Az 1992-ben született magyar törvény szerint a magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel. A terhességmegszakítás nem a családtervezés és a születésszabályozás eszköze. A magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg.
Az állam támogatja a magzati élet védelmét szolgáló tevékenységet, szervezeteket, elősegíti – egyebek mellett – a magzati élet védelmét szolgáló kiadványok közzétételét
és a tömegkommunikáció fórumain való ismertetését. A terhesség csak veszélyeztetettség, illetőleg az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén szakítható meg.
A családvédelmi szolgálat munkatársa a terhességmegszakítási kérelem bejelentését követően az állapotos nőt tájékoztatja a gyermek vállalása esetén elérhető állami és nem állami anyagi és természetbeni támogatások lehetőségéről; az olyan szervezetek és intézmények létéről és tevékenységéről, amelyek erkölcsi és anyagi segítséget nyújtanak a gyermek vállalása esetére; valamint az örökbeadás lehetőségeiről és feltételeiről.
A hatályos szabályozás szerint a terhességmegszakításhoz vezető folyamat során a kérelmezőnek négy időpontot is egyeztetnie kell: kettőt a családvédelmi szolgálattal, kettőt pedig az egészségügyi szolgáltatóval. Az első tanácsadás célja kifejezetten az, hogy a nő megtartsa a magzatot. A családvédelmi szolgálat munkatársa ezért arról tájékoztatja az állapotos nőt, hogy milyen lehetőségei vannak a támogatásra, ha vállalja a gyermeket.
Ez a jogszabályokban is tükröződő közfelfogás, amely
hallgatólagosan eltűri az abortuszt, de szemléletében és intézkedéseiben is annak elkerülésére törekszik,
az elmúlt bő negyedszázad során látványos eredményhez vezetett: az 1990-es évek közepén mért évi csaknem 79 ezer művi vetélések száma 2016-ig kevesebb, mint felére, 30,4 ezerre esett vissza.
A hazai (kvázi)-konszenzussal ellentétben az Egyesült Államokban két homlokegyenest eltérő szemlélet osztja meg a társadalmat, élesen szembeállítva a magzatvédőket a női önrendelkezés híveivel. Ha egyáltalán ismernék a magyar szabályozást, azzal vélhetőleg egyik fél sem lenne elégedett. Az első tábor számára a magyar szabályozás „kiskapuja”, a nő súlyos válsághelyzetéről szóló „gumiparagrafus” lenne botránykő, míg a másik elviselhetetlen szabadságkorlátozásnak minősítené a magzat megtartását célzó eljárást.
Nem csodálható hát a lázas politikai izgalom, amit az amerikai Legfelsőbb Bíróság kiszivárgott tervezete kavart, amely előrevetíti a testületnek a művi terhességmegszakítás állami szintű engedélyezését kötelezővé tevő 1973-as, a Roe kontra Wade perben hozott, jogi precedensként szolgáló korábbi ítéletének hatálytalanítását. Az egyébként magát hívő katolikusnak tételező, s így híte szerint a magzati élet védelmére kötelezett Joe Biden elnök arra hívta fel választópolgárokat, hogy a novemberi félidős kongresszusi választások során „védjék meg az abortuszhoz való alapvető emberi jogot”.
Az őszi kongresszusi választásokig bizonyára még sokat olvashatunk e konfliktus morális, politikai és nem utolsósorban jogi aspektusairól, mindamellett igen tanulságos és komplex képet nyerhetünk egy nemrég idehaza is bemutatott film segítségével. A Váratlan élet magyar címet viselő alkotás eredeti címe Unplanned, ami egy mind az ideológiai csaták frontján, mind gazdasági szempontból igen befolyásos szervezet a Planned Parenthood (PP) nevére asszociál.
A szó szerinti „tervezett szülőség” helyett, értelmét tekintve ezt
talán „tervszerű gyermekvállalás”-nak lehetne lefordítani, de akár így, akár úgy, az elnevezés mélységesen megtévesztő.
