Az orosz–ukrán háborúra a legtöbbször érzelmeik alapján reagálnak az emberek – márpedig a helyzet a háború elítélésén túl meglehetősen összetett, és a mai tragikus események okai sok-sok évtizedre nyúlnak vissza.

Az elmúlt évtizedekben Ukrajnában szerzett személyes tapasztalataim (1996 és 2019 között legalább hússzor jártam ott), ukrajnai barátaimmal és kollégáimmal folytatott beszélgetések alapján megkísérlem felvázolni a konfliktus hátterét.

Ukrajna megkerülhetetlen része annak a status quo-nak,

amelyet a szövetséges nagyhatalmak (Egyesült Államok, Egyesült Királyság és a Szovjetunió) a második világháború vége felé (a teheráni, majd a jaltai konferencián) a náci Németország legyőzésével létrehoztak. A Varsói Szerződés felbomlása, majd a közép-európai államok NATO-csatlakozása után a katonapolitikailag

kétpólusú világ országai közötti ütközőzónává vált, geopolitikai helyzete Oroszország számára még jelentősebb lett.

Ukrajna Európa második legnagyobb területű állama Oroszország után, lakossága körülbelül 42–44 millió fő, amelynek legutóbb 78 százaléka vallotta magát ukránnak, 18 százaléka orosznak (akik szinte tisztán orosz közösségekben a Krím félszigeten, továbbá a kelet-ukrajnai területeken élnek), számos más kisebbség mellett (amelyből 150–200 ezer magyar él Kárpátalján).

Valaha az orosz és az attól betű- és szókészletében, kiejtésében is (egyre jobban) eltérő ukrán nyelv is hivatalos nyelvek voltak. Amikor 1996-ban először Ukrajnában jártam, Kijevben és Ogyesszában még nagyon kevesen beszéltek – vagy inkább akartak/mertek beszélni – ukránul, ám ma az orosz már nem hivatalos nyelv.

A keresztény felekezetek közötti vallási megoszlás (amely ebben a régióban sokkal nagyobb jelentőségű, mint nálunk vagy tőlünk nyugatabbra) ennél összetettebb: ukrán ortodox egyház (39,8 százalék), moszkvai patriarchátushoz tartozó ukrán ortodox egyház (29,4 százalék), ukrán görögkatolikus egyház (14,1 százalék). A görögkatolikusok a kárpátaljai és nyugat-ukrajnai területekhez köthetők, az orosz kötődésű ortodoxok pedig nagyobbrészt a Krímben és a mostani szakadár tartományokban élnek. Az ukránok nagy része büszke hányatott történelmére,

egyre jelentősebb kulturális távolságot tart az oroszoktól, de úgy vélem, ez jelentős részben a politika manővereinek is köszönhető.

Ukrajna rendkívül szegény, alapvetően mezőgazdasági állam, az egy főre eső nemzeti összterméke a legalacsonyabb Európában, jóval Moldávia és Koszovó alatt, körülbelül Srí Lankával áll egy szinten. Állami bevételeinek jelentős része a Donyec-medence szén- és vasércbányáiból, vas- és acélkohászati termeléséből, erőműveiből (földrajzilag jelentős részben a ,,szakadár" köztársaságokban), illetve az Oroszországból Európa felé tartó földgáz- és olajvezetékek tranzitdíjaiból származik. Ez utóbbi kiesése (az Északi Áramlat 2 gázvezeték üzembe helyezésével) óriási gazdasági problémát jelentene.

Ebben az összetett helyzetben „gyújtotta be a Nyugat a rakétákat” 2004-ben: az úgynevezett narancsos forradalom után a maximálisan Nyugat-barát, céljául az európai integrációt és a NATO-csatlakozást kitűző Viktor Juscsenkót választották elnökké (akinek második felesége amerikai ukrán, csak később kapott állampolgárságot). Juscsenko 2010-ig tartó hivatali ideje tele volt botrányokkal, belső leszámolásokkal, és 2007-ben még a parlamentet is feloszlatta, hogy előrehozott választásokat írhasson ki.

Az oroszbarát, donyecki születésű Viktor Janukovics elnökké választásával 2010-ben ismét irányváltás történt. Az ő regnálásának a 2014 februárjában – a mára már sok tényfeltáró vizsgálat szerint is kívülről provokált – polgárháborús kísérlet, az úgynevezett majdani forradalom vetett véget. Ezt az robbantotta ki, hogy Janukovics a Putyinnal és Oroszországgal ápolt jó kapcsolatai (és nyilvánvalóan Ukrajna erős orosz gazdasági függése) miatt 2013-ban nem írta alá az EU-val kötendő társulási szerződést.

2014. február végén lépett életbe

az elsősorban oroszellenes (de a magyar kisebbséget is sújtó) nyelvtörvény, amely a kisebbségi nyelvek használatát korlátozta.

A korábbi szabályozás szerint tízszázalékos kisebbségi lakosságarány elég volt a szabad nyelvhasználathoz, az új szabályozás ezt ötven százalékra emelte.

