Kevés olyan épület van Európában, amely több érzelmet tudna kiváltani még egy szélsőségesen istentagadó turistából is, mint a párizsi Notre-Dame. A nyolcszáz éves katedrális elhelyezkedésével, arányaival és építőinek már-már anyagszerűtlen mestermunkájával elnémítja vagy éppen ellenkezőleg, elragadtatott kiáltásra sarkallja mindazokat, akik először pillantják meg. Ott, a Szajna sokat látott intim szigetén. A Notre-Dame csaknem kétszáz évig épült és tökéletesedett több építészgeneráció keze alatt, azok után, hogy Maurice de Sully érsek 1160-ban

rábökött az egykori Lutetia térképére: „Itt szeretnék méltó templomot látni a Szűzanya tiszteletére!”

Lehet-e csodálkozni, hogy az egész világ szívszorongva tapadt a televíziók képernyőjére, amikor 2019. április 15-én lángra lobbant az épület tetőszerkezete?

Jómagam éppen repülőn ültem akkor. Párizsból tértem haza Magyarországra, rövid szabadságra. A leszállás után az első telefont egy szekszárdi barátomtól kaptam: „Ott vagy a Notre-Dame-nál?” „Miért, mi van a Notre-Dame-nál?” – kérdeztem vissza. Hitetlenkedve fogadtam beszámolóját: egekig érnek a lángok, már a karcsú huszártorony is tüzet fogott…  Az lehetetlen… Hiszen tegnap este még ott sétálgattam, semmi baja sem volt – futott át rajtam a lehető legészszerűtlenebb módon a tiltakozás. Aztán továbbcikáztak bennem a gondolatok.

Csak tán nem gyújtogatás történt itt is, mint pár héttel korábban a Saint-Sulpice-templomban?

Ahol a déli nagykaput lobbantották lángra állítólag ott csövező hajléktalanok? Vagy abban a majd húsz vidéki istenházában, ahol (iszlamista) vandálok tettek látogatást az elmúlt évtizedben? És ahol „csak” gyújtogattak, de nem vágták át a plébános torkát, mint 2016 júliusában Rouenban?

Persze, miért éppen a katolicizmus eme világszerte ismert szentélye ne került volna a terroristák célkeresztjébe? – fűztem tovább a gondolataimat. Hiszen a Notre-Dame nem először vált a romboló ösztönök áldozatává.  A XVII. században például szinte teljesen újjá kellett építeni, aztán a francia forradalmárok – hm… nem kellene inkább csőcseléknek nevezni ezt a népséget? – áru- és borlerakatként hasznosították a gótikának e csodás remekét.

A teljes leromlástól csak az mentette meg, hogy 1804-ben itt koronáztatta magát császárrá I. Napóleon.

A 2019-es tűzvész okai máig ismeretlenek. A vizsgálatok még mindig nem zárultak le. Sokan arra gyanakszanak, hogy a tetőtér felújításán dolgozó építőmunkások követhettek el valami fatális hibát, amitől lángra kapott az évszázados faszerkezet. Más feltételezés szerint rövidzárlat okozta a tüzet. (Tény, hogy a székesegyház tetőzetét már hosszú hónapok óta alumínium állványerdő borította, ami aztán ugyanúgy égett, mint a gerendázat ólomborítása.) Megint mások a tűzoltókat hibáztatják, akik már a lángok kitörése előtt félórával kimentek a helyszínre, de a tűz látható jeleinek észlelése hiányában a jelzőkészülék hívását téves riasztásnak minősítették.

A tűz teljesen elpusztította a tetőszerkezetet (Wikipedia)

 

Ugyancsak negligálták a tűzjelző vészjeleit az éppen zajló mise résztvevői is. A később meginterjúvolt orgonista ezt azzal indokolta, hogy „a hívek még sosem hallottak ilyet”. Így, amikor az emberek mégis elindultak a kijárat felé, többen visszatértek, „látván, hogy semmi nem történik”. Pedig, ha legalább a tűzoltók akkor alaposabban körülnéznek, talán meg lehetett volna akadályozna a tűz elharapódzását. A tüzét, amely teljesen elpusztította a tetőszerkezetet, s már-már a harangtornyok épségéért is aggódni kellett.

Tetézte a bajt a már említett ólom égéstermékeinek, pernyének, koromnak a levegőbe jutása. A katedrális környezetében, de gyanítom, jóval távolabbi kerületekben is, még a katasztrófát követő napokban is jelentős ólomszennyezettséget mértek a szakemberek.

Ahogy az már lenni szokott, az első sokk elmúltával nyomban kiújultak a viták: mi legyen a súlyosan megrongálódott székesegyház sorsa? 

