A Pesti Vármegyeháza oszlopos-timpanonos főhomlokzata szolid méltósággal néz le a Városház utcára. Kalandos építéstörténete 1696-ban kezdődött. Pest vármegye nemesei új, állandó székházról határoztak. Hét évvel később vették meg a mostani telket, s az ott lévő egyemeletes épület átalakítva, bővítve évtizedeken át szolgálta a vármegyét, ám egyre szűkösebbnek bizonyult. 1802-ben kezdték építeni a középső részt, 1829-től a harmadik udvart körülvevőt, majd 1838-tól Zitterbach Mátyás tervei alapján a Városház utcai részt. Három építész, három épületrész, mégis harmonikus egység. Aztán jött a második világháború, súlyos károk, helyreállítás, 1959-ben tatarozás, utána már csak az idő dolgozott a házon, egyre eredményesebben.

 
Amikor az első fejszecsapás érte a szervezett műemlékvédelem százéves fáját, és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal gárdájának egy részét kitessékelték az intézményből és a Várból, akkor került a Pest megyével foglalkozó műemlékes csapat ide, a Vármegyeházára a Pest Megyei Kormányhivatal égisze alá. Tíz éve. A középső udvar magasföldszinti részén kaptunk helyet, ahová egy aládúcolt rozoga lépcső vezetett. Elkezdtünk működni, az egyik konzultáción, egyeztetésen azt találtam mondani, jó a terv, csak ez a lépcső… Ilyen lépcsőt nem lehet tervezni. Na, és a maguk lépcsője milyen? – replikázott a tervező. Erre nem tudtam mit mondani, de az első adandó alkalommal felhoztam ezt a kormányhivatal vezetőinek, erőteljesen hangsúlyozván, hogy itt az örökségvédelem és a kormányhivatal presztízse forog kockán. Akkor oldd meg, volt a kormánymegbízott, Tarnai Richárd válasza, és a vehemencia egyből félszbe csapott át. Beletervezni egy ikonikus klasszicista épületbe?

De nem volt kibúvó. Meg előzmény sem. Ráadásul a második világháború utáni helyreállítás erősen újrafogalmazta az épületet. Maradt tehát a tiszta feladat, amit egy ívvel próbáltam megoldani. A papír mindent kibír, na de megépíteni! Mikor először találkoztam a kivitelezőkkel, bemutatkoztam, már csak azért is, hogy az én nevemet emlegessék, ha nagyon nem tetszik ez az egész. Mert tudom, ez különlegesen nehéz feladat, és csak nagyon jó mesterek tudják megcsinálni. Akkor a felújításokat végző Kertész Bau Group Kft. két fiatal mestere – Schwarzenegger csak harmadik lett volna mögöttük egy testépítő versenyen – összenézett, és azt mondta: Mérnök úr, megcsináljuk.

Aztán minden reggel együtt kezdtük a munkát, és az eredmény jó lett. Ilyenkor szokásos valamilyen átadási ünnepséget rendezni, gondoltam, ez ne legyen szokásos. Mi lenne, ha Kossuth Lajos mondaná a megnyitót?

Úgy is lett. Kilépett a lépcső felső pihenőjére, és imígyen szólt:

„Ó, drága hazámfiai! Pest megye népe, nemzetem büszkesége, szegény hazám oszlopa! Keblem repes, hogy itt lehetek. Egy itteni jó ember gondolatára, kérésére kaptam a fenti hatalmaktól azt a különleges státust, hogy pár órára visszatérjek földi küzdelmeim egyik helyszínére, a Pesti Vármegyeházára. És kísértem is a lehetetlent, mert emlékeznék a nagy napokra, a képviselőházban elmondottakra, amik gondolom, máig maradandók, és tekintenék rátok is, mint ünneplő gyülekezetre. Nagy idők voltak azok, bár bizonyosan minden időben megvan a nagyság, csak sokszor nem ismerszik fel a lehetőség. Örömmel látom, áll a Pesti Vármegyeháza, Pest megye centruma, Magyarország első megyéjének szimbóluma. Sokat koptattam én is a padlatot e falak között, bár akkor nem egészen ilyen volt az architektúra. Ennek a nagy udvarnak a közepén volt egy keresztszárny, ami két kis portára osztotta a teret. Akkoriban ez volt az Akasztó udvar, a névből nem téveszthető el mindaz, ami itt történt. Itt, ezen a szinten voltak az őrzők.
A már említett jó ember mondta, hogy a hely szelleme kötelez, akik most itt vannak, azok is őrzők. Nem embereket, hanem értékeket, épített értékeket őriznek. A szívem megtelt melegséggel, érezvén, hogy az idő milyen relációkat tud produkálni. Aztán hallám, hogy itt sok minden erősen rogyadozott, és látva látom, mily szépen megújíttatott. A rozoga lépcső helyett itt ez a grandiőz görbe grádics. Igen megkapott a látványa. Kicsit el is gondolkodtatott. Lehet, hogy nem is mindig a direkt kossuthos offenzíva, hanem a betonkemény, ámde elegáns megoldás a célravezető? Bizonyosan a helyükön kell kezelni a dolgokat. Az események fátumszerű logikáját és a jövendő revelációját. Itt, a Vármegyeháza középső udvarában jóleső érzéssel nézek le rátok, mintha egy kis sziget lenne ez, ahol jó az időjárás. Isten áldja meg kegyelmeteket! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”

Rajkai Zoltán színész személyesítette meg nagyon hatásosan a kormányzót, volt szolid ünneplés, emelkedett hangulat, ilyenkor fogannak a jövőre vonatkozó nagy gondolatok. Lépjünk tovább, a Díszudvarba! Azt is meg kellene újítani.

A háromudvaros Vármegyeháza első udvara az épület legszebb belső tere. Méltán kapta a Díszudvar elnevezést. Három oldalról árkádok, középen a díszterem erkélye, mindez az idő könyörtelenségét követő lepusztultságban. A háború utáni helyreállításkor egyszerű megoldást választottak. Nem bíbelődtek az eredeti burkolat javítgatásával, hanem újat húztak rá, beton- és keramitmezőkkel, sakktáblaszerűen, méteres raszterben. Esetleges csatlakozások, mostanra törött beton- és megsüllyedt keramitfelületek. Kicsit olyan a helyzet, mint mikor a festő-restaurátor áll az állványon, s feltárja a festékrétegeket. A felső, historikus felület nem túl értékes, de javítható, alatta ott a nagyszerű barokk, ám annak feltárása, helyreállítása egy nagyságrenddel nagyobb volumenű munka. Erre is volt egy halvány reménysugár, csak sajnos a sugár teljesen elhalványodott, maradt a remény és a realitás. Javítsuk mégis a felső réteget, a többit hagyjuk az utókorra. Így tettünk mi is a burkolattal.

A homlokzat részleges javítása egyszerű feladatnak tűnik. Csakhogy az egyszerű sokszor nem is olyan egyszerű. Nem volt lehetőség az egész felület átfestésére, építészetileg értelmes határokat kellett találni, és olyan festéket, amely a megmaradóval azonos színű. Ez a KEIM színkártya 9075-ös árnyalata. Nehéz meglelni a festés határát.

Az udvar közepén volt egy csodálatos fekete diófa. Sajnos az idő őt sem kímélte. Elkorhadt a belseje, életveszélyessé vált, ki kellett vágni. De ott maradt a gyökere, amit most megtisztítottunk és körbeszegélyeztünk. Artefakt, mondaná Hrabal, ha látná. Fehér kavicsokat szórtunk köré, mintha egy misztikus tengerből nőne ki. Egy jel: a gyökér a múlt, az örökség jelképe, a múlt, az örökség megóvásának figyelmeztetése.

Az árkádos díszudvar közepén az öreg diófa gyökere. Fotó: nagygergely.hu