Trianon a környező nemzeteknél és nálunk

Ha lengyelekkel beszélek Trianonról, ők Versailles-nak mondják, és azon örvendeznek, hogy az a három császár, aki Lengyelországot felosztotta, mind porba hullott, az ő hazájuk pedig a porból csodálatos módon föltámadt. Nincsenek eléggé megelégedve az 1945 utáni államhatárokkal, hiszen emlékeznek arra, hogy 1939 előtt határaik még keletebbre voltak. Azt viszont, hogy 1939 előtt a nyugati határaik is keletebbre voltak, és azokat a területeket ezer év után csak „visszaszerezték”, természetesnek tartják. Visszaszerzett területeknek nevezik, lengyelül: „ziemie odzyskane”.

Ha Trianonról beszélek a szomszédos népek tagjaival (bár személyes találkozásra még nem került sor), mind örvendezik azon, hogy a versailles-i békediktátum

ezeréves magyar elnyomástól szabadította meg népeiket, nemzeteiket. Arról már keveset tudnak – mert nem tanították nekik –, hogy ez nem volt ezeréves, legföljebb volt egy felületes magyarosítás a dualizmus

idején. Ha a magyar történelemről beszélgetünk, Trianon traumát jelent, a kilencvenháromezer négyzetkilométeren kevésbé, mert megszoktuk már, belaktuk, száz esztendő nem is olyan egyszerű történelme már elfeledtette velünk, hol is volt a Dunán innen, és ha kérdezem, a mai országhatárokon belül keresik a megoldást.

Szent Metód térítő érsek a Zalavári Történelmi Emlékparkban lévő Szent Cirill és Metód-emlékoszlopon (Fotó: Krómer István)

 

Ha tovább kérdezek, honnan nézzük, hogy Dunán túl, akkor is csak találgatnak. Ha segítő kérdést teszek föl: hol volt a főváros, mondanak mindent, de nem találják el, mert a főváros akkor Pozsonyban volt. Ily módon önkéntelenül is átvettük a trianoni döntés egyik hozományát. A Dunán innen a mai Nyugat-Szlovákia, nem is az egész Felvidék.

A Dunán túl Pozsonyból nézve van túl a Dunán.

Politikusaink ezeréves nemzetről beszélnek, és nem tudatosítják, hogy az Árpád-korban nem volt magyar nemzet, mert a nemzet történelmi folyamat eredménye.

Ennek egyik fő állomása a nemesi nemzet (natio) fogalmának és politikai valóságának megszületése Mátyás király korában, második fő állomása pedig a népnemzet megszületése az érdekegyesítés korában, amely 1848/49 harcaiban vált véglegessé („Kossuth népe”). Ebből akkor kimaradtak a zsellérek,

történetíróra vár, hogy megírja a zsellérek: Kádár népének beemelését a népnemzetbe.

1945-ben tudomásul kellett venni, hogy igen nagy volt a vérveszteség a világháborúban (egyes becslések szerint a katonák, a vészkorszak áldozatai és a polgári áldozatok száma összesítve jóval meghaladja az egymilliót), a hadi események következtében, a nyilas evakuálás során a nemzet (további) tíz-tizenöt százaléka Nyugatra került, és nagy része ott is maradt, majd a koalíciós korszakban és 1956 őszén újabb tíz-tizenöt százalék emigrált.

Nemzetek képződése a Kárpát-medencében

Ha a szláv verziót nézzük, Nagymorva Birodalomról beszélnek, de nem egyeznek meg abban, hol kell azt keresni a térképen. A csehek, morvák szerint Morvaország őrzi ezt, Velehrad egykori ciszterci, a legújabb korban jezsuita szentélyében ünneplik Szent Metód pannóniai térítő érsek halála napján, július 5-én. A szlovákok Nyitra szerepét emelik ki, Rasztiszlávot, majd Pribinát, a Blatnohradi (Mosaburg, Zalavár) Kocelt, utóbbi nem egészen egy évig vendégül látta a szlávok két apostolát, akik nála, tehát mai hazánk területén is térítettek, majd Szvatoplukot. A szlovákok nem említik, hogy Szvatopluk Bizánctól Róma, pontosabban a bajorok és jelesül Regensburg püspöksége felé fordult a tájékozódásban, ezért a Metód-tanítvány Gorazdot, követőivel együtt, kiűzte országából. A szlovákok itt nemes egyszerűséggel megállnak, és ezeréves magyar uzurpációról beszélnek.

A mosaburgi középkori Szent Adorján-bazilika rekonstruált alapjai a Zalavári Történelmi Emlékparkban (képek a Wikipediáról)

 

A bolgárok itt kapcsolódnak a történetbe, mert vendégül látták a szlávokat térítő bizánci szent testvérpár tanítványait, és ihletésükre, a magyar honfoglalással párhuzamosan,

Simeon bolgár cár döntése következtében hivatalosan nyelvet változtattak, az ótörök bolgár helyett az írással rendelkező ószlávot vezették be,

és Bizáncból érkezett újabb ösztönzések hatására újraírták a korábbi glagolita ábécét. Ez az, amelyet cirill betűs ábécének nevezünk.

