A régiónk nyelvét oktató szakokat (még a lengyelt is) kis szakoknak nevezzük. Egy ideje feltűnően alacsony azoknak a hallgatóknak a száma, akik ezeket a kisebb szláv nyelveket vagy a románt választanák az egyetemeken. Tanszékek, szakirányok szűntek meg az elmúlt két évtizedben. Furcsa módon sok fiatal nem lát perspektívát e szakokban. Miközben egyre nagyobb a Balti-tenger, az Adria és a Fekete-tenger közötti térség politikai és gazdasági jelentősége, alakul ki erős regionális összetartozástudat és – nem utolsósorban – nagy a munkaerőpiaci kereslet is az ezeket a nyelveket és kultúrákat ismerő szakemberek iránt. Számunkra pedig nemzetstratégiai fontosságú, hogy a magyar felsőoktatásból a térségünk (a Magyarországgal szomszédos országok és a két történelmi, visegrádi szomszédunk, Csehország és Lengyelország) nyelvét jól beszélő és kulturális, történelmi, irodalmi, közéleti kérdésekben tájékozott szakemberek kerüljenek ki.
Közép-Európa ráadásul évszázadokon át a nyelvi sokféleség világa volt, sőt bizonyos tekintetben ma is az. Az egykori soknyelvű Magyarországra a XIX. század nemzeti versengései előtt – és még azt követően is sokáig – a nyelvi türelem volt jellemző. Állandó volt a kapcsolat az együtt élő népek, nyelvek között. Ugyan miért is tekintjük a világirodalom részének a hazai szlovák, horvát szerzők műveit? A dualista korszak Bécse, Prágája, Krakkója, Ljubljanája, Zágrábja és Budapestje is egymásra figyelt, első kézből tudott egymásról. Bartók Béla tudott szlovákul, megtanult románul, Németh László csehül tanult, olvasott horvátul, lengyelül és szerbül is.
A XXI. századra egyértelműen az angol nyelv lett a nemzetközi érintkezés első számú eszköze. Segíthet a közép-európai együttműködésben is, de így nem ismerhetjük meg szomszédaink világát, nem lehet igazán közel kerülni hozzájuk. Az anyanyelv – térségünk hagyománya szerint különösen – persze a nemzeti identitás szegletköve. A közös közép-európai jövő építése azonban lehetetlen nyelveink kölcsönös elsajátítása nélkül. Fontos nemzeti érdek, hogy legyen megfelelő számú szakemberünk a politikai, gazdasági, idegenforgalmi és kulturális kapcsolatok építéséhez. Ugyanis mi is, ők is mindmáig gyakran egyoldalúan, nyugati szemüveggel tekintünk egymás világára. Persze meg lehet tanulni csehül Prágában, lengyelül Varsóban, szlovákul Pozsonyban, ám
fontos az is, hogy tudományos, politikai, gazdasági, idegenforgalmi és kulturális kapcsolatokat építő szakembereink hazai egyetemeken a magyarországi szempontú bohemisztika, kroatisztika, szlovakisztika, szlovenisztika, polonisztika stb. eredményeit hasznosítva szerezzék meg tudásukat,
tudjanak kapcsolatainkról, megismerkedjenek a magyar és a közép-európai nyelvek közötti transzlatológia, kultúraközvetítés alapvető kérdéseivel is.
Ezzel vissza is érkeztünk e „kis” nyelvek egyetemi oktatásának ügyéhez. Fontos kérdésként vetődik fel például, hogy ezek a szakok nyelvtudással vagy nyelvtudás nélkül érkező hallgatóknak kínálják-e a képzéseiket, hiszen – mivel ezeket a nyelveket a hazai középiskolákban nem oktatják – nyelvtudással érkező diákokra nagy számban nem számíthatnak, a kezdő szintről induló nyelvi képzés azonban a hazai nemzetiségi középiskolákban tanult, a nyelvet már beszélő diákok számára nem teszi őket vonzóvá. A bolognai rendszer rugalmasságát megőrizve több megoldási lehetőség is felmerülhet. Például, hogy e stratégiai fontosságú szakok, akár osztatlan képzésben, második főszakként is felvehetők lehetnének, a bölcsészettudományi képzési terület mellett más (jogi, gazdaságtudományi, államtudományi, társadalomtudományi) képzési területen tanulók is, főszakjuk mellé másodikként, felvehessék. A nyelvtudás nélkül érkező hallgatók számára pedig nyelvi felkészítő képzéssel lehetne bővíteni az elvégezhető tárgyakat. Ösztöndíjprogrammal lehetne támogatni e szakok elvégzését. A felsőoktatás nemzetköziesítése keretében a térség hungarológiáit, Közép-Európa tanulmányi képzéseit és a magyarországi visegrádi, közép-európai filológiákat egybefogó tudományos, felsőoktatási hálózatot lehetne létrehozni. Ezeknek a kérdéseknek végiggondolása most, visegrádi elnökségünk idején különösen időszerű.