Nem is lennének franciák a franciák, párizsiak a párizsiak, ha nem jutott volna többek eszébe, hogy teljesen új, formabontó megoldással kellene újjáépíteni

a katolikus világ és a gall főváros ezen emblematikus épületét.

A sajtóban és a közösségi térben a legvadabb elképzelések terjedtek, lényegében ugyanazzal a mottóval: ha Párizs mára olyan „szörnyszüleményekkel” büszkélkedik, mint az egykor pokolba kívánt Eiffel-torony, a Pompidou Központ, a Louvre piramisa vagy a Défense, miért ne szokna hozzá a világ, ha például a Notre-Dame tetején ezután egy kertes üvegpavilonban sétálgatna a látogatók hada? (Nem tréfa, az egyik újjáépítési terv éppen ezt célozta…) Végül maga az elnök,

Emmanuel Macron mondta ki a döntő szót: a székesegyházat az eredeti formájában, sőt pompájában

kell helyreállítani, méghozzá öt éven belül.

A Covid-járvány nem tett jót az előkészületeknek, de legalább a károk felmérését nem hátráltatta. A templom belsejében készült fotók siralmas állapotokat mutattak. A legendás, háromszáz éves orgona nem szenvedett ugyan égéskárt, de vastag ólompor borította. Az oltár előtt a beszakadt tető üszkös gerendái, a falakon a szennyes oltóvíz maradványai. Mindenekelőtt az összeolvadt állványzatot kellett a padlástérből lebontani, aztán jöttek a statikusok, hogy felmérjék: a keletkezett hatalmas hő nem okozott-e helyrehozhatatlan károkat az épület mészkőből konstruált tartópilléreiben.

Amilyen szörnyű volt a tragédia, olyan megható az összefogás. A francia állam és az egyház nem maradt magára a bajban, hiszen a Notre-Dame valóban a világörökség része. Az összes kontinensről érkeztek és érkeznek felajánlások az újjáépítésre – az összeg az egymilliárd eurót közelíti! –  így ma már nem illúzió kijelenteni, hogy a jövő évi párizsi olimpia megnyitójára a város ékessége tán sosem látott szépségben fogadhatja majd látogatóit.

Amikor eldőlt, hogy a tetőszerkezetet az eredeti formájában kívánják helyreállítani, nyomban építészeti problémák százai merültek fel.

Hol találnak például olyan több száz éves tölgyfákat, mint amelyekből a székesegyház gerendái készültek? Megvannak-e az eredeti rajzok, lesz-e kellő szakértelem a régi ácstechnika felelevenítéséhez?

Mára már eldőlt, hogy valamennyi kérdésre igen a válasz. A legnagyobb kihívást jelentő, teljes pompájában kilencvenhat méter magas huszártorony tervrajzait például megőrizték, Úgy, ahogy a XIX. század közepén a neves autodidakta építész, Eugène Viollet-le-Duc papírra vetette. A mesterek toborzására nemzetközi pályázatot hirdettek – mások mellett Rostás Árpád magyar faműves is beadta jelentkezését –, végül a választás éppen azokra esett, akiket először a tüzet okozó gondatlansággal gyanúsították!

A lotaringiai kisváros, Val-de-Briey ácsai közös vállalatot alapítottak, s hosszú hónapokat töltöttek azzal, hogy a telephelyükön aprólékos pontossággal rekonstruálják a Notre-Dame tetőszerkezetének elemeit. A France24 hírcsatorna rendszeresen dokumentálja a munkálatokat, így a nagyközönség is értesülhetett róla, hogy napra pontosan a tűzvész negyedik évfordulóján az elkötelezett brigád immáron a székesegyház tetején, „élesben” is ellenőrizhette addigi munkájának precizitását.

Valóban elképesztő munkát végeztek: időben és technikában legalább hatszáz évet, térben tucatnyi métert kellett áthidalniuk

ahhoz, hogy a karcsú huszártorony karácsonyra ismét eredeti pompájában ágaskodjon a templom tetején.

Paradox módon a katasztrófa lehetővé tette olyan munkálatok elvégzését is, amelyekre „békeidőben” biztosan nem jutott volna elég pénz: a háromszáz éves nagyorgona teljes felújítására, a sok vihart látott, már-már alig felismerhető szobrok – egyebek között a híres vízköpők – restaurálására, valamint a székesegyház teljes régészeti feltárására. Ez utóbbi eredményeként több sírra bukkantak a főhajó és kereszthajó találkozásánál.

A kőpadló egyebek között egy titokzatos, XIV. századi ólomszarkofágot rejtett.

A benne lévő holttest genetikai vizsgálata éppen most zajlik. De felhasználják az alkalmat a Notre-Dame hatalmas szőnyegének felújítására is, amelyen az ország legjobb textilrestaurátorai dolgoznak.

A Gondviselés… Igen, egy felsőbb hatalom irányítja párizsi szentélyének sorsát is.