A PP ugyanis, annak ellenére, hogy „küldetésnyilatkozata” szerint a szexuális felvilágosítástól az egészségügyi ellátáson (értsd: művi abortusz) át az oktatásig és tanácsadásig egész családtervezési csomagot kínál, a lényegét tekintve „abortuszipari művek”.
Propagandájuk azonban ezt eléggé hatásosan elfedi, amit jól mutat, hogy munkatársaikat a női önrendelkezés magasztos eszméjéért lelkesedő, ifjú feminista önkéntesek közül toborozzák, akik, mint a film hősnője, Abby Johnson is, akinek igaz története elevenedik meg a filmvásznon,
az abortusz futószalagszerű lebonyolítása során a bajba jutott nők megmentőinek érzik magukat.
Meggyőződésüket talán még meg is szilárdítja, hogy a klinika kerítésénél makacsul-szelíden vagy éppen brutális harsánysággal demonstráló („szóltál apádnak, hogy unokáját akarod meggyilkolni?”) abortuszellenes aktivisták adta erős „ellenszélben” dolgoznak.
A magzat egy szövetkezdemény, nem sokkal több mint egy polip vagy alvadék – nyugtatja meg magát és vívódó pácienseit is Abby, aki azzal vívja ki főnöknője elismerését, hogy érzelmi felindulás nélkül,
érdeklődéssel rakosgatja össze az abortált magzat részeit egy Petri-csészében, ellenőrizendő, hogy minden darabja megvan-e, nem maradt-e egy része a páciensben.
Ebben a munkában először minden elődje sírva fakadt – Abby nem. Ezért választották ki később az egyik klinika igazgatójának.
Közben azonban észrevétlenül megérinti a szívét az életpártiak szelíd képviselőinek állhatatossága. „Elmondhatunk felettük egy imát?” – teszik fel a zavarba ejtő kérdést, amikor éppen egy hordóban elszállítani készülnek a magzatokból keletkezett „veszélyes hulladékot”. „Rád bízzuk a lelkét ennek a sok száz gyermeknek, imádkozunk, hogy begyógyuljanak az édesanyák és édesapák sebei, és téged kérünk, hogy vess véget az abortusz bűnének” – hangzik a csendes fohász.
S menet közben Abby szemnyitogató történésekkel szembesül a falakon belül is. Főnöknője élesen letorkolja, amikor egy komplikációnál mentőt hívna az erősen vérző pácienshez.
„Mentőt soha nem hívunk, kint állnak a tüntetők!” „De belehalhat” – mond ellent kétségbeesetten.
– „Ha itt vezető akarsz lenni, egyetlen pillanatra sem eshetsz pánikba. Nyugtasd meg az apját, hogy minden rendben van, egy óra, s az apa még meg is köszöni majd.”
Amikor azután ő maga gyermekvállalás mellett dönt, nem tud szabadulni a gondolattól: „miután megszakítottunk 38 terhességet, két órán át ünnepeltük az enyémet tortával, virágokkal…”
Abby jóhiszeműsége akkor dől romokba, amikor a cég vezetőinek zártkörű értekezletén a főnöknő diadalmasan bejelenti:
megduplázzák a terhességmegszakítások számát, s a sebészeti beavatkozás helyett megcélozzák az abortusztablettás kezelést, mert annak árrése lényegesen jobb.
Abby-nek korábban testközeli, keserű tapasztalata volt az RU 486 tablettával, amiről előzőleg senki nem mondta neki, hogy kínos görcsöket okoz, s utána majd nyolc hétig fog vérezni.
Ám ami egészen sokkolja, az a nyers pénzügyi szemlélet, amivel klinikaigazgatóként először szembesül. Ha a küldetésük (hivatalosan) az, hogy kevesebb legyen a nem kívánt terhesség – száll vitába naivul –, miért azt várják el, hogy növeljék meg a terhességmegszakítások számát?
