Ahogy a neten keresgélek, látom, hogy a Csehszlovákia elleni 1968-as intervencióban való magyar katonai részvételről jócskán van adat. Magyarországi civilek akkori reakcióiról nincsenek ismereteim, igaz, nem is kutattam utána. Talán az sem érdektelen, mit tudott az egészről egy hétéves budapesti gyerek, mit értett, mit gondolt, mit nem.
Néhány nap múlva lesz ötvenöt éve annak, hogy 1968. augusztus 21-én, esetleg 22-én délelőtt Angyal utcai szuterénlakásunk ablakrácsára felkapaszkodott az egyik szomszéd srác, és elújságolta, hogy magyar és szovjet katonák tankokkal indultak el Csehszlovákia ellen. A német katonák pedig horogkeresztet festettek ezekre a harckocsikra, azután ők is bebújtak a mieink mellé. Együtt megyünk a csehszlovákokra!
Nem emlékszem, hogy megrendültem volna, noha a hír valószínűleg ellentmondott mindannak, amit a világról akkoriban tudtam. S minden bizonnyal a többi gyerek ismereteinek is. Pár hete töltöttem be a hetedik évemet, s akkoriban az kellett, hogy legyen a meggyőződésem, ahogy minden generációs társamnak, hogy a szovjetek és a magyarok jók, a németek pedig gonosztevők. Egyrészt a televízió ontotta a második világháborúban játszódó filmeket (most ellenőriztem: a legendás Négy páncélos és a kutya című sorozatot Magyarországon pár héttel korábban, 1968. július 27-én kezdték sugározni), másrészt akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a németek két országban élnek. Ez aztán hamar kiderült, de talán csak tíz évvel később halottam a viccet, amely szerint a jereváni rádiót azért kellett bezárni, mert nem tudott válaszolni a kérdésre: hogyan sikerült Németországot úgy kettévágni, hogy az egyik részébe csupa fasiszta, a másikba csupa kommunista jusson. Egyszóval ez a szovjet–magyar–német harci szövetség akkori tudásom szerint ki kellett volna verje a biztosítékot, de nem tette.
A következő hetet (életemben először és utoljára) a Balatonon töltöttük a családdal. Apám hallgatta a rádió híreit, s világosan megmaradt bennem, hogy Prágában kósza golyó sebzett halálra egy biciklis angol turistát, az egyik kigyulladt tank tüzében pedig halálra égett egy öregasszony az unokájával együtt. Ezeket a híreket most nem keresem vissza az akkori sajtóban; lehet, hogy nyomtatásban is megjelentek, ám az is , hogy utóbb nem erősítették meg őket hivatalosan. Ha emlékezetem nem csal, e két utóbbi esettől sem estem kétségbe. Nemigen tudtam még, hogy van történelem, s hogy jöhet idő, amikor magam is az áldozata lehetek. Képeskönyvként, tévéfilmként láthattam még, amit láttam. A felnőttek nemigen kommentálták előttünk az eseményeket, nehogy aztán a nemsokára kezdődő tanévben elpofázzunk valamit az iskolában; ha beszéltek, akkor rébuszokban. A rádióhíreken kívül mégis apám egyik akkori vagy nem sokkal későbbi megjegyzéséből alakult ki bennem pozitív kép Ludvík Svoboda tábornokról, Csehszlovákia akkori elnökéről. A két egymást erősítő hírforrásból megtudtam, hogy Svoboda, bár ellenállásra nem adott parancsot, bezárkózott a Hradzsinba, a prágai várba. Jóval később, a csehszlovákiai magyarság történetével foglalkozva világossá vált, hogy a tábornok is megérte a pénzét, de tény, hogy ez a passzív szembeszegülés tiszteletet ébresztett bennem iránta. Függetlenül tehát attól, hogy a szovjetek és a magyarok a „jók”, meg az akcióban horogkeresztesek is részt vesznek. (Jóval később derült ki: a németeket a „szervezők” fölvonultatták, de mégsem indították útnak; belátták, hogy azok csehszlovákiai jelenléte rossz emlékeket ébreszthetne föl a megszállt állam polgáraiban.)
Utolsó általános iskolás éveimben z (közben megismertem családom történetét) már világos volt, hogy a létező szocializmus nem tetszik nekem. A prágai tavasznak ebben nem lehetett szerepe, nem is esett róla szó, utóbb viszont simán illeszkedett a képbe, még élesebbé tette a diktatúráról lassan megszilárduló ítéletemet.
