A legélesebb kritikát talán Tőkés László fogalmazta meg, aki szerint „szörnyszövetséget legitimál az RMDSZ a bukaresti kormányban”. Tőkés szerint mindkét nagy párt, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) is becsapta a választóit, „hiszen semmilyen elvi alapja nincsen a politikájuknak”, a „kiábrándító érdekházasság” élén pedig Klaus Johannis elnök áll. Tőkés László nagyképű demagógiának minősíti Johannis érvelését, hogy Románia megelégelte a kríziseket, és a szavak helyett a tetteknek van itt az ideje.
Pedig ebben, függetlenül attól, hogyan értékeljük Johannis kétségkívül sokszor cinikus politikai játszmáit, sok igazság van. Romániában a kormányok szavatossági ideje rekord sebességgel jár le, átlagosan évente, szinte rutinszerűen következik be a bukásuk; hol elnöki intrikák, hol a felettébb képlékeny pártstruktúra változása, benne parlamenti képviselők tömeges pártváltása következtében. Az arrafelé meglehetősen kemény tél küszöbén,
tomboló Covid-járvány közepette jogos választói igény egy cselekvőképes, erős kormány felállítása, s erre az adott körülmények között a nagykoalíción kívül más valós lehetőség nem mutatkozott.
Borbáth Endre, a Berlin Freie Universität kutatója emlékeztet rá, hogy miután a koalícióból kivált Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) megmakacsolta magát, a PNL csak kisebbségi kormányt tudott volna alakítani az RMDSZ-szel, a PSD hallgatólagos támogatása mellett. Ez azonban a liberálisok számára nehezen elviselhető zsaroló pozícióba hozta volna a szociáldemokratákat. A PNL szemszögéből tehát – állítja Borbáth –, lényegében a nagykoalíció vált az egyetlen járható úttá.
De képtelen lett volna kormányt alakítani a PSD is, hiszen Európában eladhatatlan lenne a másik ellenzéki párttal, a szélsőséges nacionalista Románok Egyesüléséért Szövetséggel (AUR) kötött koalíció, ami még nem is lett volna elég a kormánytöbbséghez. Megkönnyíthette a két nagy rivális párt döntését, hogy Borbáth szerint az ideológiai pártmegoszlás helyét az a fajta logika vette át, amelynek két oldalán a rendszerváltás után alakult, hosszú kormányzati tapasztalattal rendelkező pártok (PSD, PNL, RMDSZ), másrészt az újonnan létrejött, rendszer- és korrupcióellenes retorikájú USL és AUR foglalnak helyet.
a nagykoalíció pártjai az önkormányzatiságot, a közösségeket képviselik. E három párt adja az önkormányzatok több mint kilencvenkilenc százalékát:
az összes megyei tanácselnököt és a polgármesterek nagy részét. Az USR-nek mindössze hatvan polgármestere van, ehhez képest az RMDSZ is nagy párt, hiszen kétszáz polgármesterük van. Kelemen szerint sok olyan intézkedés lesz, amelyet egyik koalíciós partner sem fog megkérdőjelezni, mert az általa képviselt közösségek érdekeit integrálni tudja ezekbe.
Ezek az érvek részben választ adnak Tőkés másik kérdésére: ha feláll is egy nagykoalíció, miért ragaszkodott a két nagy párt az RMDSZ kormányzati részvételéhez, hiszen enélkül is elegendő parlamenti támogatással rendelkeznének. Ennek több logikus indoka is lehet. Az egyik leglényegesebb szempont, hogy a hárompárti koalíció alkotmányozó többséggel rendelkezik, s észszerű együttműködéssel képes lehet újrarendezni az ország közjogi berendezkedését, mindenekelőtt erős kormányfői pozíción alapuló parlamenti köztársasággá alakítva az eddigi félelnöki rendszert. A pártoknak ugyanis kezd elegük lenni abból, hogy a köztársasági elnökök rendszeresen és mélyen beleavatkoznak a belpolitikába.
Borbáth Endre szerint parlamentáris rendszerben a miniszterelnök hatalma erősödne meg, ami politikai stabilitást eredményezhetne. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az alkotmányos reform az erdélyi magyar közösség érdeke is, mivel a parlamentáris kormányzati tevékenységbe sokkal nagyobb beleszólási lehetősége van, mint az államelnökibe.
Csoma Botond, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője azt is jelezte, mi lehet a magyar párt együttműködésének ára: az alaptörvényben
államalkotó tényezőkként kellene meghatározni a nemzeti kisebbségeket.
Harminc év után eljött ugyanis az ideje annak, hogy az állam végre megbízzon a kisebbségekben, s ne a nemzetbiztonságot fenyegető kockázati tényezőknek tekintse őket, amire a Legfelsőbb Védelmi Tanács dokumentumaiban még napjainkban is akad példa. Antal a közigazgatás átszervezéséről elmondta: a regionális közigazgatási szint létrehozását az RMDSZ abban az esetben támogatja, ha a közigazgatási régiók a központi államtól vesznek el hatásköröket, nem pedig a megyék hatásköreit viszik fel régiós szintre.
