Stier Gábor külpolitikai szakújságíró Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem posztszovjet térséggel foglalkozó tanszékének kutatójával beszélgetett a moszkvater.com portálon a Szovjetunió szétesésének okairól és folyamatáról, az orosz és tagköztársasági elitek szándékairól, szerepéről és a posztszovjet államok jövőjéről.

Guscsin szerint az 1980-as évek elejére a Szovjetunió olyan ideológiai válsághoz közeledett, amikor a fokozatos nyitás körülményei között a társadalom egyre inkább tudatára ébredt a propaganda és a valóság közötti növekvő eltérésnek. Az anyagi előnyöket élvező

nómenklatúra ekkor már arról álmodozott, hogy megszabadul a szovjet rendszernek a javak tulajdonná alakítását lehetetlenné tevő korlátaitól.

Ráadásul a tagköztársaságokban a nemzeti kommunista elit kezdte tehernek érezni a szövetségi központot.

Az orosz elit abban a hitben állt ennek a folyamatnak az élére, hogy a köztársaságoktól megszabadulva majd ők nyernek ezen a válságon.

A Szovjetunió összeomlását el lehetett volna kerülni – véli Guscsin –, a szovjet elitnek azonban sem a központban, sem a köztársaságokban nem volt ehhez elég intellektuális ereje. Eluralkodott rajta a tulajdonhoz jutás és a Nyugathoz csatlakozás vágya. Nem is sejtette, hogy ez a csatlakozás csak periférikus alapon történhet meg. Az amerikaiak a kilencvenes évek elejére komoly uralmat szereztek az orosz elit felett. Ez ma már nincs így, de akkoriban ez komoly előnyük volt. Az ország széteséséért Guscsin szerint óriási felelősség terheli Mihail Gorbacsovot, aki jó apparatcsik, eliten belüli tapasztalt cselszövő, de gyenge stratéga volt. Ugyanakkor maga a rendszer emelte az ilyen embereket a csúcsra. A szubjektív tényezők tehát szorosan összefonódtak az objektívekkel.

Elsősorban azért mehetett így végbe a Szovjetunió összeomlása, mert valójában nem volt olyan alany, aki meg akarta volna tartani a köztársaságokat.

A Független Államok Közössége olyan elképzelés volt, amely eltakarta a Szovjetunió végleges összeomlását, miután a köztársasági elitek úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a szövetségi központtól. Ez a projekt kétségtelenül tompította széttartást, elfedte a szakadékot, megőrizte az ágazati interakciót, és lehetővé tette például a vízummentes térség fenntartását. Ezt követően létrehozták a FÁK szabadkereskedelmi övezetét, amely továbbra is fontos szerepet játszik a térségben. Figyelemre méltó, hogy

a FÁK-at elhagyva még Ukrajna és Grúzia sem vonult ki teljesen, nem hagyták maguk mögött a számukra legelőnyösebb megállapodásokat.

A FÁK jelenleg az egyetlen olyan integrációs struktúra a posztszovjet térben, amelyen belül ennyi ország működik együtt. Ez a párbeszéd platformja, és nemcsak a legfelső vezetők, hanem az ipari szakemberek és a vállalkozások alacsonyabb szintjén is. És ez nagyon fontos. Végül a FÁK, mint az első és alapvető integrációs forma, egyfajta védőernyővé vált a posztszovjet térségben más, specializáltabb és kisebb szervezetek együttműködése számára. Így aztán a FÁK, ha közvetlenül nem is, ám kétségkívül tompította a szétesést. A felbomlás folyamata e keret nélkül ellenőrizhetetlenebb jelleget öltött volna.

Az elmúlt harminc évben elsősorban a dezintegrációs trendek érvényesültek, ám mégsem domináltak abszolút mértékben. Az integráció mélységét és kilátásait tekintve a jövő inkább már az Eurázsiai Gazdasági Unióé, amely számos probléma ellenére a leghatékonyabb integrációs keret a térségben. Természetesen az Eurázsiai Gazdasági Unió még korántsem érte el azt a szintet, amikor a négy kialakítani tervezett közös tér – tőke, munkaerő, szolgáltatások és áruk – létrejön, ám ennek ellenére

a nem vámjellegű korlátozások felszámolása szempontjából sikeres, és a munkaerőpiac megteremtésében sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Guscsin szerint, amikor a posztszovjet Eurázsia a régión kívüli szereplők versenyének terepévé válik, amikor a nemzetközi helyzet meglehetősen feszült, és a világ az új egyensúlyok kialakítása felé halad, nagyon fontos a szuverén kezdeményezés megőrzése. Az, hogy a globális mozgások közepette önálló cselekvőképességüket megőrizni kívánó posztszovjet eurázsiai országok megértsék, náluk jobban senki sem tudja működtetni a régiót. A piacok, a logisztika, a munkaerő, a társadalmi-kulturális kapcsolatok szempontjából mindenekelőtt egymásra van szükségük. Oroszországnak a biztonságon, a konzervativizmuson és az együttműködés gondolatán alapuló példát kell mutatnia a harmadik útra Eurázsiában.

Ehhez azonban

Oroszországnak nemcsak erősnek, de jogérvényesítőnek és béketeremtőnek kell lennie, ugyanakkor szociális értelemben, a társadalom működése terén is példát kell mutatnia.

Olyan társadalmi rendszert kell kialakítania, amely vonzó, amely a kereskedelem felől az új iparosítás, a digitális technológiák felé elmozdulva, új tartalommal megtöltve átalakíthatja magát az integrációt.