13:25

Jelenleg állunk a tavaszias napsütésben Asztélynál, próbálunk átkelni a magyar oldalra. Gyalog tesszük, az úton legalább ötszáz gépkocsi áll. Mellettük időnként kisebb csoportok kullognak visszafelé. Rosszkedvűek: őket visszafordították az ukrán határőrök.

Ácsorgunk, komoly tömeg várakozik. Délelőtt még ellátogattunk Beregszászon az Európa Magyar Házba, szívélyes fogadtatásunk volt, könyveinket dedikáltuk, megkoszorúztuk a kommunizmus áldozatainak emléktábláját. Aztán hozott ki minket kocsival Dupka György, majd búcsút vett tőlünk, s visszafordult.

Pár perce találkoztunk egy angliai magyar újságíróval, Elek Krisztiánnal. Szembe jött, Kijev felé tart. Egy gyors videóinterjú után, magánbeszélgetésben megtudtuk, hogy az oroszok már nem csak körbezárták a fővárost, de be is hatoltak oda.

Ugyan ukrán állampolgárokat már nem engednek ki az országból, mégis egyre érkeznek ukránok és itteni oroszok Kárpátaljára. Ahogy hallottuk, ennek az a jó oka, hogy behívót kaphattak, de keresni csak a saját megyéjükben keresik őket, így itt egyelőre biztonságban vannak.

Totyorgunk, néha mozdul csak a sor. Lehetne nálunk valami ennivaló, de nincs több hrivnyánk. Túl lehet élni. Ennél nagyobb gondunk ne legyen.

Egyébiránt nem is kevés helyi pénz kéne, gyors tempóban emelkednek az árak.

Reggel még arról kaptunk hírt magánúton, Lőrincz P. Gabriella Kijevben élő rokonától, hogy nem bombáznak. Azóta nem jött információ.

Itt továbbra is süt a nap. Ez is valami, hogy nem ázunk.

 

*

Béke van, az utcákon rend, az emberek teszik a dolgukat. Talán csak annyi, hogy üresek a benzinkutak, a szupermarketekből kifogyóban az alapélelmiszerek – a liszt, a cukor –, és sok az autós, menekülnek az ukránok Kijev felől.

Hogy ki mit vár?

Egy hadköteles helyi fiatalember így fogalmazott, még a hadiállapotot megelőző estén: „Azt szeretném, hogy törjön már ki a háború, de egy napig tartson, aztán legyen vége!” Arról, hogy esetleg orosz fennhatóság alá kerülnek, az az általános vélemény a helyi magyarok között, hogy „nekünk tökmindegy, hogy éppen az ukránok nyomnak el minket vagy az oroszok”.

Ma, amint Munkácson autóztunk a Magyar Ház felé, a felolvasásunkra, láttunk egy embert, aki a házát építette. Egyedül pakolgatta a téglákat, rakta a falat. Háború ide vagy oda, annak a háznak el kell készülnie. Nekünk meg menni kell fellépni, hiszen most nagyobb szükségük van a magyaroknak Ukrajnában a magyar szóra, mint bármikor. Még akkor is, ha ebben a helyzetben az irodalmi rendezvények beszűkültek. Feszültség van a levegőben, mindenki hangulatára rátelepszik.

Elvileg este 9 után nem lehetne az utcára menni. Mégis folyamatosan halljuk, mint húznak el a motel előtt az autók: a magyar határ felé igyekeznek. Átjutni nehéz, sokáig tart, a kocsisor kilométereken át áll. Holnap állítólag a magyar főiskolába is menekülteket zsúfolnak. Mikor kinéztem a munkácsi Magyar Ház tetőtéri ablakán, az Ásító inas után a Vereckei-hágót akartam látni. De onnan nem látszik. A házban kevesen voltak, fellépésünk szinte gesztus értékű. De megírják és mondják személyesen, megüzenik, hogy mennyire fontos gesztus ez.

Közben az oroszok bevették Csernobilt, ahonnan a komplett ukrán áramelosztás irányítható.

Itt, Beregszászon még ég a villany és töltődik a telefon.