Csehország történelmében búvópatakként ott van a nagymorva térítés, ennek egyik állomása Szent Prokop remete életműve, a Prágától keletre lévő és hasonló nevű folyó mellett: Sázava központtal, ahol bencés apátságot hozott létre, s amelyet a Szent Adalbert/Vojtech/Wojciech által alapított Brevnov apátságból jött szerzetesek latinizáltak nem sokkal halála után, a XI. század végén. Majd IV. Károly cseh király, később német-római császár letelepítette Dél-Dalmácia glagolita bencéseit Prága szívében, itt végezte iskoláit Husz János, akinek a nevéhez oly sok háborúság fűződik.

A csehek számára mindmáig Husz és a huszitizmus az, amely a Nagymorva Birodalom öröksége.

Trnava/Nagyszombat egyetemén a szlovákok megtanulták a cseh jezsuitáktól és a tanulmányaikat ott végző és a glagolitizmust az újkor elejéig őrző horvátoktól, hogy nem a huszitizmus, hanem az ősforrás, Cirill és Metód az ő hőseik, és ehhez hűségesek mindmáig.

A csehek, morvák Velehrad szentélyében ünneplik Szent Metód pannóniai térítő érsek halála napját

 

A szlovákok nemzeti ébredésében nagy szerepe volt a cseh, a králici bibliának és a cseh egyházi nyelvnek, ezt a szlovák evangélikusok őrizték meg mindmáig. Katolikus többségűek lévén, plébánosaik döntésére, a három újszláv nyelvjárás a Vág menti középszláv nyelvjárást kezdte használni, ez lett a mai szlovák köznyelv alapja. A szlovák nemzetérzékelés lazán kihagyja a magyarokkal együtt töltött ezer esztendőt, pedig annak számos hozadéka van.

A román ortodoxiából levált és Rómát elfogadó uniátus, unitus,

görögkatolikus teológusok Rómába kezdtek járni teológiát tanulni, és hazahozták azt a gondolatot, hogy ők is rómaiak.

Ebből nemzetet sikerült teremteni, amely a Római Birodalomtól eredezteti magát.

Mint látjuk, mindegyik esetben a kultúrahordozó keresztény egyházak voltak a közvetítők, amelyek eljuttatták ezeket a népeket a nemzeti államiság megteremtéséig.

Nyelvi bizonyítékok a népek együttélésére

A honfoglaló magyarok együtt éltek az itt talált népességgel. Szláv helyneveket gyűjtő nyelvtörténészeink odáig jutottak, hogy gyakorlatilag alig maradt magyar helynévadás. Ha csak ránézünk Kniezsa István térképére, azt látjuk, hogy a magyarok által lakott alföldi területeken többségükben szláv eredetű a helynévadás. Föltehetjük a kérdést, hogy ha a honfoglaló magyarok kiirtották volna az itt talált lakosságot, hogyan vették volna át tőlük a helyneveket. A nyelvészet azt bizonyítja, hogy ellenkezőleg, együtt éltek, és a többségben lévő népcsoport asszimilálta nyelvileg a másikat.

Ahol a magyarok voltak többségben, asszimilálták a szlávokat, és ennek fordítva is igaznak kell lennie.

Volt egyszer egy ószláv népesség, majd lett egyszer egy Árpád-kor, vegyes lakossággal. A földrajzi neveket, a mezőgazdasági szakszavakat a magyarság átvette. Ha kiirtja őket, az újszláv korszakban nem lett volna, aki felhasználja építőkőként. Az átvétel abból is igazolható, hogy nem is változtatott a kiejtésen, amikor jövevényszóként meghonosodott a magyar nyelvben, közben az ószláv nyelvek átalakultak újszláv nyelvekké, és bizonyos hangfejlődés következtében elveszítették a nazális hangokat. Ezt a szlavisztika pontosan leírja, csak azon vitatkozik, hogy ez a honfoglaláskor már lezajlott-e, vagy az Árpád-korban történt.

Példa: „pstruh” (szlovák) – „pisztráng” – lengyelül (fonetikusan) „psztrong”.

Példa: „muka” – munka – lengyelül fonetikusan „menka”. Lásd: Mukacsevo – Munkács

Példa: komár – szúnyog. Komárom: szúnyogos. Átvettük megőrzésre, mintegy lefagyasztottuk a mélyhűtőben, és készen várta őket a szó, amelyet integráltak az újszláv dialektusokba. Lett belőle Komárno.

Nem az a lényeg tehát, hogy szláv eredetű-e egy szó, tehát hogy bizonyítsuk a szlávok korábbi jelenlétét – ezt nem cáfolja senki –, hanem az, hogy úgy lett szlovák szó, hogy megőrizték és a magyarokkal párhuzamosan őrizték meg.

A magyar birodalom a nemzetek bölcsője

Ez tehát azt jelenti, hogy

a magyar birodalom nem volt magyar(ul beszélő) birodalom, hanem az újkori népek, majd népnemzetek közös bölcsője, és nem egymás ellenében kellene harcolnunk, mert testvérek vagyunk.

Ebből következően a magyar történelmet nem lehet megírni csak a magyar etnikum történeteként, s a magyar államiság történetét sem lehet áttekinteni úgy, hogy annak a területnek a történetét, amelyen a honfoglaló magyarság megtelepedett, ne vonnánk be és ne „igényelnénk ki”, ahogy kiigényelték maguknak a társnemzetek.

Le kell tehát számolni az ezeréves nemzet mítoszával, mert nem a magyar nemzet, hanem az állam ezer (ezeregyszáz) éves, és keresni-kutatni kell, hogy az újkori magyar népnemzeti korban miért veszítette el törzsterületei egy részét.