Ezt a faluba behajtva mindjárt láthatjuk is a tulajdon szemünkkel, de már az odavezető úton, a dombok alján és oldalában kanyarogva, a civilizációtól egyre távolodva sejteni lehet, hogy valami csoda vár itt ránk. Ez a csoda pedig egy komplett,

XIX. századi erdélyi szász falu, ott a szelíd lankák között megálló időben.

Egy igazi szász falu a hosszan elnyúló, tágas, öblös főutcájával, az azon végigcsordogáló, az állatok szomját most is oltó tiszta patakkal, és a szászokra jellemző, kikövezett útjával. A patakokból kinyert kisebb-nagyobb köveken akkoriban is nagyokat döccenhettek a szekérkerekek, és biciklizni sem lehetett valami kellemes. (E kövek közül néhány, csak emelőkkel megmozdítható darab odakerült valamiért egynémely, jobbára halványkékre festett, takaros ház elé.)

A falucska 1999-ben a világörökség része lett (a szerző fotói)

 

Szászfehéregyházán mostanra szépen rendbe van téve majdnem minden utcai homlokzat, amelyik pedig még nincs, azon éppen dolgoznak. Azt is sejthetjük, hogy nem mindig volt ez így, csakhogy a négyszáz lelket számláló falucska 1999-ben a világörökség része lett, amely tény azon túl, hogy felébresztette, meg is állította a pusztulását. Azt azért sejtettük, hogy a házak vagy a híres erődtemplom építőinek nem kevésbé szorgos leszármazottjait már nem találjuk meg itt.

Német beszédet bizony leginkább csak a faluban sűrűn megfordul turistáktól hallottunk.

A szászokat a templomerőd dombjának oldalában lévő temetőben kell keresnünk, vagy éppen Németországban. A lakosság román része látta meg inkább a lehetőséget az UNESCO döntésében, és abban, hogy az erdélyi parasztházakat igencsak kedvelő III. Károly brit uralkodó még hercegként, 2006-ban egy tekintélyes méretű házat vásárolt a 104L jelzésű úton fekvő falu egyik végén.

Az erődtemplom a falu fölé emelkedő dombra épült

 

Ebből a szintén „rézgálickékre” festett hajlékból aztán turisztikai látványosság lett, akinek pedig van erre száz eurója, királyi miliőben meg is alhat valamelyik szépen rendbe tett szobában. De bennünket nem a királyi alvás, hanem a falu híres erődtemploma érdekelt, amely ott van ama hét, a világörökségi listára is felvett ilyen építmény között.

Erődtemplomból vagy százötven is van a Trianonban Romániának ítélt országrészben,

annak is inkább a déli fertályában. Az itteni menedék a kissé a falu fölé emelkedő dombra épült ki az idők folyamán, előzményének egyöntetűen egy székelyek által az 1200-as években emelt kápolnát emlegetnek.

A szorgalmas németek mély gyökereket eresztettek...

 

A kezdetben székelyek lakta falut villa Albae néven írják le először 1231-ben. A szászokat betelepítő II. Géza királyunk (1141-1162) idején vagy azután történhetett itt a lakosságcsere, és a székelyek helyett már a szászok birkóztak tovább a sziklás, köves, keveset termő földekkel. (A várfalban található helytörténeti kiállításon szerepel a falu határának a XIX. századból származó kataszteri térképe is a települést körkörösen körbeölelő, számtalan „nadrágszíj” parcellájával.)

Kemény lehetett itt az élet, de a szorgalmas németek mély gyökereket eresztettek a köves, rossz talajba. És boldogultak is, amint azt templomuk és házaik is mutatják.

A napi kemény munka mellett meg kellett birkózniuk az Erdélyre a XV. századtól már rá-rátörő török martalócokkal is.

A rabolni, gyilkolni, rabszolgát szedni érkező hadak ekkoriban a törcsvári és tömösi hágókat megmászva szabadultak rá Erdélyre. Így aztán a fehéregyházi szászok is ovális, erős falat emeltek a kőtemplomuk köré, amire idővel négy, négyszögletes alaprajzú torony is került. Aztán 1650-ben már kaputoronyra is futotta, kellett is az, hiszen 1658-ban eljött Erdélyország legnagyobb romlása, amikor is a nagyratörő II. Rákóczi György elveszítette a fejedelemség seregét a lengyel kalandban. Ráadásul Sztambul büntetésül rászabadította a krími tatárokat is az addig virágzó országra.

... és boldogultak is, amint azt templomuk és házaik is mutatják

 

Ezek az erődtemplomok aztán arra kiválóan alkalmasak voltak, hogy egy-egy kisebb, de jól felfegyverkezett és harcedzett rablóbandát megállítsanak. Különben a fegyverforgatásban nem annyira járatos falusi népet ott mészárolták volna le a házaiban, így pedig aki csak tudott, a harang félreverése után az összekapkodott motyójával

az erődtemplomba futott. Amelynek kamráiban családonként már ott tárolták a gabonát és a füstölt, tartósított húsokat.

A vastag kőfalakat, vaspántokkal megerősített tölgyfa kapukat pedig csak ágyúkkal lehetett volna betörni, ilyeneket viszont egy gyorsan mozgó, lovascsapat nem nagyon vihetett magával. Így az erődtemplom ostroma is általában csak némi gyújtogatásra, lövöldözésre, fenyegetőzésre korlátozódott. A tetőkön keletkező tüzeket a padláson tartott vízkészlettel eloltották a bentiek, no és ha volt mivel, hát vissza is puskáztak az ostromlókra. Akik egy idő után látva a patthelyzetet, eltakarodtak egy másik, könnyebben felprédálható falut keresni.

Béke költözött a tájékra

 

Arról, hogy Szászfehéregyházát a XV. és a XVIII. századok között hány támadás érhette, nem maradt fenn pontos lista. Az biztos, hogy Erdélyre 1717-ben törtek rá utoljára a Porta utasítására az ilyen akciókra mindig kész könnyűlovas tatárok. Azután béke költözött a tájékra, csak 1848 decemberében, majd 1849 tavaszán és nyarán járták ismét idegen hadak az erdélyi földet. De az eldugott Szászfehéregyházát elkerülték e hadmozdulatok, a falu már alhatott az utolsó, Segesvár felől hallatszó ágyúlövések idején.

Nem sok minden történt ezután már, csak megszületett, felnőtt, majd ki is vonult a temetőbe néhány generáció.

Véres ébresztőnek azután eljött a Nagy Háború, és vele az 1916 augusztusában meginduló, a falut is elérő román támadás.

És eljött az az idő is, amikor az erdélyi szászok 1918 szomorú, spanyolnáthás őszén valamiért a románok mellé álltak. Jött rövidesen Trianon is, majd 1945 után az itteni, maradék szászokra még rettenetesebb évek következtek. El is mentek Németországba, ha tudtak, s már nélkülük aludt tovább mostanáig, a turisták megérkeztéig Szászfehéregyháza.