Amikor hosszú évekkel ezelőtt először jártam a Gerecse keleti felén, a bajnai Sándor–Metternich-kastély jobb időkre váró, üresen tátongó, omladozó épületében, szívszorító volt látni, mivé tette az idő, a második világháborús pusztítás és fosztogatás, német is, szovjet is, miután utolsó úrnője, Metternich-Sándor Clementina 1944-ben Svájcba menekült, majd a meggondolatlan „hasznosítások” sora az ország egyik legelegánsabbnak tartott kastélyát. Mert a múlt század negyvenes éveinek végétől megesett itt minden, aminek értékőrző világban nem lett volt szabad előfordulnia. Használták szükséglakásnak és pártirodának, agrár gépállomásnak, női traktorosiskolának. Kerültek kertjébe raktárak, az országúttal átvágták az angolparkot, de a kastély még állt, egy időre helytörténeti gyűjteménynek adott otthont, ám amikor kiderült, hogy a födém és a tető sokáig már nem bírja, ennek is vége szakadt. Szerencsére a kényszerű födém- és tetőcsere nem maradt el, de alig volt esély további helyreállításra, sőt, ahogy a falkutatások megmutatták, milyen érték rejlik a falakban, milyen feladatokkal, műemléki kötelezettséggel járna felújítása, egyre inkább meghátráltak az esetleges érdeklődők. És a kastély tovább pusztult. Kastélyprogramok születtek, mindben ott szerepelt Bajna, bár neve általában ismeretlen volt, a szakemberek azonban tudták jól, fontos, értékes épületről van szó.
az értéktisztelő, értékmentő szenvedélynek köszönhetően ma is az, a Raffaello-terem és az Etruszk-szoba, amelyeknek szépsége lenyűgöző.
Két történet. Az egyik a termek születéséé. Sándor gróf 1833-ban Itáliában találkozott Alessandro Sanquiricóval, a milánói Scala díszlettervezőjével, őt kérte fel kastélyának díszítésére. Hogy Sanquirico járt-e valaha Bajnán, és úgy tervezte meg a termek díszítését, vagy sosem utazott Magyarországra, s mint afféle remek díszlettervező, Hild alaprajzai nyomán álmodta meg művét, azt nem tudni, bár két akvarellje, amelyek Bajnát ábrázolják, azt sejteti, hogy talán maga is megfordult a Gerecse vidékén. Az azonban bizonyos, hogy az egymásba nyíló terek, a Raffaello-terem és az Etruszk-szoba az ő művészetét dicsérték.
Két restaurátor, Szentesi Róza és Illés János nem törődve senkivel és semmivel, leválasztotta a Raffaello-terem freskóit, és darabokban, féltőn óva elhelyezte a megmentett és konzervált falrészleteket, abban a reményben, hogy a födémcsere után visszakerülhetnek eredeti helyükre.
Nem így lett, megállt az élet a kastélyban, ám a két restaurátor majd négy évtizeden át őrizte a darabokat, amelyeket most a festő-
restaurátor Boromisza Péter, Szentesi Róza fia állított össze újra egésszé.
A rendkívül gondos, a részleteket pontosan végigkísérő és megmutató, a pusztulás nyomait sem titkoló, feltétlen hitelességre törekvő felújítás, az egyes építési, díszfestési periódusokat is láttató restaurálás építész-tervezője Erő Zoltán, belsőépítésze Szilágyi Klára volt.
Eszményük szerint, amit lehetett, megmentettek az eredeti értékekből, amit lehetett, helyreállítottak, a restaurálható részeket, ha kellett, kipótolták, s akadnak olyan részletek, amelyeken látszik a sérülés, világosan érzékeltetve, milyen sorsuk volt az egyes elemeknek. Az eredeti mészkőlapos lépcsőfokokon, mondják, valaha ló és lovasa együtt közlekedett, erről vallanak a „csipkézett” lépcsőfokok.
A kastély lépcsőházában Alexander Clarot olajfestménye fogad. 1827-ben készült, Sándor Móric a lován. Az egyetlen festmény, amely, ha rettenetes állapotban is, huszonegy golyónyommal, céltáblaként használhatták a szovjet katonák, szinte szétrongyolódva megmaradt. Feltekerve őrizte Esztergomban a Balassa Bálint Múzeum, s most Győri Lajos restaurátor keze nyomán újjászületett, visszakerült eredeti helyére. A lépcsőházban hatalmas fotók emlékeztetnek arra, hogy ott valaha két festmény díszeleghetett, senki nem tudja, kit, mit ábrázolhattak, mi lett a sorsuk. De megvan, és az előcsarnokban fogad, ha némileg csorbulva is, Ferenczy István szobra a gróf-ról. Ez a Magyar Nemzeti Múzeum raktárából került elő. És látható még a régi dísztárgyak közül két alabástromszobor, nincsenek jó állapotban, de eredetiek, a Raffaello-teremben idézik a kastély históriáját.
S ha azt mondjuk, hogy Sándor Móric lovas szenvedélyével, vakmerőségével, nyughatatlanságával rendkívüli személyiség volt, úgy nyugodtan állíthatjuk, művelt, nagyvilági leánya, Paulina sem volt kevésbé különleges és izgalmas asszony. Hercegné lett, diplomatafeleség, aki bejárta Európát, III. Napóleon idején Párizsban Eugénia császárnéval együtt diktálta a divatot, Bécsben divatklubja volt, jó kapcsolatot ápolt kora művészeivel, Mérimée-vel, Dumas-val, levelezett Liszttel, Wagner egyik zongoradarabját, Strauss Bécsi Bonbon keringőjét ajánlotta neki, Degas egy fénykép alapján megfestette portréját.
A kastélyt kezelő Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. elismerésre méltó nagy és avatott munkája ellenére a kastélyban is maradt még feltárásra, restaurálásra váró barokk freskórészlet, s hátravannak a melléképületek, a narancs- és pálmaház, a vendégszárnyak és az istálló… A Nemzeti Kastélyprogram keretében részben megújult ház földszinti tereiben a tárlatok – Rostás Péter avatott kurátori munkáját dicsérve – az épületről beszélnek, megmutatva szépségeit és felidézve a pusztulás, pusztítás nyomait is, az emeleti termekben pedig a grófról és leányáról mesélnek a kiállítások.
Nyitókép: A bajnai Sándor–Metternich-kastély Fotó: Kovács Zoltán/NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztés Nonprofit Kft.
