Az ENSZ Közgyűlése majdnem egyhangúlag elmarasztalta az Ukrajna ellen elkövetett agressziót, a hágai Nemzetközi Bíróság ideiglenes intézkedésben tiltotta meg Oroszországnak a fegyveres akciók folytatását, a Nemzetközi Büntetőbíróság vizsgálatot indított a feltételezhetően elkövetett nemzetközi bűncselekmények kapcsán, a nyugati világ – többek között az Európai Unió, az Egyesült Államok és Japán – pedig szigorú gazdasági szankciókat vetett ki, hogy korlátozzák az Orosz Föderáció hadviselési képességét.

Ukrajna és az Orosz Föderáció között 2014. óta nemzetközi fegyveres konfliktus áll fenn. 2014. február 22-én Viktor Janukovics ukrán elnök elhagyta az országot, miután az oroszpárti politikája ellen hónapok óta tartó tüntetések aláásták hatalmát. Ezzel egyidőben az orosz katonai erők megkezdték a Krím-félsziget megszállását, majd 2014. március 16-án a terület lakossága a nemzetközi jog szerint érvénytelen  népszavazáson kinyilvánította elszakadását Ukrajnától és az Autonóm Krím Köztársaság megalakulását, amelyet Oroszország azonnal önálló államként ismert el. Március 18-án az állítólagos köztársaság csatlakozási kérelmet nyújtott be az Orosz Föderációhoz, amelyet Oroszország március 21-én ratifikált, így a Krím-félsziget és Szevasztopol orosz szempontból orosz területté vált. Mindeközben a döntően orosz ajkú kelet-ukrajnai Doneck és Luhanszk megyékben orosz katonai támogatással fegyveres felkelés tört ki az ukrán fennhatóság ellen, és 2014. május 11-én „népszavazást” követően kikiáltották a Donecki és a Luhanszki Népköztársaságot. A kelet-ukrajnai területek és Ukrajna között ettől az időszaktól kezdve folyamatos fegyveres konfliktus állt fenn, amelyben orosz katonai erők aktívan részt vettek, bár hivatalosan az orosz kormányzat mindvégig cáfolta, hogy csapatai jelen vannak Ukrajna területén.

Bár számos vélemény szerint Oroszország cselekedetei a nemzetközi jogrendszer teljes megtagadását jelentik, az Orosz Föderáció végig azt hangsúlyozta, hogy minden tette a nemzetközi joggal összhangban történik. A következőkben röviden bemutatom, hogy a nemzetközi jog alapján hogyan minősíthető az orosz intervenció, elfogadható-e az az orosz állítás, hogy jogszerű a katonai akció, vagy valóban nemzetközi jogtiprás történik.

Az erőszak tilalma a nemzetközi jogban

A második világháború előtt a nemzetközi jog értelmében a háborúindítás az államok szuverén előjoga volt, amelyet azok gyakorlatilag bármilyen esetben gyakorolhattak, ha a világ felé nyíltan kommunikálták hadviselési szándékukat a hadiállapot elismerésével, amely a legtöbbször hadüzenettel történt. 1945 után azonban az államközi erőszak nemzetközi jogi szabályozása alapjaiban megváltozott. A haditechnológia fejlődése soha nem látott rombolást idézett elő, és a nukleáris fegyverek megjelenése komolyan felvetette az emberiség kipusztításának rémképét, így a létrejövő új világrend az államok közötti fegyveres konfliktusok megakadályozását tette prioritásává.

Az ENSZ Alapokmány előszava ennek megfelelően már az első mondatban kijelenti, hogy meg kell menteni a jövő nemzedékét „a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak rá kimondhatatlan szenvedést”. Ennek érdekében az Alapokmány 2. cikk 4. bekezdése előírja, hogy:

„A szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az ENSZ céljaival össze nem férő bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.”

Ezzel az államok között erőszak alkalmazása jogellenessé vált. Az ENSZ Alapokmány mindössze két kivételt ismer el az általános erőszaktilalom alól: a Biztonsági Tanács felhatalmazásával végrehajtott katonai beavatkozást, illetve az önvédelem jogát. Így nem meglepő, hogy az elmúlt évtizedekben az államok nem üzennek többé hadat egymásnak, hiszen ezzel az aktussal gyakorlatilag beismernék azt, hogy megszegik a nemzetközi jog egyik legfontosabb alapnormáját.

Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy az Orosz Föderáció katonai beavatkozása egyértelműen az erőszak alkalmazásának minősül, attól függetlenül, hogy az orosz állam ezt hivatalosan „különleges katonai műveletnek” nevezi. Ennek a terminológiai választásnak azonban nincs nemzetközi jogi relevanciája, hanem a célja annak deklarálása, hogy a katonai beavatkozás az orosz alkotmányjogi kategóriák alapján nem minősül háborúnak, azaz csak korlátozott katonai akció, amelynek érdekében Oroszország nem rendel el általános mozgósítást a lakosság körében, illetve talán annak szimbolikus kinyilvánítása is, hogy az Orosz Föderáció nem tekinti Ukrajnát valódi államnak, amellyel szemben katonai ereje egészét alkalmaznia kellene, habár több nemzetközi szerződésben elismeri Ukrajna területi sérthetetlenségét.