Az orosz közösségeket súlyosan érintő nyelvtörvényre és a majdani forradalomra reagálva 2014 márciusában a (csak Hruscsov 1954-ben hozott döntése óta) Ukrajnához tartozó, ám döntően orosz többségű Krími Autonóm Köztársaságban egy bizonytalan hátterű népszavazást követően kinyilvánították a terület függetlenségét. Oroszország 2014 májusában erre hivatkozva magához csatolta a Krímet.

Nem sokkal később tört ki a kelet-ukrajnai háború, amely két oroszbarát és főként oroszok által lakott megyében tartott tüntetésekkel kezdődött, majd a 2015-ös orosz katonai beavatkozást követően gyakorlatilag máig állandósultak ott a katonai konfliktusok. Oroszországot a beavatkozásokért a nyugati világ elítélte, gazdasági, kereskedelmi és politikai szankciókkal sújtotta.

A Janukovics után következő Turcsinov ügyvivő elnököt Petro Porosenko milliárdos mágnás váltotta az elnöki székben 2014 nyarán, aki nem tudott mit kezdeni a kelet-ukrajnai helyzettel, sőt, az etnikai konfliktusokat a 2017-ben bevezetett ukrán oktatási törvénnyel (amely nyilvánvalóan az orosz kisebbség ellen irányult elsősorban, de komolyan sújtotta a kárpátaljai magyarságot is) csak tovább fokozta. Magyarország az oktatási törvény miatt blokkolja 2017 óta Ukrajna NATO-csatlakozását.

A parlament még 2018 őszén döntött az ukrán mint egyetlen hivatalos nyelv bevezetéséről, majd Porosenko búcsúhagyatékaként jött 2019-ben

az újabb nyelvtörvény, amely a magánbeszélgetéseket és a vallási szertartásokat kivéve gyakorlatilag mindenhol kötelezővé tette az ukrán nyelv használatát,

a jogi szankcionálás lehetőségét is megadva.

A nyelvtörvénnyel egyébként egyetértő, orosz anyanyelvű Volodimir Zelenszkij színész-rendező 2019-es, elsöprő elnökválasztási győzelme után ismét megerősödtek Ukrajna NATO-csatlakozási törekvései. Oroszország számtalan alkalommal kijelentette, hogy vele katonai nagyhatalomként továbbra is számolni kell, és Ukrajna NATO-csatlakozásához soha nem fog hozzájárulni. Ehhez jött még a 2021–2022-es európai energiaválság, amelynek egyértelmű nyertese Oroszország, mint fő szállító.

A kelet-ukrajnai háború a minszki egyezmény ellenére tovább folytatódott, az orosz kisebbség helyzete az oktatási és nyelvtörvények miatt tovább romlott, és mind az EU, mind pedig az USA és a NATO egyre nyilvánvalóbbá tette azt a szándékát, hogy Ukrajnának a nyugati világrendhez kell csatlakoznia.

Ebben a helyzetben szánta rá magát Putyin Oroszországa arra a szomorú és

a kioltott emberéletek miatt elfogadhatatlan lépésre, hogy egyértelművé tegye Oroszország geopolitikai státuszát, és bemutassa az erőviszonyokat.

Célja az oroszellenes és a NATO felé forduló kormányzat megbuktatása, Ukrajna demilitarizálása, pufferterület státuszának megerősítése, valamint a stratégiai pontok felügyelete, amelyek között akár dél-ukrajnai, Fekete-tengeri területek megszállása is kapcsolódhat.

A nyugati világnak el kell fogadnia, hogy nincs egypólusú világrend, sőt a korábbi most már inkább három vagy négy pólus, és hogy

Oroszország a történelme, földrajzi és gazdasági adottságai miatt mindig is önálló hatalom lesz,

amely egy putyini jellegű vezetés mellett kőkemény pragmatizmussal fogja érvényre juttatni a saját érdekeit.

Bízom benne, hogy a háború néhány napon belül véget érhet, remélhetőleg minél kevesebb áldozattal, s a cél a békére törekvés és a tárgyalásos megegyezés lesz. A háború elítélendő, Magyarországnak végképp semmi köze nem szabad hogy legyen hozzá, és egyértelmű, hogy Európának – benne nekünk is – Ukrajna területi integritása az érdeke.

Fontos figyelnünk az ottani magyar kisebbségre, segíteni nemcsak őket, hanem minden olyan ukrán menekültet, aki veszélyeztetve érzi magát és családját az országban ezekben a hetekben, hónapokban. De aki kiteszi a Facebook-profilképére az ukrán zászlót, és az ukránokat angyaloknak, az oroszokat meg ördögöknek véli, azt kérem, próbálja meg a történteket XX–XXI. századi európai és globális összefüggésbe helyezni – sokkal árnyaltabb lesz a kép! 

Nyitókép: Rakétatámadás során megrongálódott lakóház Kijevben (Emilio Morenatti/MTI/AP)