A budaörsi gimnáziumban, ahová később jártam, a tanári kar s leginkább osztályfőnököm, Tóth Béla fogékonyságának köszönhetően sok mindent meg lehetett csinálni, amit máshol bajosan. Harmadikos lehettem, amikor kivittem Papp Máriót, a költőt a gimnáziumba magyarórát tartani. Béla átengedte erre a célra két egymást követő óráját, a lányok aztán a némettanárnőtől is kikönyörögték az övét, annyira tetszett nekik az előadás.
Márió idézte akkor tíz évvel korábbi, Hírügynökségünk jelenti című versét, amely azokban az évtizedekben nem kaphatott nyomdafestéket (nyomtatásban máig nem láttam); azóta tudja, hogy érdemes verset írnia, fűzte hozzá, mióta 68-ban egy egyetemi rendezvényen elmondta, aztán pár nap múlva visszahallotta az utcán mint viccet. A verset Alexander Dubček „emlékének” ajánlotta. A prágai tavasz vezéralakját nem végezték ki, csak eltakarították az útból, ám az ajánlás – „A. D. emlékének” – így is stílszerű volt.
A szöveg, a tördelés körülbelül ez (utóbb elkértem Máriótól gépiratban; minthogy a dokumentumot az idő megette már, nem esküszöm meg, hogy betűhíven emlékszem a sorokra, nagyot mindazonáltal nem tévedhetek):
„N. N. államférfit tegnapra virradóra / egészségi állapotára való tekintettel / érdemeinek elismerése mellett / saját kérésére / kivégezték // A kivégzés szellemét / nyílt / elvtársias / baráti légkör jellemezte”.
Osztálytársaim, gyanítom, nem emlékeztek már Dubček nevére. A verset azonban pontosan értették.
Sorhonvéd koromban aztán együtt szolgáltam egy kinevezett polgári alkalmazottal, akinek másfél évtizeddel korábban, katonai szolgálata legvégén részt kellett vennie az intervencióban. Annak, amit erről mondott, a hitelességét nehéz volna ellenőrizni, ha nem éppen lehetetlen, de a történet valószerű. Éppen a leszerelésre készültek, ő is azokban a napokban vált volna sokadmagával újra civillé, ha egyik éjjel, amikor éppen ő volt az alegység-ügyeletes, nem csörög a körletben a telefon: Riadó! Ő viszontkedélyeskedett, nyilván ugratásról van szó, gondolta. Ám reccsent a vonal túlsó vége: Már viszik a rumot! (Ami a Néphadseregben roham esetére volt rendszeresítve.) Néhány nap múlva már vér tapadhatott a kezéhez. Vegyes járőr tagjaként (rémlik, lengyel tengerészgyalogos is volt köztük) rótta egyik este valamelyik felvidéki város utcáit, amikor egy hídról szlovák csendőr lőtt rájuk. Ők meg, ahányan voltak, vissza. Órákig tartott, míg a csendőr kiszenvedett.
A nyolcvanas években magyar szamizdatok révén már meg lehetett ismerni a prágai tavasz eseménytörténetét. Janics Kálmán, a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti jogfosztottságának éveiről írt, nyugatra csempészett s az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott monográfiája, A hontalanság évei után újabb könyvét ezekről a hetekről akarta megírni; az elkészült egyetlen fejezet – István-nap éjszakája és ami utána következett – a huszadik évfordulóra jelent meg legtartalmasabb illegális folyóiratunkban, a Beszélőben. Még átfogóbb képet adott Zdeněk Mlynář szintén engedély nélkül sokszorosított könyve: A Kreml felől jő a fagy (ugyanez a fordítás később, már szabadon, A Prágai Tavasz… és ősz címmel jelent meg kétszer is), ezt magától a fordítójától, a könyvben Dénes Gyulaként föltüntetett Bába Ivántól vettem meg, talán 1987-ben.
Ekkorra azonban fő kutatási területem a csehszlovákiai magyar kisebbség története, kultúrája lett. Ismertem már az ottani magyar szellemi elit több nemzedékének képviselőit. Akkori középiskolást, aki csak az útjelző táblákat forgatta el, hogy a tankok ne Prágába induljanak tovább, hanem vissza, például Moszkva felé. Klubszervezőt, későbbi jeles író-szerkesztőt, aki kisvárosában próbálta meggyőzni az ott állomásozó magyar alakulat parancsnokát, hogy az intervenció jogtalan és szabadságellenes. Tudós szerkesztőt, aki a megszállás után emlékezetes tanulmányt írt arról, mit lehet tenni az új helyzetben közössége érdekében.
A csehszlovákiai magyar közösség a „normalizáció” húsz évét a bevonulás utáni szellemi sivatagban töltötte. 68 a kisebbségtörténelem fontos pontja lett. Így válhatott aztán személyes történetem részévé is.
A szerző eszmetörténész, a TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa
