A szélsőbaloldali Antifa kezdeményezésére a felső-ausztriai Wels – egyébként radikális jobboldalinak tekintett, szabadságpárti – polgármestere, Andreas Rabl listát készíttetett azokról a személyiségekről, akikről a városban utcát neveztek el, ám az újabb,
politikailag korrekt elvárások fényében „történelmileg terheltnek” számítanak.
A vizsgálat alapját öt szempont képezte: antiszemitizmus és rasszizmus, nacionalizmus, kapcsolat a nemzetiszocialista és más totalitárius rezsimekkel, „antidemokratikus cselekedetek”, valamint a ma hatályos büntetőjogba ütköző egykori tettek elkövetése.
Andreas Rabl polgármester és Michael Kitzmantel, a városi levéltár vezetője (wels.gv.at)
Az már nem is okozott meglepetést, hogy a válogatásába bekerült Richard Wagner, az azonban inkább, hogy Lehár Ferenc is („természetesen” Franz Lehar néven), akinek zsidó felesége és számos zsidó barátja volt. A világhírű, csak a művészetnek élő,
politikával sohasem foglalkozó operettkomponista fő bűne az, hogy Hitler kedvelte a muzsikáját.
Bár 1938-ban barátai emigrációra ösztönözték, Lehárt minden Ausztriához kötötte: Bécsben volt a kiadója és a palotája, Bad Ischlben a villája, és tudta, hogy a tengerentúlon, ahol nem voltak operettszínházak, művészetére sem lenne fogadókészség.
A nácik egyébként nem szívelték,
a pártsajtó műveinek bojkottját követelte, mivel szövegkönyvírói nem számítottak eléggé árjának.
Csak a Führerre tekintettel tolerálták, de ma már ez is elegendő ahhoz, hogy „problematikusnak” számítson. Miként Dwight D. Eisenhower egykori amerikai elnök is, aki a spanyol gazdaság hitelezésével és 1959. decemberi madridi látogatásával segített a Franco-kormánynak kitörni nemzetközi elszigeteltségéből, valamint támogatta a török katonai juntákat. Igaz, teszik hozzá, több amerikai elnök tett hasonlóképpen.
Azt pedig legfeljebb csak találgathatjuk, mit keres a listán Bertold Brecht, akiről a jelentés is megemlíti, hogy a nemzetiszocialisták deklarált ellenfeleként 1933. februárjában családostul távozott Németországból.
