Jómagam kétszer jártam e bányában (háromszor futottam neki, a másodikról – a Covid-középi lazítás idején – lemondtam a bejárat körüli autótenger láttán). És többször már nem fogok. Mert bár valóban csodálatos látvány és élmény, de a látogatás körülményei, leginkább a látogatók korlátozatlan beengedése még a magamfajta, Balkánhoz szokott elvetemültben is el tudják hinteni a mélységes belefáradás magvait. Imígyen.
Tordához közeli faluban szálltunk meg. Volt térerő (ez azért annyira nem egyértelmű), hát meg kéne venni a három belépőjegyet az interneten, mondom magamban. A sóbánya honlapján ez nagyon egyszerű, magyar nyelvű felülete is van. De valami nem stimmel. Azt írja: „Légy zöld! nyomtassa ki otthon a jegyeket, így energiát és szállítási költségeket takarít meg!” (pont így). A nagy eszemmel persze nem vittem magammal nyomtatót az erdélyi körutazásra, tudom, megbocsájthatatlan. Másnap bejárjuk a Tordai-hasadékot (erről majd máskor, talán), utána mondom a gyerekeimnek: ejszen kocsikázzunk el a bányához, s ott nézzünk be a pénztárba. Ott pedig:
– Jó napot!
– Jó napot!
– Kérek három belépőjegyet holnapra.
– Holnapra nem adhatok.
Nézzük egymást, mint két sóbálvány. Aztán:
– Értem. Vagyis nem értem, de mindegy. A honlapon próbáltam jegyet vásárolni, de ott azt írják, hogy otthon ki kell nyomtatni. Nem elég, ha telefonon felmutatom?
– Dehogynem.
– Aha. Ezt kiírhatnák arra a szép honlapjukra.
A pénztáros hölgy mosolyog, tehát társalgás lezárva, mosolygok én is, minden a legnagyobb rendben, mindenki mehet a dolgára.
Este az interneten megvásárolom a jegyeket, a telefonon biztonságban vannak. Másnap késő reggel (ezt mások kora délelőttnek nevezik) megérkezünk a sóbánya parkolójába. Gőgösen és fennhordott orral lépkedünk el a mintegy nyolcvan turista mellett, akik szintén nem hordoznak magukkal nyomtatót, s ezért sorban állnak a belépőért. Secc-pecc bejutunk, kezdődhet a látogatás. Rögtön egy áramszünettel. A Z generáció azonnal a telójával kezd világítani, s megy minden irányba, mint vajda a labodába. Nem jut eszébe, hogy ez akár bajt is jelenthet. Én, a kövület, előveszem az elemlámpát. Az életkorukból fakadóan Modern Talkingot és Billy Idolt jól ismerő látogatótársak hálásan mosolyognak. Mire beleszoknék a lámpa- és fénytulajdonosság előnyeibe, azaz nagyjából tizenöt perc után visszakerül a kábelekbe az áram. Hajrá, keressük meg a liftet!
Megtaláljuk. És tovább is megyünk. Mindenki, azaz mindenki ott áll sorba. De van a Rudolf-terem – a fő attrakció – túlsó végében is egy lépcsőház, ahol alá lehet ereszkedni gyalogosan. Mert ugye, lefelé könnyebb (gondolnánk). Odalent világossá válik a tévedésem: nem mindenki áll odafent, a lift előtt sorba, hanem csak egyharmaduk – a mindenki másik harmada idelent vár a liftre, a harmadik harmad pedig minigolfozik vagy pingpongozik a teremben kialakított sportrészlegeken. Legutóbb ez nem így volt, de a fejlődés, kérem, az fejlődés. De nem baj (dehogynem az), mert a bányába lehordott és ott összerakott óriáskerék eléggé riasztó a látogatók többségének ahhoz, hogy mi nagyon gyorsan jegyet tudjunk vásárolni egy körre. Jó móka. Tényleg. A legfelsőbb helyzetben szinte meg lehet érinteni a sócseppköveket, a kiválóan megépített világítási rendszer elemel e világtól. A valóság határa ez, a tűsarkúban botorkáló vagy gumipapucsban slattyogó szubturisták számára innen csak egy kőhajítás vagy inkább csak egy köpés a sci-fi.
Ám az óriáskerékből is ki kell szállni egyszer.
Ahogy mondják: mindig van lejjebb. Egykori barlangászként gondolkodva ezt jó dolognak tartom. Jöhet a Terézia-terem. A több mint százhúsz méter mély, függőleges falú kráter aljában földalatti tó, ahol a turisták csónakázhatnak is. És bele sem fulladhatnak, mert a sűrű sóoldatban szándékosan sem tudnának elmerülni – legalábbis ez a szóbeszéd. Ami biztos: a különleges világítás hatására a falakon és a tó tükrén megcsillanó sókristályok varázslatos hangulatot kölcsönöznek ennek a földalatti világnak. Menjünk csónakázni e tavon! Tízéves álmunk fog beteljesülni!
Lifttel ereszkedünk le, tizenhárom emeletnyi a szintkülönbség. Hetvennél alig többen állnak sorban a csónakkikötő előtt. A gyerekeimet arra biztatom, üljenek egy padra, ott szívassák egymást (mit tesznek egymással a testvérek) addig, amíg meg nem látják az egyezményes kézjelet: Gyertek ide! Szeretem, hogy szeretik a nonverbális kommunikációt.
Fentebb, a Rudolf-teremben azt mondták, hogy a csónakbérlést nem ők intézik, ara megvan a megfelelő intézmény a Teréziában. Pont ott állok sorban. Hátam mögött gimnazisták heherésznek. Nagyok a poénok, néha súlyosak is, egyszer szinte mosolyra fakasztanak. Ám minél inkább elhúzódik a sorban állás, annál aggódóbbak lesznek.
– Ekszkjúzmí, kenjú tellmí ver ken ví báj zö tikicc for zö bót?
– Én sem tudom, srácok. De ez Románia. Itt minden megoldódik – mondom megnyugtatón és egyben fellengzősen.
Társaságuk fél négykor gyülekezik a busznál. Nem fognak odaérni. De van bennük kakaó: ha már eddig eljutottak, megcsinálják. Fiatal önmagamat látom bennük. Siránkoznak, hogy csepeg a sólé a nyakukba. Öt perccel és öt méterrel korábban még azon röhögtek, hogy az éppen előttük sorban álló pasas, nyilván valamiféle egzotikus dinka, akit angolul kell megszólítani, kalapot visel a bányában. Nem tudják, hogy a kalap nemcsak a fénytől, hanem a sötétségtől is megvéd… A mikrokikötőben kassza működik, nagyjából kétezer-ötszáz forintért félórányit evezhetek. Ennyi pont elég is – a tömény sóoldat felszínén furán imbolyog a lélekvesztő.
Akkor hát fel- és kifelé! Az alsó teremből a felsőbe felliftezünk valahogy. Onnan tovább már nehezebb lenne: ekkorra már nagyjából százhatvanan állnak sorban a négy-öt személyes felvonónál. Nekivágunk gyalog. Bírom tartani a kamaszok tempóját, nagyon elszomorodnék, ha másképp lenne. Bár az akna kijáratánál már rendesen lihegek.
