Vallott arról, nem annyira a szavaival, inkább egész habitusával, szegényes ferences habitusával is, hogy mennyire közel van hozzá Szent József, érti, érzi őt, sőt, sóváran, szent irigységgel szemléli az életét. Neki, az ácsnak, lám megadatott, ami neki, a püspöknek nem. Józsefnek nem kellett se rabbinak, se tanítónak lennie, se papnak, pláne nem főpapnak. Lehetett szerényen, rejtetten Mária szívbéli, alázatos társa Jézus szeretetében, Jézus édes gondviselő apja, nevelője, bevezethette szíve gyönyörűségét a názáreti csend, a munka, a szentség, vagyis az igaz emberség világába, ő, a „laikus kisebb testvér” lehetett az Isten népe közepette szolgálatára.
Ennek az előadásnak a mindent felülmúló értéke számomra a hitelesség volt, a szív és a szó, a lélek és a test szinkrónja. Beérett, elmélyült az, amiről Esterházy Péter huszonöt évvel ezelőtt az Egy hit című esszéjében írt. Antal atyát 1996. január 6-án, vízkeresztkor a Szent Péter-bazilikában Szent II. János Pál pápa szentelte püspökké Kárpátalja szolgálatára. Ez alkalomból a televízióban riportot készítettek vele. Ennek nyomán született az írás: „Már jó tíz perce folyt a műsor, püspöki lilák villannak a háttérben, és egy fiatal férfi beszélt, mire lecsendesedett a szoba, és fölfigyeltünk erre a férfira, ferences papra, Majnek Antalra, aki Kárpátalján szolgál néhány éve, és most püspökké nevezték ki. Nem történt semmi különös, valaki egyszerűen, természetesen és hihetően beszélt az életéről, a feladatairól, és főként hihetően viselkedett, pontosabban hihető volt az arca, a szeme, a borostája… Láttuk a fiatal püspököt, ahogy valamit megköszön, ahogy elmosolyodik, ahogy örül, ahogy fürkészve figyel, fürkészve, bizalommal. Nyugalom van benne, annak ellenére, hogy azt mondja, nyugalom van benne. Tehát a szavai is hihetőek. Egyszer csak hinni kezdünk a szemünknek: a képernyőn egy papot látunk, vagyis Isten szolgáját. És ebből még nem következtetünk Isten létére – ez túl gyors volna –, de a hit létére igen. Látunk egy hívő embert, vagyis egy derűs embert. És ez a derű Istennel kapcsolatos. Azt láttuk, még a maci előtt, hogy van egy ember, akinek az élete Istennel kapcsolatos.”
A káptalani előadás után nyomban keresni kezdtem Antalt, hogy reflektáljak az előadására. Jól tippeltem, emberek gyűrűjében találtam rá. Elmondtam neki, hogy a magam elé tett papír bizony üresen maradt – erre nagy szemeket meresztett –, de a szívem, folytattam, megtelt jó érzéssel: hiteles voltál. „Ezt a sok gyötrelem és szenvedés teszi” – volt a válasz. Erre elnémultam, elköszöntem tőle, elcsöndesedtem, mert eszembe jutott a huszonöt évvel ezelőtti szentendrei püspöki primíciája, első miséje, melyet a ferences gimnázium – itt tanított éveken át – kápolnájában mutatott be. Engem kért meg, hogy a misén beszéljek. A készület során újra és újra bekúszott egy Tandori Dezső-idézet A munka télen című versből: „Nagyon meg fog rokkantani, / De életben fog tartani.” Újra és újra elhessegettem e sorokat, hogy nem, ezt nem szabad, a primícia ünnep, nem pedig eligazítás vészterhes csata előtt. De elfelejtettem (?) kihúzni a prédikációs vázlatomból, így történhetett, hogy mégis elhangzott a beszédben. És most, „a sok gyötrelem és szenvedés” hallatán újra bevillant a Tandori-vers. Antal atya egész püspöki szolgálata Szent Pál-i misszióra rímel, mely elképesztő ellentétek egysége: újra meg újra majd belehal, majd belerokkan az Isten áldotta hallelújás – itt le merem írni ezt a szót – sikerekbe. Szent Pál axiómája: „Az erő az erőtlenségben lesz teljessé” (2Kor 12,9). Antal püspök jelmondata pedig ez: „Az Úr az én erősségem.” Ez az erő, ez a „túlerő” az erőtlenségben lesz teljessé. Ennek prototípusa a kereszt, Jézus keresztje, de a vértanúk is mind ezt élik elénk.
