A régi magyar képeslapok egyre hatékonyabb eszközöknek bizonyulnak a környező országok történelemhamisítási kísérleteivel szemben. Múltunk e hiteles ékköveivel játszi könnyedséggel lehet kivédeni az abszurdabbnál abszurdabb állításokat. Azokat is, amelyeket a horvát szomszéd nemrég megengedett magának, miszerint a magyarnak sosem volt igazi tengerpartja.
Zágráb hiába hívatta be még a magyar nagykövetet is, ettől még a magyar szent koronás bélyegzők és a szép zöld, turulos magyar királyi postabélyegek nem fognak egyszeriben eltűnni
az igazunkat bizonyító, dokumentumértékű képes levelezőlapokról, amelyek túlélték az országcsonkítást és a múltat eltörölni hivatott kommunizmust is.
Ez nem a Balaton, ez a Riviéra
Az Adriai-tenger északkeleti partjának igen gazdag a magyar vonatkozású képeslaptörténete. Ez persze nem véletlen, hiszen a mai Horvátország tengerpartjának egy része évszázadokon át a Magyar Királysághoz tartozott.
A Trianonban elbúcsúzott tengermelléki Lika-Korbava és Modrus-Fiume vármegye területe a XII. századtól tartozott Magyarországhoz, a Horvát Bánság részeként. Ezt letagadni történelemhamisítás, ahogy Fiumét és környékét, a magyar tengerhajózás bölcsőjét is bűn leválasztani a magyar históriáról.
Ha már itt tartunk, nem árt leszögezni, hogy a századforduló környékén mettől meddig is húzódott a szóban forgó tengeri kijáratunk. Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című páratlan könyvsorozatának Fiume és a magyar–horvát tengerpart című, 1897-ben megjelent részében ez olvasható: „A magyar–horvát tengerpart, mely tengerészeti ügyekben közvetlenül a fiumei magyar királyi tengerészeti hatóság alá tartozik, közigazgatási tekintetben azonban Horvát–Szlavónország autonom hatóságai alá van rendelve, Fiumétól, a Fiumara torkolatától délkeletnek, Dalmáczia határáig, a Sz.-Magdolna öbölig (Carlopagótól húsz kilométernyire) terjed.”
Tehát Terszat (horvátul Trsat), Bakar, Cirkvenica (Crikvenica) és Zengg (Senj) is a horvát–magyar tengerpart városa volt, míg a sajátos közigazgatású
Fiume, a mai Rijeka pedig teljesen különálló magyar királyi területnek számított.
A Balázs Károly-féle Képes levelezőlap lexikon is külön tárgyalja Fiumét, és nem véletlenül, hiszen a legmagyarabb adriai-tengeri kikötőváros képeslaptörténete igen gazdag. A magyar deltiológia (képeslaptudomány) alapkönyve szerint már 1892-ben, tehát a hőskorban is adtak ki fiumei lapokat. Ez az az időszak, amikor még korántsem volt olyan elterjedt a képeslapküldés és -kiadás, mint a századforduló táján. Éppen ezért, az ilyen régiségű előfutárlapok igen ritkának számítanak. A szóban forgó színes, a kikötőt ábrázoló kőnyomatos őslap ráadásul a lexikon szerint az egyik legkorábbi hazai képeslap-ábrázolásnak tekinthető.
Fiume őslapjai
Gyűjteményem egyik legkorábbi fiumei éke a magyar képeslapkiadás egyik legfontosabb és legrégibb sorozatából származik. Ez az 1896-os millenniumi képeslapsorozat, amelynek harmincpéldányos, jellegzetes, litografált tagjai között kapott helyet, a kétnyelvű, Fiume kikötő – Port de Fiume – feliratú példány (1. kép).
A magyar ezredéves ünnepségekre kiadott, Cserna Károly festőművész által rajzolt lap felső hányadában a magyar tengeri kikötő teljes látképe köszön vissza, míg alul egy kisebb tengeri részlet hajókkal.
A két kép között a magyar lobogó is feltűnik, hangsúlyozván a hovatartozást.
A 126 éves díjjegyes lap hátoldalán ott a magyar címer és a magyar felirat: „Magyar Királyi Posta – Levelező-Lap”. A kiadó is budapesti, jelesül Posner és Fia.
Érdekes, hogy a millenniumi sorozat kétkrajcáros típusa további két magyar–horvát képeslapot is tartalmaz. Az egyiken Zágráb, a másikon pedig a „Plitviczei-tavak” láthatók. Hátlapjukon a magyar jegyek (címer, díjjegy, magyar felirat) mellett horvát nyelvű szöveg is olvasható. És miért is ne, hiszen Horvát–Szlavónország a társországunk volt.
Magyar tengerparti nagytotál
A klasszikus panoráma-képeslapok önmagukban is ritkaságnak számítanak, és a Fiumét ábrázoló példányból is meglehetősen kevés látott napvilágot. Gyűjteményembe nemrég egy 1898-as, háromosztatú példány (2. kép) vándorolt, amely több szempontból is igen különleges. Egyrészt mind a három részét külön-külön fel lehetett volna adni postán, mert mindegyik rész hátulján ott a címzésnek való hely a Levelező-Lap / Cartolina Postale feliratok alatt.
Másrészt panorámalapunk igen nagy területét mutatja be tengerhajózásunk bölcsőjének és a szigorúan vett „színmagyar” tengerpartnak, amely európai szinten az egyik legmodernebb kikötőrendszerrel rendelkezett a századforduló idején. Ráadásul a felvétel a kor technikáját figyelembe véve igen élesre sikerült, ami megsüvegelendő.
Harmadrészt ez a fiumei „triptichon” egy igazi időutazó. Először 1898 decemberében adták fel Fiuméből Csurgóra. A címzett egy bizonyos Schlegel Vilma úrhölgy volt. És ím, jön a csoda: e lapot több évtized után ismét feladták, immár a jugoszláv Rijekából. A cím budapesti, a címzett pedig egy Schlegel Oszkárné nevű hölgy. Mindez persze bizonyára nem volt véletlen egybeesés, mindenesetre gyűjtőként igen ritkán találkozni hasonló „idővándorlási” jelenséggel.
Porto Baross, Piazza Andrássy
Fiumei magyar örökségünk rengeteg olyan képeslapról köszön vissza, amelyen jeles személyiségeinkre utaló utcák, terek, kikötők szerepelnek. Számos pazar száztíz vagy épp százhúsz éves felvétel őrzi a Baross kikötő, a „Via Ludovico Kossuth”, a magyar grófi családról elnevezett Szapáry rakpart vagy az Andrássy tér emlékét.
A Pannónia gőzös (kivándorlási hajóként is szerepel egyes kiadásokon) is általában az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. palotája előtt horgonyzott (3. kép).
Igen érdekes, hogy horvát nyomtatott szöveggel a fiumei lapokon igen ritkán találkozunk, annál inkább dominál rajtuk az olasz és a magyar szó. Amikor Mária Terézia 1779-ben Magyarországhoz csatolta Fiumét,
a város olasz többsége ragaszkodott a közvetlen magyar fennhatósághoz, tudván, hogy autonómiáját, nyelvét és kultúráját csak így őrizheti meg.
Aztán Fiume végül a Horvátországot magába olvasztó Jugoszlávia határain belül kötött ki, az olasz lakosság pedig mára szinte eltűnt a városból. 1910-ben Fiume 49 726 lakosából 51 százalék volt olasz, 25 százalék horvát és 13 százalék magyar.
Czirkvenicza, magyar tengerpart
A Modrus-Fiume vármegyei Cirkvenicáról Magyarország területi megcsonkítása előtt számos magyar nyelvű képeslap jelent meg. Közülük kiemelkedő jelentőségű az a felvétel, amely a László főherceg nevét viselő gyermekotthont ábrázolja a tengerparton (4. kép) 1910-ben. Az épület nevét magyarul, horvátul és németül is olvashatjuk e képeslapon, amit a Magyar Sokszorosító Műipar Rt. adott ki Budapesten. A szóban forgó ódon épületről – amelyben jelenleg szálloda működik – tudni kell, hogy egykor a magyar pálosok Szűz Máriának szentelt kolostoraként szolgált. A szerzeteseket a magyar történelemben jelentős szerepet játszó Frangepán család Miklós nevű tagja, a későbbi bán telepítette ide még 1412-ben, hogy a vidéken „a kultúrát terjesszék”. Tehát a képen látható klastrom felépítésével indult el a mai értelemben vett Cirkvenica története.
Ezt a szép képeslapot tíz évvel a trianoni diktátum előtt röpítette az ötfilléres turulos bélyeg „Miskolczra” a magyar Cirkvenica (nem ám Crikvenica!) feliratú szent koronás bélyegzővel, ahogy az szokásos volt. Persze küldhette volna Zágrábba is valaki horvát nyelven megírva, senkinek egy haja szála nem görbült volna meg, de attól még ez a lap ízig-vérig magyar, még ha azt a mai zágrábi parlamentben egyesek képtelenek is lennének elismerni.
Abbázia, a kakukktojás
A Fiumétől alig tíz kilométerre fekvő Abbázia (ma Opatija) – bár nem tartozott a Magyar Szent Korona országaihoz – a magyar emlékezetbe erősen belevésődött. Ez az Adria-parti városka volt az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnépszerűbb, legelőkelőbb tengerparti üdülőhelye. Magyarországon belül Herkulesfürdő említhető vele egy szinten. Talán túl sok figyelem is irányult ide, abban az időszakban, amikor inkább belső területeink felé kellett volna összpontosítani a vakációnkat, hogy még inkább magunkénak érezzük Székelyföldet, Biharországot és a Felvidék zugait. A nagy háború és az összeomlás ugyanis már a küszöbön állt.
Abbáziából már nem turulos magyar, hanem Ferenc Józsefet ábrázoló császári és királyi bélyeg röpítette a lapokat szerte a Monarchiába. Ennek ellenére létezik abszolút magyar jellegű képeslap is, ami egyrészt nyelvi jellege miatt is kakukktojás, másrészt a rendhagyó felosztása miatt is (5. kép).
„Tengerre néző homlokzat. Reinprecht Victoria szálloda és penziója, Magyar ház. Abbazia” – hirdeti ez a teljesen formabontó lap, amelyhez hasonlót nemigen találni a képeslaptörténetben. Ráadásul mindkét oldalán szerepel fotográfia, egyik magáról a „Magyar házról”, a másik a szálloda tengerre néző erkélyéről.
A mostani horvátországi hullámveréseket félretéve látogassunk csak el az említett adriai vidékekre, mert a legfrissebb sajtóhírek szerint a diplomáciai hőbörgés ellenére a horvát vendéglátóipar számít ránk. Érezzük a magunkénak a tengerpartot, ahonnét megannyi képes levelezőlapot küldtek haza őseink. Másrészt ne essünk át a ló túloldalára, mert azért mégis van egy Balatonunk, s vannak egyéb kiváló fürdőhelyeink is, amelyeket nem illik elhanyagolni. Mindemellett a nyár kiváló alkalom arra, hogy felkeressük az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki fürdőhelyeket is, amelyek szintúgy a Magyar Királysághoz tartoztak.
