodás komoly eredménye. Igaz ez akkor is, ha a növekedés elsősorban az alföldi területeken történt és nagyobb arányban az idegenhonos fafajok javára. Nálunk nincsenek olyan érintetlen őserdők, mint a szomszédainknál, ilyen értelemben a természetes erdőkkel rosszul állunk, ugyanakkor
nagyon sok olyan elsődleges erdőnk van – főleg a hegyvidékeinken –, ahol mindig erdő volt.
E tekintetben Nagy-Britanniához vagy Hollandiához képest sokkal jobb a helyzet.
Erdőállományunknak majdnem fele fafajösszetétel tekintetében többé-kevésbé természetes, azok a fafajok vannak itt, amelyek mindig is itt voltak, igaz egykorúak és az iparszerű erdőgazdálkodás hatására eléggé elszegényedtek bizonyos szerkezeti elemekben. Ahol a gazdálkodás szem előtt tartja az erdők fenntarthatósági szempontjait, ott a faanyagtermelés mellett is biztosíthatók azok a szerkezeti elemek, amelyek az élővilág számára fontosak. Vagyis a gazdasági erdők természetessége is növelhető.
Az erdősültség aránya különösen a klímaváltozással súlyosan veszélyeztetett Kárpát-medencében nem közömbös. Erre hogyan hathat a rendeletmódosítás?
Fontos, hogy hirtelen ne növekedjen meg a vágásterületek aránya, mert ez például az erdők klímaalakító szerepét is nagymértékben lecsökkentheti. Erdeink ma a klímaváltozás szorításában élnek, és itt nemcsak a szárazságra és a magasabb hőmérsékletre gondolok, hanem az inváziós fajok és kártevők megjelenésére is. A klímaváltozás során megnő a valószínűsége a szélsőséges eseményeknek: jégtöréseknek, széldöntéseknek, erdőtüzeknek.
A sikeres alkalmazkodás egyik kulcsa az elegyesség; ha egy erdő nem egy fafajból áll, az mindenképpen ellenállóbb lesz.
A klímaváltozás kapcsán napvilágot látó vészjósló forgatókönyvek ellen a fafajösszetétel finom léptékű manipulálása lehet az eszközünk, mint például a bükkös zónába a tölgyek „becsempészése”. Személy szerint a folyamatos erdőborítást fenntartó, vegyes korú erdőket kialakító örökerdő gazdálkodás mellett tenném le a voksomat, ahol nem klimatikus sokk mellett történik a felújulás, hanem megőrizzük azt a természetes puffert, ami az éghajlatváltozást ellensúlyozni tudja. Az erdőgazdálkodásnak az erdeink ellenálló- és alkalmazkodóképességét kellene növelnie, ami egyébként a gazdálkodó érdeke is. Ennek bizonyos értelemben a jelenlegi tűzifarendelet ellentmond.
Itt olvasható az Ökológiai Kutatóközpont állásfoglalása a “Vészhelyzet alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges szabályok módosításáról” című kormányrendeletről.