Ez az orosz álláspont azonban abszurd következményekkel is járt: Oroszországban a katonai beavatkozás kezdetén több médium ellen indult közigazgatási eljárás azért, mert a katonai műveletet „támadásnak”, „inváziónak” vagy „háborúnak” hívták, emellett az orosz parlament új büntetőjogi tényállást is elfogadott, amely kriminalizálja „a tudatosan hamis hírek terjesztését az orosz fegyveres erők akcióiról”. Ezzel az orosz állam meg tudja akadályozni az ukrán beavatkozás elleni tiltakozásokat, illetve a hivatalos orosz propagandától eltérő információk terjesztését is.

Igazolható-e a nemzetközi jog alapján az Ukrajna elleni támadás?

Az Orosz Föderáció mind az ENSZ Biztonsági Tanácsa, mind a hágai Nemzetközi Bíróság előtt arra hivatkozott, hogy a katonai beavatkozás önvédelmi céllal történik. Az ENSZ Alapokmány 51. cikke valóban lehetőséget biztosít egyéni vagy kollektív önvédelem gyakorlására, amennyiben az fegyveres támadás elhárításához szükséges. Oroszország nem határozta meg pontosan, hogy milyen ukrán támadás ellen gyakorolna önvédelmi intézkedéseket, de az elhangzott hivatalos nyilatkozatokból több lehetőség is kibontakozik.

Putyin elnök több beszédében is hangsúlyozta, hogy az ukrán állam fokozódó nyugati orientációja, különösen annak potenciális NATO-csatlakozása veszélyeztetheti Oroszország létét, így az Ukrajna elleni támadás felfogható egyfajta preventív önvédelmi lépésnek. Ezt erősítette meg később az a – bizonyítékokkal alá nem támasztott – orosz állítás is, hogy ukrajnai titkos kutatólaboratóriumokban az Egyesült Államok megbízására Oroszország biztonságát veszélyeztető biológiai kísérletek folytak. A másik ország fegyveres támadását megelőző önvédelem gyakorlása azonban az államok többsége szerint nem elfogadott, és akik jogszerűnek tartják, azok is kizárólag a küszöbönálló támadás elhárítása esetén támogatják. Ukrajna megtámadása azonban nyilvánvalóan nem tartozik ebbe a kategóriába, Oroszország igazából még távoli fenyegetést sem tudott bizonyítani, nemhogy küszöbön álló támadást.

Oroszország emellett azzal is érvel, hogy az Ukrajna elleni támadás az úgynevezett Luhanszki és Donecki Népköztársaságok megsegítésére irányuló kollektív önvédelmi intézkedés. Ehhez azonban el kellene fogadni azt, hogy ezek az entitások valóban létező államok. A nemzetközi jogban az elszakadáshoz való jog vitatott kérdés, de az államok többsége nem fogadja el jogszerűségét, és támogatói is csak akkor tekintik jogszerűnek, ha egy népcsoportot olyan súlyos emberi jogsértések értek az állam részéről, amelyet kizárólag az elszakadással tud orvosolni. A Luhanszki és a Donecki Népköztársaságok – és korábban a Krím-félsziget – esetében azonban ez nem igazolható. Igaz ugyan, hogy a nyelvi jogok gyakorlását az ukrán állam az elmúlt években korlátozta, ezzel azonban az elszakadás nem lett volna nemzetközi jogilag indokolható. Ugyancsak nem igazolható az az orosz propagandában terjedő állítás, hogy az orosz anyanyelvű vagy etnikumú lakosság ellen népirtást követtek volna el. Így viszont a kollektív önvédelemre való hivatkozás is megalapozatlan. 

Az Orosz Föderáció az önvédelem mellett többször utalt arra, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen volt az orosz állampolgárok védelmében, illetve humanitárius intervencióként nemcsak az orosz etnikumú, hanem a teljes ukrajnai lakosságot védi a „náci” ukrán kormánytól. Ezek az állítások azonban nem pusztán nemzetközi jogilag, hanem ténybelileg sem igazolhatók, hiszen nem történtek olyan jogsértések, amelyek kapcsán fegyveres beavatkozás lett volna indokolt.

Konklúzió

Bár Oroszország visszatérően arra hivatkozik, hogy a nemzetközi joggal összhangban jár el, valójában egyetlen nemzetközi jogi érvvel sem tudja alátámasztani, hogy ukrajnai beavatkozása jogszerű lenne. Éppen ellenkezőleg, egyértelműnek tűnik, hogy az Orosz Föderáció a második világháború óta nem látott gátlástalansággal próbál területszerző háborút folytatni, amelynek igyekszik jogi legitimációt adni, például a jelenleg is zajló „népszavazásokkal”. Ezek a jogi bűvészmutatványok azonban legfeljebb az orosz lakosság meggyőzésére, illetve a „különleges hadművelet” orosz jog szerinti átsorolására, „honvédő háborúként” való beállítására és magasabb fokozatú mozgósítások elrendelésére szolgálhatnak, azokat a nemzetközi közösség meghatározó része nem fogadja el, ahogy természetesen az agressziót sem.

A szerző jogász, a TK Jogtudmányi Intézet főmunkatársa

Nyitókép: A hadiállapot 2022. szeptember 23-án, az Institute for the Study of War térképe.