Lassan negyven éve fényképez műemlékeket, ma a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Digitalizációs Osztályának vezetője, Hack Róbert. Fotográfus, akinek a feladata, hogy pontosan, szinte szikár, dokumentatív precizitással örökítse meg azokat az épületeket, épületrészleteket, nemegyszer romokat, vagy éppen a föld mélyéből előkerülő emlékeket, amelyeket a műemlékvédelem óvó figyelemmel kell hogy kísérjen, amelyeket kutatók, régészek, művészettörténészek vizsgálnak, értelmeznek, elemeznek, amelyek megújulásra várnak. Hogy kezdődött, hogyan talált rá az épületfotózásra?
A filmes pálya felé tekingettem, édesapám irányított a fotózás felé, mégiscsak tanuljak valami szakmát.
Urbán Tamásnak sokat köszönhetek, az ő tanulója voltam, s mellette, aki elsősorban riporter volt, arra is ráébredtem, hogy bennem túlságosan sok a gátlás ahhoz, hogy embereket fényképezzek.
Ez az érzés csak megerősödött az első munkahelyemen, a Magyar Távirati Iroda illusztrációs és reklámszerkesztőségében. Miközben világosítóként dolgoztam, éreztem, a statikustárgy-fényképezés, az épületfényképezés vonz. Dobos Lajos hívószavára kerültem 1985-ben az Országos Műemléki Felügyelőséghez, s ez a lehetőség meghatározta egész életemet, pályámat. Akkoriban az ott dolgozó öt-hat fotós feladatának hetven-nyolcvan százaléka labormunka volt. Archív képeket nagyítottunk, a kutatók képeit hívtuk elő, nagyítottuk, s persze fotóztunk is.
Hack Róbert Fotó: Bélavári Krisztina
A műszaki fotózás a fényképezés történetében is különleges terület. Speciális technikai ismeretet igényel, műszaki gépekkel, felszereléssel kell dolgozni ahhoz, hogy egy épületet a maga teljességében tudjunk megmutatni. Csak egy példa: amikor lentről fölfelé fényképezünk egy épületet, a perspektívában kezdenek összetartani a vonalak, ezekkel a műszaki gépekkel ezt korrigálni lehet. Nehéz állvánnyal, nagy táskával, filmekkel, síkfilmekkel indultunk egy fotózásra. Nem volt egyszerű. Ráadásul ezeken a gépeken még a matt nézőüveg helyére került a film, tehát ha beállítottuk, menet közben nem lehetett már változtatni rajta, nem lehetett arrébb tenni, fordítani, mozgatni. Használtunk síkfilmeket is, amiket magunk töltögettünk a sötétkamrában.
Más fotóstílust kívánt a régi technika.
Már csak azért is, mert az ember számolta, mennyi film van nála, és aszerint „kattintgatott”.
Ahogy laikusok legyintve mondták, ugyan, ti csak odamentek és kattintgattok… Az elődeinknek még kevésbé volt mindegy, hány kockát csinálnak,
a régi műszaki gép nagy volt, az állványnak stabilnak kellett lennie, hogy megtartsa a nehéz gépet, nagy méretű objektívet cipeltek és üveglemezeket, a 13×18-as üvegnegatívoknak önmagukban is nagy súlyuk volt, ezeket fa- vagy fémkazettában vitték, és ott volt még a világítás…, biztosan nem egyedül mentek. Ahogy még mi is ládákkal, állvánnyal, vakukkal, derítőlapokkal, kábelekkel közlekedtünk. Igazán profi felszereléshez csak a rendszerváltozás után jutottunk. Akkor lett egy Linhof gépem, az sajnos a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szétszabdalásának idején nem maradhatott nálam, azután nyoma veszett, pedig milyen jó lenne ma műtárgyként, mint az épület-fényképezés korabeli eszköze. Viszont van egy fotósorozatom ennek a gépnek a működéséről, ha majd egyszer érdekel valakit, hogyan fényképeztünk régen.
Evangélikus templom, Kecskemét, Arany János utca Fotó: Hack Róbert
Kezdetben, a XIX. század végén fényképezéssel foglalkoztak képzőművészek, festőművészek, de voltak a fotográfusok között műszaki érdeklődésű gyógyszerészek, vegyészek is, ugyanis eleinte komoly fizikai, kémiai ismeretekre volt szükség, maguk csinálták az előhívót, az emulziót is. És ez sokáig így volt, még az OMF-ben is magunk kevertük ki a vegyszereket; volt egy helyes kis mérleg, egy régi receptúra, nekiálltunk és összekevertünk húsz liter hívófolyadékot a heti laboráláshoz. A tételeket még ma is tudom, az arányokat már nem…
A Pesti Hazai Első Takarékpénztár székháza Fotó: Hack Róbert
Fontos az épületek megmutatása, már csak azért is, mert nem jut el mindenki mindenhová, sokan a fotókból ismerik meg még akár szűkebb környezetüket is, hát még a távoli világot. De a műemléki fotósnak nem csak ez a dolga, a kutatási, falkutatási, régészeti munkáktól kezdve a helyreállítás egymás utáni fázisait kell és érdemes végigkísérnie, dokumentálnia. Megmutatni az állomásokat, jó esetben hogyan nyeri vissza egy régi épület eredeti építészeti formáját, jellegzetességeit, tereit.
Ez tudományos szempontból is izgalmas, de valójában, ha ezek a képek nem csak az archívumba kerülnek, ha nyilvánosságot kapnak, általuk lehet megismertetni, bevinni a köztudatba az építészeti, a művészet- és kultúrtörténeti szempontból kiemelkedő, vagy egyszerűen „csak” egyedi, régi időkről mesélő épületeket, hogy mindenki megértse, nemcsak a múlt, de a jelen és a jövő szempontjából is fontosak, értékesek. Sajnos nálunk, annak ellenére, hogy voltak kiemelkedő, világhírű fotósaink, még sincs igazi értéke, becsülete a fotóművészetnek.