S jön a hidegen kijózanító ledorongolás:
„A kulcsszó a megtérülés. Az abortusz az, amiből a fizetésedet kapod, abortuszból fedezik a nyugdíjadat,
a négy hét szabadságodat és az abortusz a fedezete mindennek. Részlegvezetőként azért fizetünk, hogy teljes szívből képviseld a vállalati politikát.” „De hát nonprofit szervezet vagyunk…” – kapaszkodik kétségbeesetten az utolsó szalmaszálba. A ridegen józan válaszra nincs mit mondania: – „A nonprofit adóügyi kategória, nem üzleti modell.”
Így éri Abby-t a sokkoló élmény, amikor nyolcéves szolgálata során első ízben váratlanul behívják a műtőbe segédkezni. S miközben az ultrahangkészülék vizsgálófejét tartja, a monitoron döbbenten látja, amint a tizenhárom hetes magzat kétségbeesetten küzd az életéért, menekülni próbál, majd egyszer csak eltűnik. „Végignéztem, elhúzódott, olyan volt, mintha vergődne, küzdene az életéért az a pici baba.”
Sírógörcsben omlik össze, s meggyőződése romjaival, összetört szívvel, félve-habozva elbotorkál a már jól ismert Negyven nap az életért életvédő civil szervezethez. „Annyira jólesett, hogy
csak ültek és hagyták, hogy kisírjam magam. Nem ítélnek el, nem kárhoztatnak semmiért”
– és még állást szerezni is segítettek neki. Férje, maga is életpárti, akit a szerelem ennek ellenére kötött hozzá, így fogadja: „Mint aki a börtönből szabadult, hosszú évek óta imádkoztam ezért.”
Az új identitás borzongva szembesül a régivel: „Aktívan hozzájárultam 22 ezer abortuszhoz.” „Az a sok nő mind segítségért fordult hozzám, én meg becsaptam őket. Azt mondtam nekik, úgy lesz a legjobb, ha megölik a gyereküket. Mit műveltem?” És a férj szelíd válasza: „Amit jónak gondoltál. Isten szeret és megbocsát neked.”
Abby szabályszerű damaszkuszi fordulattal áll az életvédők mellé, kiszivárogtatva a PP sötét titkait.
„Megultrahangoznak, de te nem nézheted meg a képet, mert nem akarják, hogy lásd a saját gyermekedet.”
„Nem megoldást kínálnak, csak az abortuszt ajánlják fel, és amikor kijössz, már nem az leszel, aki voltál. A babád emlékétől nem fognak tudni megszabadítani.”
Elmondja nekik meglepő tapasztalatait: „Amikor csak ott voltatok, magasabb volt a megmenekültek száma. Azért is haragudtam rátok annyira.” A PP-nél kimutatás van arról, hogy ha valaki imádkozik a bejáratnál, ez elérheti akár a 75 százalékot is. „Ez olyan szegmens, amit nem akarnak kiteregetni. Amikor imádkozni látnak valakit, egyszerűen úgy döntenek a nők, hogy nem jönnek be. Kerülnek egyet a parkolóban. Vagyis a legtöbb megmentett életről nem is tudtok.”
A PP persze nem hagyta annyiban, pert akasztott Abby nyakába. „Még soha senki nem fordult így ellenünk, ezért is fognak téged pellengérre állítani” – csikorgatja a fogát a volt főnökasszony. „Csak gratulálni tudok.
Sikeresen magad ellen fordítottad a világ egyik leghatalmasabb szervezetét.” „Mi vagyunk azok, akik egymilliárdos üzletet képviselünk, annak minden jogi, lobbista és sajtótámogatottságával.
Rájöttél valaha, hogy kik fémjeleznek minket? Soros, Gates, Buffett; ők állnak mögöttünk. Amerikának kell az abortusz, ezért vagyunk mi.”
Életvédő szemmel nézve happy ending zárul a történet. Abby szervezete, az And Then There Were None azóta 500 munkavállalót szabadított ki az abortusziparból. Az egykori texasi abortuszklinika a 40 Days for Life életvédő szervezet országos központja lett, Abby pedig a film készítésekor a nyolcadik gyermekét várta.
Unplanned (2019). Rendezők: Chuck Konzelman és Cary Solomon. Írta: Abby Johnson.
