Nagyváradról az első képeslapok az 1890-es évek második felében jelentek meg, de létezhet olyan előfutáruk, amely még ennél is korábban látott napvilágot. A képeslapkutatásnak, a gyűjtésnek épp az ilyenfajta kincskeresés az egyik legnagyobb szépsége, hogy mikor bukkan fel őslap vagy egy újabb ismeretlen példány.
1898: Várad, a béke szigete
Az első váradi lapok egyike egy százhuszonnégy esztendős, kékes árnyalatú, díszes litográfia (1. kép), a békeidők képeslapja, egy darab a magyar múltból.
Kis képein az akkori város büszkeségei láthatók még eredeti rendeltetéssel, eredeti helyszínen. Ez bizony sarkalatos kérdés, hiszen Trianon a magyar képeslaptörténetben is komoly fordulópont. Érdemes tehát megvizsgálni, mi is történt ezekkel a helyszínekkel az országcsonkítás után.
1898-ban feladott lapunkon
még eredeti helyén látható a lovagkirály 1890-ben, a városközpontban felállított szobra is. Tóth István Szent Lászlót ábrázoló remekművét a megszálló román hatalom beolvasztásra ítélte,
a római katolikus egyház viszont még időben a lap közepén látható székesegyház (Szent II. János Pál pápa jóvoltából ma már basilica minor) kertjébe menekítette. Ma is a magyar kormány segítségével nemrég felújított impozáns püspöki palota és a templom között van az ideiglenes „lakhelye”.
A városalapító bronzszobrának eredeti helyén ma Ferdinánd román királyról mintázott szobor áll, akárcsak az elmozdítás után. Egyelőre így ismétli magát a történelem Nagyváradon, ahol szent királyunk emlékét gyakorlatilag a román csapatok megjelente óta üldözik.
Girlandos képeslapunk bal szélen ott a Kereskedelmi Csarnok is, amely mára végképp funkcióját vesztette, belső tereit is átalakították. Alatta pedig az egykori Múzeum filigrán épülete látható, amely az átkosban pionírházként (úttörőház) működött 1989-ig. Legalul a Sebes-Körös fölött átívelő központi Kishíd, a Szent László híd.
Mind a kedves vashidat, mind
a lovagkirály szobrát ideiglenes alkotásnak szánták az első világháború előtt, ugyanis még szebbet, odaillőbbet szeretett volna felállítani helyettük a polgárság.
Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon című könyvem írásakor derítettem ki, hogy a Kolozsvári testvérek világhírű középkori váradi szobrai mintájára akart a város magyar közönsége – azaz a többség – méltó lovas szobrot állítani a városalapítónak a centrumban. Ezt az építő lendületet törte meg az első világégés és annak nem várt súlyos következménye.
Kultúrnemzeti sajátosságok és különbségek a Körös partján
Nagyvárad már a századforduló táján valóban pezsgő városnak számított, melynek egyre nagyobb lendületet adott az itt áthaladó vasútvonal. A különösen ritka, 1913-ban postázott képen (2. kép) a pályaudvar környéke látható az akkori nagy látványossággal, a Siemens „villanyossal”. Ma a váradi villamosszerelvények a román trikolór kékjében „pompáznak”, de nem csak ebben mások, mint a régi magyar világ járgányai, hiszen az utazók kultúrnemzeti arányai is megváltoztak.
A Körös-parti település a kávéházairól, éttermeiről is híres volt, sokuknak irodalomtörténeti jelentősége is van.
A harmadik felvételen (3. kép)
a Városi kávéház billiárdterme köszön vissza,
amely a hatalmas Apolló-palota alatt működött a várost átszelő Fő utcán. E minden igényt kielégítő kávéforrást a budapesti New York mintájára létesítették 1914-ben.
A ritka, árverésekről és közgyűjteményekből sem ismert lap egyedüli szépséghibája, hogy hiányoznak róla a vendégek. A válasz viszont a napszakban keresendő: a világmegváltó asztaltársaságok estefele ültek össze, amikor a korabeli masinákkal bajosan lehetett volna fotografálni. A Városi kávéház helyén a nyolcvanas években már élelmiszerüzlet működött húsbolttal, Unic néven. Ma sem utal itt semmi a magyar múlt hajdanvolt patinás darabjára.
A trianoni sarokpont
Az igazságtalan békediktátum elleni tiltakozás jegyében született meg a 4. számú lap is a Magyar Nemzeti Szövetség kiadásában, amely az ordító nagyváradi nemzetiségi aránykülönbségekre hívja fel a figyelmet.
Akkortájt mindössze 5,8 százalékot tett ki a román népelem a városban, miközben 91,4 százalékra rúgott a magyarság aránya. Egyértelmű, hogy amennyiben a világháború lezárása után a határokat a wilsoni elvek alapján húzták volna meg, és
valódi népszavazás dönt a területi hovatartozásról, akkor Nagyvárad környéke is Magyarország mellett állt volna ki.
Úgy, mint Sopron 1921-ben.
