A régiek úgy mesélték, a Monarchia idején és a két háború között, aki tehette, az Adria partját, s különösen a közeli Trieszti-öböl fürdőhelyeit, elsősorban Abbáziát, a mai Opatiját választotta nyaranta, ahol a sziklás tengerparton magasodó historizáló szállodák most is a századforduló eleganciáját idézik. Aki pedig akkortájt, s tegyük hozzá, manapság is, a valamivel csendesebb és főként nyugalmasabb fürdőzést kínáló, homokos tengerpartra vágyott, Gradót kereste föl. Az Isonzó lagúnáit a tenger felé lezáró szigetvároskát, amelyet 1892-ben Ferenc József rendeletben nyilvánított fürdőhellyé, s 1910-től Aquileia vasútállomásától gőzhajójárat kötött össze a szárazfölddel. A kicsinyke Grado V. századi alapokon nyugvó történeti magjának zegzugos utcái, középkori kőházai, a római castrum maradványai, bazilikái – a Sant’Eufemia a keresztelőkápolnával és a Santa Maria delle Grazie – a múlt beszédes tanúi.
Az aquileiai bazilika XI. századi alapokon nyugvó harangtornya mai magasságában a XIV. század óta áll
De térjünk vissza a szárazföldre, a római időket, s önnön egykori nagyságát hűen őrző Aquileiába. Egykori nagyságát – aki csak a térképre néz, s egy kis településről hall, megérkezve nem is sejti, hogy a IV. században császári palotát is építettek ide. Addigra már kereskedelmi és kulturális központ volt az eredetileg az illírek lakta terület mellett a II. században határvárosként létrehozott település, központi terének, a száznegyven méter hosszú, ötvenöt méteres Forumnak az oszlopai romlétükben is büszkén merednek az ég felé. Ide érkezett a Tiberius császár idején kiépített, Pannonián is áthaladó borostyánkőút (a jelen ismeretek szerint még jóval a Krisztus előtti időkben építették meg, hogy összekösse az Északi-tengert a Földközivel).
Úgy mondják errefelé, akkoriban a világ kilencedik városaként jegyezték, lakosainak száma elérte a százezret. A ma enyhe kanyarral a várost megkerülő, egykor szélesen hömpölygő Natisone és Torre folyó hajdani kikötője nagy tengeri kereskedőhajókat fogadott már az I. században. A római idők itteni hajózási emléke Európában egyedülálló.
S hogy gazdagsága vonzerővel bírt, betörésre, támadásra csábított, arról nemcsak a legendák tanúskodnak. Régészeti bizonyítékok szólnak arról, hogy a négyszázas években jártak itt nyugati gótok, majd a hunok foglalták el, hogy azután a VI. században a longobárdok következzenek. Megfordultak itt avarok, szlávok, nem kerülték el a kalandozó magyarok sem.
Aquileia első keresztény templomát a szabad, így a keresztény vallás gyakorlását kimondó, Kr. u. 313-as mediolanumi (ma milánói) ediktum után Teodoro püspök emeltette egy korábbi római kori épület alapjain. A sokszoros pusztításnak és pusztulásnak, hódítók támadásának és természeti csapásoknak kitett, többször átépített bazilika a XIV. században nyerte el most ismert, román és gótikus elemeket viselő formáját. A ma háromhajós bazilika apszisa félköríves, a mellékhajók fölött sík, a főhajóban ívelt famennyezettel. A bazilikához nyolcszögletű keresztelőkápolna csatlakozik a nyugati oldalon, észak felől négyszögletes alaprajzú, több mint hetven méter magas harangtorony.
Különlegessége és felülmúlhatatlan értéke, ahogyan a megélt korok üzeneteit hordozza a római időktől.
Az altemplom két kriptájának egyike, az ásatások kriptájának nevezett, valóságos föld alatti régészeti terület, ahol éppúgy láthatók egy Augustus császár korabeli római domus, azaz lakóház feltárt mozaikjai, mint oszlopmaradványok Teodoro püspök idejéből; valójában ezzel a kriptarésszel válik értelmezhetővé az eredeti bazilika formája és mérete. A feltehetően a hunok által lerombolt templom újjáépítésekor, nem ismerve az eredetit, építették rá, szinte a közepére a harangtornyot.
A másik, a festett kripta IX. századi emlék, színes freskóit a kereszténység eredetéről és históriájáról a XII. század második felére datálják. A tizenkilenc freskó az aquileiai kereszténység történetét mondja el, Szent Márk evangélista küldetését: a história szerint ő tette püspökké a majdani Szent Ermacorát, hogy utána következzenek az aquileiai pátriárkák.
Az egyik alsó falképen hátrafelé nyilazó lovast örökít meg a rajz. Sokáig nemcsak a néphit, hanem még egyes tudományos munkák is a portyázó magyarok harcmodorát vélték felfedezni benne. Utóbb a falkutatások azt látszottak igazolni, hogy a VIII. század végén elpusztult, majd a XI. században újjáépült templom látható falfestései, amelyek alatt egy korábbi réteg is található, csak a XII. században keletkezhettek, akkortájt már aligha emlékeztek az egykori magyarokra. Így a mai szakmai vélemény szerint a korabeli keleti könnyű- és nyugati nehézlovas harcmodor ábrázolata a kép.
Van azonban más, valóban a magyarsághoz kapcsolódó emléke a bazilikának. Aquileia XIII. századi pátriárkájának, a merániai származású Bertholdnak a sírja. Berthold II. András sógora, a meggyilkolt Gertrudis királyné testvére volt, aki korábban a rokonság révén lett kalocsai érsek, szlavóniai bán, erdélyi vajda, Bács és Bodrog ispánja. A bazilika főhajójában temették el, 1733-ban díszes sírkövét elbontották, földi maradványai fölé márványlap került, amelyen ma tábla őrzi emlékét.
A bazilika padozatát hétszázhatvan négyzetméternyi IV. századi mozaik fedi, a nyugati világ legnagyobb ókeresztény mozaikja, amelyet 1909 és 1912 között tártak fel a régészek. Ehhez vissza kellett bontani az ezres évek első felében, Poppone pátriárka idején lerakott piros-fehér burkolatot. Az allegorikus képeket, bibliai jeleneteket ábrázoló mozaikok szinte szőnyegmintázattal borítják a padlót, amely a restaurálás óta a XI. századi padlózat magasságában létrehozott, áttetsző járószintről tekinthető meg.
A IV. század végén, az V. elején épült, ugyancsak mozaikdíszes, nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolna az aquileiai püspökségben szokásos hatszögletű keresztelőmedencével. A bazilika és a keresztelőkápolna között a nyolcszázas évek elején építtette fel Maxentius püspök a keresztelésre váró pogányok templomát.
Aquileia még Itáliában is kiemelkedő jelentőségű archeológiai területe és patriarkális bazilikája 1998-ban méltán lett világörökség, de a régészek tovább dolgoznak, a föld mélye még újabb titkokat, történeteket rejtegethet.
Nyitókép: A aquileiai bazilika főhajója Fotók: Wikimédia Commons
