Okosvilágunkban én az okos embereket és kiváltképp az okos, bölcs társadalmat hiányolom. Negyvenhét éve építészként végeztem, azóta az emberi településekkel foglalkozom, s drámai módon hiányolom a politikusok, fejlesztők, beruházók és tervezők okosságát, bölcsességét. Nem tanulunk hibáinkból, még a másokéiból sem. Hogy érthető legyen, mondok néhány példát.

Sok településen mélyen fekvő, vízjárta területeket is kijelöltek és kijelölnek beépítésre. Az, hogy százötven-kétszáz éve Devecseren, egy patakparti területen biztosítottak helyet a szegényeknek, talán érthető, de hogy ennyi idő alatt sem védték meg ezt a részt a patak áradásaitól, az már komoly gond. Ezért tudott olyan nagy kárt okozni a vörösiszap áradata. Kolontár esete kicsit más: ott a falu a patak egyik oldalára települt, a vasúti megálló és néhány üzem a túlpartra. A kettőt összekötő út mentén, a patak széléig telkeket osztottak ki, s építettek be. Emberéleteket követelt ez az elővigyázatlanság.

Ilyen példák szerte az országban találhatók. Néhány szárazabb év, és elfeledkezünk arról, hogy „azért a víz az úr”: nem tisztítjuk az árkokat, a kárpótlás után beszántottunk sok vízelvezető árkot, mert tekintet nélkül erre osztották ki a földeket, közelebb húzódtunk a medrekhez. A „csúcs” e tekintetben a Tisza nagyvízi medre, amelyben ezrével építettünk üdülőket és zártkerti „szerszámkamrákat”, mert ezekbe be lehet jelentkezni és beköltözni is állandó lakosként. Az 1879-es nagy tiszai árvíz csaknem teljesen elpusztította Szegedet, de még ott is állnak üdülők a Tisza medrében.

Beépítjük a dombtetőket, a meredek domboldalakat is: szelesek, tehát energiaigényük nagyobb, drága az útépítés, a közművek kiépítése és mindezek fenntartása. Nem véletlen, hogy hazánkban évezredek óta a völgyekbe építkeztek a várakon és az Őrség lankáin kívül.

Nagyvárosokban, még a fővárosban is sokfelé családi házas, laza övezeteket jelölnek ki. A városok – bár a legtöbb lélekszáma csökken – beépített területe egyre nagyobb; a város szétterül. Ugyanakkor a kis laksűrűség miatt nem szervezhető meg jól, kifizetődő módon a közösségi közlekedés. Erre a problémára Európában 1961-ben Lewis Mumford történész, majd 1970 körül Paulhans Peters urbanisztikaprofesszor hívta fel a figyelmet.

A sűrű beépítés ellenére családias hangulatú városnegyed  Fotó: A szerző archívumából
 
Vannak másféle gondok is. Az urbanisztikai vizsgálatok már a hatvanas években kimutatták, hogy a negyedik emelettől megszűnik a szem- és fülkontaktus, tehát a magasabb szintekről egyáltalán nem, vagy kevésbé engedik le a gyerekeket egyedül a játszótérre, és ez a szocializációjukra nincs jó hatással. Ráadásul a tízemeletes panelházak építése drágább, mint az alacsonyabbaké, tűzvédelmi és más veszélyek is fennállnak, ugyanakkor az elérhető területmegtakarítás pedig igen csekély. Néhány éve felmerült, hogy a túlmelegedő és az árnyékolásból (növények közül) messze kilógó tíz-

emeleteseket vissza kellene bontani. Ehelyett mit látunk: városszerte épülnek több mint tízemeletes lakóházak Óbudán, Újbudán és Pesten is többfelé.

Ezekkel a házakkal, lakóépületekkel nem csupán a magasság a probléma. Méretük miatt nagyon sok lakás van bennük: ez pedig nem kedvez a lakóközösség kialakulásának. Ami pedig nagyon sokat segítene a mindennapok gondjaiban. Továbbá lehetetlenül kicsinyek a bejárat körüli terek, ahol a postaládákat kinyitva, a hirdetéseket megnézve beszélgethetnének a lakók közös örömeikről s gondjaikról. Ezekben a nagy tömbökben az egyén elvész – ez pedig nem lehet a társadalom célja.

