Pedig a „kis” nyelvek egyetemi oktatása azért is fontos, mert a hallgatók tanulmányaik során ismerkedhetnek meg a magyar és a közép-európai nyelvek közötti transzlatológia, kultúraközvetítés alapvető kérdéseivel. Hiszen mi, magyarok, mint ahogy szomszédaink is, mindmáig gyakran egyoldalúan és nyugati szemüvegen keresztül tekintünk egymásra. Ennek egyik új keletű oka pedig, hogy a XXI. századra egyértelműen az angol nyelv lett a nemzetközi érintkezés első számú eszköze.

Mészáros Andor kiváló érzékkel és pontosan vázol fel egy többszörösen összetett, ellentmondásos helyzetet. Miközben érzékelteti, hogy térségünk hagyománya szerint az anyanyelv a nemzeti identitás szegletköve, megjegyzi, hogy a közös Közép-Európa – s tegyük hozzá, az Európai Unió – jövőjének építése lehetetlen nyelveink kölcsönös elsajátítása nélkül. Azonban az európai nyelvek nagy számából adódóan kölcsönös elsajátításuk irreális követelmény, ezért a népek közötti megértés kommunikációs megoldásaként a bilingvitás jelentheti a kiutat. Míg természetesen a vegyes lakosságú térségek helyi gyakorlatául praktikusan az együtt élő népek nyelvének kölcsönös megismerése kínálkozik. Ám az angol nyelv közvetítő szerepével szemben több kifogás is felmerül; egyfelől az angol nyelv egy, a kontinensen kívül élő nép anyanyelve, másfelől, mint ilyen, óhatatlanul az angolszász politikai, gazdasági és kulturális érdekek érvényesítésének eszköze. A dilemma tehát egyszerre hatalmi, (nemzet)politikai és nyelvi természetű.

Ugyanakkor az együttműködés igénye az európai kultúra fejlődéstörténetéből fakadó közösségi érdek is. Ezt akár egy hevenyészett visszatekintésből is jól láthatjuk. Az európai ókorban erre utalnak például a görög, a latin kultúra teljesítményei, később az Újszövetségben univerzalitásként szakralizálódó szintézisük, majd a reneszánsz, a felvilágosodás felszabadító fejleményei, végül a máig tartó, s immár globális hatókörű technikai civilizáció kibontakozása; szellemiekben pedig Dante emberiségeszméje, Goethe világirodalom-gondolata, Kant világállama, majd az állam elhalásának eszméje stb. mind az emberiséggé válás útjának kódjelei.

A transzlatológia alapvető kérdései így válnak az emberiség egzisztenciális, szellemi és nyelvi egységesülésének kérdéseivé. Nem mindegy hát, hogy szemléletünket a homogenizáló nemzetállamiság vagy a tágabb horizontú, az európai kultúra fejlődéstörténetéből fakadó közösségi érdek motiválja. Ez utóbbi esetben az Európai Unió egy minden polgára számára a modernség szellemi örökségét képviselő, az emberiséget anticipáló jogi és morális, de nyelvfüggő államraison. Létének egyszerre egzisztenciális (politikai, gazdasági, szociális stb.) és kulturális (a humán tudományok körébe tartozó szakrális, jogi, nyelvi, morális stb.) feltételei vannak. Korunk emberének ezzel a kettősséggel kell szembenéznie. A megismerés, a szellem, a morál, a jog, az egységesülés fiktív, nyelvi alakzatai. Ebben az értelemben az emberiség csupán egy fikció, amelyet a modernség szelleme tart össze. Az emberiség ugyanakkor a maga elkülönült (gazdasági, nemzeti, szociális, vallási stb.) közösségeiben nagyon is valóságos létező; ám e részek szegletköve az anyanyelv. Látható, hogy a nyelv, mint központi kommunikációs tényező, maga is kettős lelkületű: egyszerre partikuláris (identitásképző) és univerzális hatókörű. Egyfelől a megismerés eszköze, s ezt bármely nyelv betöltheti, másfelől a nembeliség sine qua nonja. Ebbéli szerepében viszont csak a nemzeteken túli, az egységes emberiséget megjelenítő eszközként funkcionálhat.
A remény nyelveként, ha úgy tetszik. Vagyis a szó szoros értelmében vett jelentéséből fakadóan ez a nyelv csak az eszperantó lehet.

A gondolatmenet konklúziója sokak számára bizonyára most vált utópiává.

Borítókép: Lengyel bélyeg Zamenhofról.  Fotó: Allegro.pl