A nemzetiségi arány az 1970-es évek táján fordult át, s ma örülhet a helyi őshonos magyarság, ha nem kerül a Romániában oly szigorúan vett húszszázalékos városi nemzetiségi küszöb alá, ami általában jogsérelmeket von maga után. Még többet, mint általában.
A képeslapkiadásban komoly változások következtek be 1919–1920 táján Váradon is. Bár még felhasználták a korábbi idők képeslapjait, de az állami szintre emelkedett történelemhamisítás jegyében az előlapokon és a hátlapokon is el kellett tüntetni az „oda nem illő” magyar feliratokat. Ekkor lett Nagyváradból Oradea-Mare minden képeslapon. Példa erre az 5. számú lap, amelyen már a címzés sem Várasfenesre, hanem Finisre szól – a biztonság kedvéért.
A magyar lakosság ezekben az emberpróbáló években hamar rájött, hogy revízió nélkül nem lesz magyar megmaradás e tájon.
A visszatérés képeslapjai
Az imák meghallgattattak: 1940. szeptember 6-án Horthy Miklós bevonult a városba. Hatodik számú múltdarabkánk az egyik legismertebb nagyváradi lap a visszacsatolás idejéből. Talán az azt megelőző húsz évben sem látott napvilágot annyi képes levelezőlap a városról, mint amennyi azon a katartikus napon született.
Horthy kormányzó fehér lovával a már-már roskadozó vashídon átkelve érkezett meg a magyar csapatokat fogadó Szent László téri tribünhöz. A város kellős közepén álló hidat a román közigazgatás húsz év alatt úgy elhanyagolta, hogy
1940-re már a villamosokat nem engedték át rajta. Románia ugyanis akkor még nem tervezett hosszú távra…
Ma már más a helyzet, EU-s támogatások örve alatt bont, kisajátít, átalakít, területet rendez a román többségű önkormányzat, ami Nagyvárad magyar arculatán egyre több hatalmas sebet ejt. A képen látható híd pedig már régen a múlté: ma egy sivár betonátkelő áll a helyén.
Nagyvárad, Erdély kapuja
Hogy az anyaország és a többi visszacsatolt terület ismét felfedezze Erdély kapuját, „Nagyvárad thj. Város Idegenforgalmi Hivatala” turistacsalogató képeslapokat is kiadott. Ilyen a 7. számú lap, amely sok önérzetes „Erdély-tudor” érzékenységét sértheti, mert még ma is él az a tévhit bizonyos körökben, hogy Erdély a Királyhágónál kezdődik. Hát persze, hogy ott, csak épp földrajzilag.
A visszatért területeken hamar több budapesti és kolozsvári központú képeslapkiadó kezdett el dolgozni. Különösen termékeny volt a fővárosi Foto Weinstock (a tulajdonos, Weinstock Ernő nagyváradi születésű volt), amely városunkról is számos lapot adott ki akkoriban. Ilyen a 8. számú szépia is. A Fekete Sas Nagyszálló – akkoriban Hungária – előtti zászlótalapzatnak mára a hűlt helyét sem találjuk a „sterilizált” Szent László téren, másrészt az egykor a városalapítóról elnevezett főtér ma az Unirii, azaz a nagyromán egyesülés nevét viseli.
8. kép Országzászló a Szent László téren (1942)
A hétköznapok pikantériájához hozzátartozik az is, hogy a városháza tornyából szóló megafon napközben minden órában eljátssza az 1848/49-es magyarirtásokban kulcsszerepet játszó Avram Iancu nótáját. Újabb jelenkori abszurd, alig egy kőhajításnyira a mai magyar határtól.
Élet a kis magyar világ után
A második világháborútól a romániai rendszerváltásig a képeslapkiadás már csak központosított keretek között működhetett. Teret nyert a képvilágban a modernnek hazudott csúfság, a steril, a beton, de Várad régi arculata, harmóniája mindezek ellenére valamelyest továbbra is fenn tudott maradni a lapokon. Azonban más szögekből fényképeztek, az egyházi épületek is háttérbe kerültek: a színeváltozás újabb árnyalata érte el mind a képeslapkiadást, mind a várost. A múltat végképp eltörölni hivatott szocializmus jegyében lassan házsorokat, városnegyedeket bontottak el. Minderről tanúskodik a 9. számú kép.
Napjaink képeslapjai már más jellegűek, és a képeslapküldés visszaszorulása miatt nincs is olyan súlyuk, mint régen. Kulturális közvetítőképességük is minimálisra csökkent, kivéve talán a magyar reprintlapokat.
A mai Nagyvárad a látszat ellenére gyökereiben szenved. Magyarsága kopik, fárad.
Nem egyszerű harcolni a román vezetésű önkormányzattal, amely jó ideje kartácstűz alá vette a magyar múltat. A városban ma nehezebb megmaradni magyarnak, mint valaha. Hathatós, új utakat kereső (!) magyar kormányzati segítség nélkül ugyanis nem várható magyar utánpótlás a Sebes-Körös partján. A régi nagyváradi magyar képeslapok ma ezért kiáltanak segítségért. Ez az írás is az ő hangjukat hivatott felerősíteni.