Tőlünk a műemlékvédelemben mindig azt várták, hogy torzításmentesen, ortogonálisan, az összképet és a részleteket is precízen láttatva mutassuk meg az épületet kívül-belül. Hangulatokat nem kértek, inkább háborogtak ellene. Én egész pályámon igyekeztem ennek az igénynek jól megfelelni.
A Pannonhalmi Bencés Főapátság bazilikájának megújult belső tere Fotó: Hack Róbert
Én azért ezt így nem állítanám, jól emlékszem az Örökség című lapban megjelent munkákra, azok nem voltak érzelemmentesek. Nemcsak mégoly fontos dokumentarista igénnyel készültek, érzékelhető volt Hack Róbert látásmódja is. Mennyire lehet jelen a fotós szemlélete és a fotó kora a műemléki fényképen?
A MÉM MDK hatalmas, régi üvegnegatívokat is szép számmal őrző, rendkívül értékes fotótárában, amely a korábbi műemléki intézmények jogutódja,
ott vannak Kozelka Tivadar, Seidner Zoltán és Dobos Lajos fényképei. Számomra alkotásaik művészi fotók. Nemegyszer új szemlélettel mutatták meg a belső tereket, a fényeket, a fény-árnyék hatásokat, a fénytöréseket.
Megpróbáltak másképp nézni az épületekre, mint azok, akik csak egyszerű szemlélődők voltak, ők nem csak szigorúan statikus képeket alkottak. Lenyűgöző felvételeik vannak. Az idő, a jelenvalóság nehéz kérdés. Az építészeti fotózásban arra törekedtünk, és nagyjából így van ez most is, hogy ne legyen rajta ember, ne legyen rajta autó, ne a valós idő, hanem az épület ideje jelenjen meg a képen. Maga az építészet. A régi fotók persze érdekesek, szívesen nézzük őket, de egy régi autó, villamos, egy női kalap rögtön megmutatja a kép idejét, ugyanakkor elvonja a figyelmet a házról. Kozelka, Seidner és Dobos képeit nézve azt érzem, ők megszabadultak a feszes, szabályozott fotóstílustól, játszottak a fényekkel, árnyékokkal, s ezzel hozzátettek az épületek hangulatához.
Persze tény, a műemlékes fotók mindig évtizedekkel később lesznek érdekesek, hiszen a korabeli állapotot rögzítik, és persze tetten érhető rajtuk az adott időszak fotózási stílusa is.
Furcsa ma tudomásul venni, hogy például a bajnai kastélyról született kiadványban már nekem is van archív fotóm. A nyolcvanas években készültek. Ugyanakkor jó érzés, hogy évtizedeken át követhettem és rögzíthettem a kastély sorsát. De így érzem ezt Pécsett járva is, hiszen ott voltam a középkori egyetem első kutatóárkánál, és aztán végigfényképeztem az ásatásokat a bemutatásig.
Van egy emlékem: sokat jártam Nyugat-Magyarországon, valahol, talán Csorna felé, mindig láttam egy kis kápolnát, nem álltam meg, majd legközelebb aztán, amikor egyszer megálltam volna, már nem találtam meg, körbeépítették, eltűnt a házak között. Ilyenkor gondolom azt, lehetne fotós szemmel is urbanisztikai tanácsokat adni…
A digitális világ alapvetően változtatta meg a fotózás lehetőségeit?
Mindenképpen. Ma arra már nem kell figyelni, hogy hányat kattintunk, hogy elfogy-e a film. Viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a képek fizikailag nem léteznek, ezért lenne nagyon fontos archiválni őket. Volt egy pillanat, amikor elfogyott a tárhelyünk, mire az akkori főnökség első szava az volt, töröljék le a régieket. Ez persze komolytalan volt, aztán gyorsan meg is oldódott a probléma, de a digitális anyaggal bármi történhet.
Hősök tere, Millenniumi emlékmű Fotó: Hack Róbert
Most viszont nagy lendülettel digitalizálják a régieket is.
Igen, de attól még az eredeti megmarad, a negatív nem kerül szemétbe. Persze van még egy nagy kérdés, mi az, ami védelemre érdemes egy fotóban. A negatív? Vagy a laboráns által elkészített, a fotós által szignózott kópia? Netán a fotós által megvágott egyik változat? Most az üvegnegatívokat úgy digitalizáljuk, hogy rajta hagyjuk a keretet is, látszódjon minden, ami a negatívon van. Sokszor dől, ferdén áll az épület a negatívon, aztán megtaláljuk az előhívott, gyönyörűen korrigált változatot. Valaha nem voltak zoom objektívek, amikkel a képkivágást szabályozni lehetett, a fotós talált egy helyet, leállította az állványt, ebbe ennyi fér bele, talán nézett egy másik pontot, de onnan nem látszott egy rész, akkor mégis inkább legyen az egész. S nemcsak az igazán régiek, akadnak Dobos-fotók, amelyeken ő filctollal berajzolta a képkivágást. Szinte látom, ahogy ott ül az átvilágító előtt, és rajzolja a vonalakat. És a kópián már csak a vágott változat jelenik meg. Tulajdonképpen ma is így van ez, csak sokkal egyszerűbben alakítjuk a kockákat, de mindig megőrizzük az eredeti fáljt.
Nyitókép: A turai Schossberger-kastély felújítás előtt Fotó: Hack Róbert