Az RMDSZ-nek közvetítő-stabilizáló szerepe is lehet a nagykoalícióban. Antal Árpád szerint a PNL és a PSD között kölcsönös a bizalmatlanság és az ő szempontjukból az RMDSZ biztosítja az egyensúlyt. A magyar szövetség a kormányon belüli döntéseknél könnyen a mérleg nyelvévé válhat. Ezért mindkét pártnak érdeke jóban lenni vele, legalábbis addig, amíg más érdekek ezt felül nem írják.
Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója arra emlékeztet, hogy az RMDSZ-szel már mindkét nagy párttal kormányzott, és az megbízható partnernek bizonyult. Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke szerint,
ha az RMDSZ valakivel egyezséget kötött, azt mindig betartotta, és ezt máig elismerik a román politikusok.
Pászkán Zsolt szerint az RMDSZ-t valamiféle tisztelet övezi, mert következetesen és nyíltan törekszik nemzetiségi céljai felé. Székely úgy látja, a fejlesztési minisztérium RMDSZ-es vezetését a nagy pártok azért fogadhatták el, mert az így legalább nem a rivális irányítása alatt áll. „Egy RMDSZ-es miniszterrel még mindig könnyebb együttműködni, mint az éppen egy hajóban evező ellenféllel.”
Vladimir Ionaş szociológus szerint miután az RMDSZ a PNL lojális partnere volt, a nemzeti liberálisok részéről nagy fokú jellemtelenség lenne kiszorításuk a koalícióból. Emellett a PSD vezetése is tisztában van az RMDSZ-es kormányzati szerep fontosságával. Marcel Ciolacu, a PSD elnöke az RMDSZ kongresszusán kijelentette: „Mindig is csodáltam azt, ahogyan az RMDSZ megválasztja az embereit. Szeretném, ha az egész politikai osztály ilyen komoly emberekből állna, mint Önök.” Nicolae Ciucă miniszterelnökké választása alkalmából küldött gratuláló levelében
Orbán Viktor is örömét fejezte ki, hogy az RMDSZ is részt vesz az új román kormányban,
melynek munkájához „tapasztalatával és professzionalizmusával hozzáadott értéket fog biztosítani”.
Kelemen hangsúlyozza: a kormányra lépésnek feltételei voltak: az RMDSZ megtartotta a minisztereit és a miniszterelnök-helyettesi tisztségét, valamint elfogadtatta a partnereivel, hogy a kormányprogramba bekerüljön minden olyan előírás, amely a 2020 decemberében beiktatott kormányprogramban is szerepelt a nemzeti közösségek jogainak védelméről,
a kisebbségi törvény elfogadásáról, a magyar nyelvű oktatásról, az anyanyelvhasználat védelméről.
A megállapodás része, hogy 2022-ben elfogadják a kisebbségi törvényt, amely Kelemen szerint politikatörténeti fordulópont lehet a nemzeti közösségek számára. Az utódja iránt gyakran kritikus Markó Béla is úgy ítéli meg, hogy pártja vezetői jól tárgyaltak Bukarestben, s erős pozíciót értek el a kormányban.
Mindezek fényében nehéz értelmezni Tőkés László kritikáját, hogy az RMDSZ azáltal, hogy „részesévé válik a többségi zsákmánypolitikának”, „elveszítette a képességét arra, hogy a magyar érdekeket képviselje”. Tőkés szerint „az RMDSZ-nek az autonómia, az önálló állami magyar oktatás kiharcolásával, az államosított közösségi vagyon visszaszerzésével kellene foglalkoznia”. Azt azonban nem részletezi, hogy a pálya széléről ezt mégis miként tudná, akár részlegesen elérni.
Markó szerint az RMDSZ 1996-os kormányra lépése után a román–magyar viszony gyökeresen megváltozott, az addig alárendelt, sőt, megalázott magyar kisebbség a román többség politikai partnerévé vált,
és ez nemcsak a politikában, hanem a társadalmi élet más területein is megmutatkozott. „Kisebbségből akkor kezdtünk közösséggé válni, és ez a folyamat még ma sem fejeződött be.” 1999-az oktatási törvény nyomán elkezdődött a magyar nyelvű oktatás önállósulása. Akkor született az első sürgősségi kormányrendelet a húsz százalékos nyelvhasználatról.
Akkor fogadták el azt a restitúciós törvényt, amely lehetővé tette, hogy csak Székelyföldön sok százezer hektárnyi közbirtokossági erdő is visszakerüljön az egykori tulajdonosokhoz. Igaz, még ma is megoldatlan sok restitúciós kérés. A történelmi egyházak több mint ezer épületet kaptak vissza, bár több száz ingatlant nem sikerült visszaszerezni. Akkor került ki a Szabadság-szobor az aradi várból. Akkor nyílt meg újra a kolozsvári magyar főkonzulátus.
A kormányzati szerep vállalásával, összegez Markó, azt bizonyították be, „hogy politikai eszközökkel lehetséges változtatni egy etnikumközi viszonyon, lehetséges egy kisebbségi közösség helyzetében jelentős változásokat elérni”.