A várossal foglalkozó szakemberek legjava már több mint száz éve érvel a kisebb, viszonylag önálló egységekből álló települések mellett. Sir Ebenezer Howard angol író az 1800-as évek végén a kertváros ideáját vázolta fel, Clarence Arthur Perry urbanista a húszas években írt a „szomszédsági egységekről”, a lakókörzetekről, amelyeknek legfeljebb öt-hétezer lakója legyen. A szociológusok és az etológusok is szólnak a kisebb közösségek előnyéről, általános vélemény szerint ezerötszáz, legföljebb kétezer fő között alakul ki az a szemtől szembe viszony, amely ismerőssé teszi a szomszédokat.

Épülő betonrengeteg Fotó: Wikimédia Commons
 
Tagolt településszerkezet szükséges; ehelyett összeépítjük a településeinket, felszámolunk sok tagoló természeti elemet. A város beépítetlen részei legalább olyan fontosak, mint a beépítettek. Ahogy Nemes Nagy Ágnes gyönyörűen írja: „S a Semmi itt már annyit ér, amennyit házak közt a tér.”

Tudvalévő, hogy a házak közti tér – az utca, a tér, a közterület – adja a házak értelmét, teszi őket használhatóvá, köti össze a város épületeit, részeit. Ebből talán megérthető, hogy azt állítom: Mocsárosdűlőt nem szabad beépíteni! A folyóktól és tavainktól távolabb kellene építkezni: se a Római-part nagyvízi medrébe, se a Balaton partjára.

A zöld növényzetnek már a látványa is segíti a gyógyulást – állítja az orvostudomány –, mégis az egyik egészségügyért felelős miniszter azzal érvelt a szabadsághegyi intézmények eladása mellett, hogy már nem a szabad levegővel gyógyítunk; napjainkban pedig az egyik fővárosi kórház fejlesztése kapcsán vágták ki kertjének utolsó fáit, építették be szabad területeit.

Túl nagy beépítési lehetőségek jellemzik városaink terveit. Budapest öt-hatmilliós várossá alakulna, ha minden lehetőséget kihasználnának! Ez azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az elavult területek egy része megújul (túl sűrűn), s ezzel a városfejlesztő erő kifullad.

Nem a tényleges igényeknek megfelelő épületeket építünk, hanem elhitetjük az emberekkel, hogy erre vagy arra van szükségük. Az üzlet lehetetlenre csábít: már száz éve az Érden a Károlyi-birtokot parcellázó vállalkozó is svájci körülményekkel kecsegtetett: csodálatos erdőben, hatalmas fenyők között álló házakat, síparadicsomot és a Körtérről közvetlen villamosközlekedést ígért. Ma is ilyen szemfényvesztés folyik.

Távoli államok polgárainak, akik legfeljebb egy-egy hetet töltenek nálunk, vajon miért van szükségük budapesti lakásra? Az országban több mint félmillió lakás áll üresen, ebből százezer a fővárosban – egy részük, méreténél fogva alig nevezhető lakásnak, de többségük új építésű. 2008 táján a világban szerteszét álló felesleges lakások okozták a világválságot. Ebből sem tanulunk?

A presztízsberuházások sem vallanak józan észre, bölcs társadalomra. Az M6 alagútjai, amelyek felett csak a hegy hiányzik, a kőröshegyi völgyhíd, amely tizenötmilliárddal került többe, mintha a két település között rövidebb pályán, részben terep alatt vezetne, a MOL „felhőkarcolója” a sokszorosáért, mint ugyanennyi épülettérfogat normál magasságú épületben, a mindentudó egyhektáros közpark annyi pénzből, amennyiből hússzor akkora parkot lehetett volna megújítani – valamennyi a fenntarthatóság ellen van.

Mikor ébredünk végre fel? Mikor kezdünk felelősen gondolkodni? Mikor feledjük el a kivagyiságot, a természet „leigázását”, a magamutogatást

Nyitókép: Tenyérnyi park a magas és még magasabb házak között  Fotó: Wikimédia Commons