A püspökszentelés után a pápa fogadta Antal atya szüleit és rendtársait. A fogadás fényképezéssel zárult. Középütt ült a Szentatya, jobbján a frissen szentelt püspök, a pápa mögött, mint a tornasorban a legkisebb, én. Így hallhatom kettejük beszélgetését. A merényletből épphogy felépült, de még roskatag Szent II. János Pál pápa valamilyen szláv nyelven, így az orosz alapján érthető volt, azt duruzsolta Antal atya fülébe, hogy
„a munkácsi görögkatolikus püspök, Romzsa Tódor példája legyen a szeme előtt”. Ezt hallva, ösztönösen feljajdultam. A pápa hátrafordult, hogy megnézze, ki jajdult fel. Tekintetében intés volt. Mért is jajdultam fel? Romzsa Tódort, a nemzetiségek közti béke angyalát, a pápához és nemzetéhez hű püspököt, a fáradhatatlan pásztort Sztálin–Hruscsov pribékjei először vasrudakkal próbálták agyonverni, de az akciót megzavarták, fél siker, a püspök csak félholt, a kórházban aztán méreginjekcióval befejezik a műveletet. Vaskos könyv Kárpátalja vértanúaktája. Tertullián (160–225) írja: „A vértanúk vére magvetés”, mely százszoros termést hoz.
A Kárpátaljai Ferences Misszió huszadik évfordulóján Antal püspök a misszió, az aratás eredményességére utalva mondta: „hét kövér esztendő”. Minek, kinek köszönhető? A vértanúk vérének, mely kiált hozzám: Istenen kívül ne elégedj meg semmivel, s mely kiált értem, hogy Istenen kívül ne elégedjek meg semmivel.
Nincs „hét kövér esztendő” mennyei éhség nélkül. Hiábavaló a legkiválóbb szakács minden fáradozása, ha a meghívottakban nincs éhség, mert már eltelítődtek, telezabálták magukat a dúsgazdagok csábos kínálatával, a hamisan csillogó, ócska, cukros-mázos, semmit érő semmiségekkel. A már említett nyilatkozatában Antal püspök azt is mondta, hogy Kárpátalján „az emberek éhesek Istenre”. És ez különösen igaz a szegényekre, a nélkülözőkre, a nyomorúságokkal, betegségekkel küszködőkre, a kenyérben szűkölködőkre, és Kárpátalján belőlük nincs hiány. Antal püspöknek rájuk van a legnagyobb gondja.
Ferenc pápa 2020. december 21-én kelt levelében, melyet Antal atya püspökszentelési ezüst jubileumára küldött, írta: „Gratulálunk az egyházmegye szegényeinek szentelt lelkipásztori szolgálatához, melyet szeretettel teljesít.” Ebben a levélben a pápa kiemeli, hogy a püspök „alázatos és az emberekhez közel álló főpásztor”.
Az Istenre éhség valóságát különös volt megtapasztalnom a viski cigánytelepen. Antal atya ismeri övéit, báránykáit, ismeri testi-lelki éhségüket. Püspök volt már, amikor megkért, hogy tartsak a cigánytelepen a gyerekek és a fiatalok számára lelki napot. Lelkemre kötötte, hogy a nap során mindenképpen imádkozzuk el a teljes rózsafüzért. Erős kételyemet fejeztem ki, hogy a tizen-, huszonéves cigánygyerekeknek majd épp erre lesz türelmük, a monoton ötven üdvözlégyhez, ebből nagy fölfordulás lesz. Hajthatatlan volt. Az óvodástól a huszonévesekig ötvenen-hatvanan zsúfolódtak be egy osztályterembe, a kétszemélyes padokban hárman-négyen ültek. Szent Ferencről szóló legendákat vittem nekik. Falták őket nagy gyönyörűséggel, vállalkoztak is rá, hogy egyiket-másikat eljátsszák. Szünet következett, az is fergetegesre sikerült. A telepen, az Orbán-kormány jóvoltából, épülni kezdtek az árvíz elemésztette viskók helyébe a takaros új házikók. Már magasodtak a három-négy méteres betoncölöpök. A fiúk arra ugráltak föl, majd elegáns salto mortaléval ugráltak le. Ezt látva még jobban nyomasztott a rózsa-
füzérpenzum terhe – mi lesz ebből! A nap végén – lesz, ami lesz – bejelentettem, hogy záróimádságként elimádkozzuk a dicsőséges rózsafüzért. A gyerekek ujjongásban törtek ki, többen a zsebükben kezdtek keresgélni, és a bicska, zsebkendő, csúzli után előkerült a rózsafüzér is. Antal püspök atyáért is imádkoztuk.
Kövessük a viski cigány gyerekek példáját!
