Ludwig Mies van der Rohe mészkő talapzatú, krómozott acéloszlop szerkezetű, részben nyitott terekből álló pavilonja az 1929-es barcelonai világkiállításon a weimari Németország ideiglenesnek szánt „kirakata” volt. A kiállítás után lebontott ikonikus épületet 1983 és 1986 között az eredeti tervek alapján rekonstruálták, a XX. századi építészet jelképeként ma is Barcelona egyik érdekessége. A pavilon külső oldalán ismét ott van Georg Kolbe karcsú női alakot mintázó szobrának, A reggelnek újabb másolata. Kolbe élete jó részében Berlinben élt és dolgozott, műterme és lakóhelye ma múzeum. Júniusban nyílt meg és augusztus huszonnyolcadikáig látható Berlinben a Georg Kolbe Museum Künstliche Biotope – Mesterséges biotópok című kiállítása.

Berlin Westend városrészében 1928-ban vette meg Georg Kolbe (1877–1947) azt a telket, amelyre Ernst Rentsch svájci származású építész tervezett lakó- és műteremházat számára. Ez bizonyára nem lehetett könnyű vállalkozás, ugyanis Kolbe minduntalan beleavatkozott a tervezés folyamatába. Nappali helyett – a nagy méretű ablakokkal és üvegtetővel ellátott műterem kiegészítéseként – kisebb „lakóműtermet” építtetett, szerény, alárendelt lakószobákkal kiegészítve.

A Táncosnő-kútja a Kolbe-múzeum kertjében  Fotók: A szerző archívumából

 
Miután Kolbe 1929-ben beköltözött a házba, Rentsch egy másik épületet is tervezett Kolbe lányának és festőművész vejének. Az építkezés még ekkor sem állt meg, három évre rá a Bauhaus-tanítvány Paul Linder építész tervei alapján Kolbe háza újabb műteremmel bővült.

A két épület között a művész 1935-ben szoborparkot hozott létre, ily módon megteremtve annak lehetőségét, hogy nagy, szabadtéri szobrai térbeli hatását épített környezetben vizsgálhassa.

Kiemelkedő jelentőségű a Táncosnő-kút (Tänzerinnenbrunnen) dinamikus alkotása, mely a medencéjében óriáskagylóhoz hasonló alapon áll. 1947-ben, Kolbe halála után, végrendeletének megfelelően háza a múzeumot működtető alapítvány tulajdonába került. Ma Kolbe lányának a házában rendezték be a szobrász korán elhunyt feleségéről és múzsájáról, a holland származású operaénekesnőről, Benjamine van der Meer de Walcherenről elnevezett kávézót, a múzeum könyvtárát és irodáit. A 2010-es évek második felében állították helyre, s a magas fenyők közt emelkedő téglaépület-csoport belesimul a természeti környezetbe, mintha csak a közeli Grunewald szerves része lenne.

Kolbe alkotásain kívül a Mesterséges biotópok kiállításán egymással szemben áll Wilhelm Lehmbruck (1881–1919) két műve: egy női portré és a Gondolkodó, amely nem olyan közismert, mint Rodin alkotása, viszont szigorú, szinte dühödt arckifejezésével híven tükrözi keletkezése évének, 1918-nak általános európai lelkiállapotát.

Wilhelm Lehmbruck alkotása, a Gondolkodó

 

A kiállítás harmadik művészeti szereplője az 1978-ban született Anne Duk Hee Jordan, aki Kolbe egykori műtermében színes üveglemezekkel határolt vízmedencét állított fel, ezáltal a mesterséges természetet megteremtve. A medencében a békalencse már tervezetten burjánzik a természeti „work in progress” jegyében. Alkotója kétségtelen humoráról tesz tanúságot A reggel című szobor előtt átlósan mozgatott, három egybekapcsolt virágláda sövénye, amellyel óhatatlanul megosztja a teret.

A reggel, Georg Kolbe szobra Anne Duk Hee Jordan mozgó installációjával

 
A két szobrász, Georg Kolbe és Wilhelm Lehmbruck annak idején nem véletlenül keltette fel Mies van der Rohe figyelmét. Ellentmondásosnak tűnik, ha az építész szigorú, geometrikus épületeire gondolunk, hogy éppen e két szobrász figuratív alakjait helyezte tudatosan az épületeibe – annál is inkább, mert Mies van der Rohe rendkívül intenzíven foglalkozott a geológián és a biológián át jóformán a természettudományok valamennyi ágával. Különösen a biológiára gondolva lágyabb, szervesebb formákat várhatnánk tanulmányai eredményeként, ám ő nem ezt a következtetést vonta le, hanem a szerkezetet és a héjat – mondhatni, a csontot és a bőrt – mutatta be.

A gondosan megválogatott, különféle kőanyagok, mint a Barcelonában A reggel szobra mögött látható zöld szerpentinit, vagy a brünni Tugendhat-villa, amelynek hasonlóan nemes anyagai és az acélpillérek a „csontokat” jelzik, a szabadon formált teret határoló kő- és üvegfalak pedig az épület külső „bőrét” alkotják. A Barcelonában medencébe állított szoborral az építész a víz jelenlétével éreztette a természet meghatározó szerepét.

Amikor Mies van der Rohe elérte pályafutása első – az emigráció előtti – csúcspontját, a kiállításon szereplő másik szobrásszal, az életből önként távozott Lehmbruckkal már nem működhetett együtt, mégis rokon alkotónak érezte. Aligha képzelhető el nagyobb kontraszt, mint Lehmbruck 1913-ben született Emporsteigender Jüngling – Felfelé emelkedő ifjú című és az 1915–1916-ban, a világháború hatására készült Der Gestürzte – Az elbukott című szobra között, noha mindkét alak hosszúra nyújtott, a gótikára emlékeztetve egyszerre elegáns és törékeny, Mies van der Rohe több épületéhez hasonlóan.

1927-ben, eredetileg a Werkbund lakáskiállítás részeként Mies van der Rohe irányításával épült a stuttgarti Weissenhofsiedlung lakóházcsoport. A kiállítás már rég eltűnt, viszont a látványos épületegyüttes részben megmaradt. A kiállítás egyik mintalakásában Lehmbruck Mädchen, sich umwendend – Hátraforduló lány elnevezésű szobrát helyezték el. A szobor és az elrendezés fotója szerepel most a berlini kiállításon, annak jeleként, hogy Mies van der Rohe nem dekorációnak, hanem az építészeti alkotás szükséges részének tekintette a szobrokat.

Kolbe szobra, A reggel esetében Barcelonában jó ráérzéssel alkalmazott másodlagos építészeti felhasználással van dolgunk, mert a bronz eredetit Az este című alkotással együtt a húszas évekbeli Ceciliengärten lakótelepen egymással szemközt állították fel Berlin-Schöneberg kerületében, amely csodával határos módon nem pusztult el a világháború idején. Barcelonában eredetileg egy gipszváltozat állt, amely azonban a szakszerűtlen visszaszállítás következtében tönkrement. A rekonstruált pavilonban a berlini szabadtéri bronzszoborról másolt gipsz alapján öntött újabb bronz áll, tehát egy harmadik változat, amely azonban a bronz révén sötétebb, mint az eredeti gipszalak. S hogy ez mit jelent a joggal emlegetett hitelesség szempontjából, annak eldöntése a művészettörténetre tartozik.

Nyitókép: Ludwig Mies van der Rohe ikonikus épülete Barcelonában  Fotó: Wikimedia Commons