Vendéglátóim jó előre kérdezték, mit szeretnék látni Madeira szigetén. A válaszom tömör volt, egyszerű.
Szeretnék hegyre menni, vízen lenni, és szeretnék eljutni az utolsó magyar király, IV. Károly sírjához.
Az első nap feljutottam egy elképzelhetetlenül szép hegyre. Elbűvölő volt lenn az óceán, de ami ennél is lenyűgözőbb volt, sok száz éves babérfák között vitt föl az út. A távolban tehenek, vastag, üreges fatörzsek. Amikor befejeztük a kicsit fárasztó, de nem megerőltető sétát, tele volt már mindenféle nációbeli turistával, mikrobusszal, bérelt autóval a parkoló. Volt ezután óceánélmény is, lenn, a parton hatalmas hullámok, fehér habokká változva, amint a sziklára csapódtak. Órákig lehetett volna bámulni, hallgatni. Rónay György sorai jutottak eszembe: A tenger mindenütt van / és mindig van … / Ahol te vagy, ott van a tenger…
A második nap délutánján feljutottunk Monte-ba, Funchal fölé, a Miasszonyunk templomba (Paróquia de Nossa Senhora do Monte), oda, ahol IV. Károly sírja van.
... mögötte a végtelen óceán
Otthonról, Magyarországról segített valaki. Megkaptuk Maria asszony címét (kilencgyermekes, nyugdíjas nagymama, hűséges gondozója a templomnak és a sírnak). Néhány üzenetváltás után szabad volt az út, este 6-kor szentmise, legyünk ott negyed hatkor. Negyed hat előtt a templomhoz értünk, egy esküvői sokadalomba keveredve.
Károly király szobra a templomhoz vezető hosszú lépcsősor alatt áll. Összeszorult a szívem, amikor fölülről rátekintettem: mögötte a végtelen óceán…
Az esküvői tömegen átjutva már a szobornál voltam. Talapzatánál az esküvői fotósok táskái, drón, miegymás. De barátságosan hagyták, hogy körbejárjam a szobrot. A násznép pedig a lépcsőkön, éppen csoportképre gyülekezik.
Vissza a templomhoz, virágszirmokkal tele a templom bejárata előtti oszlopcsarnok. Nyitva, bemegyünk, nem várva Mariara. A zárt rácson keresztül fényképezek. Jön egy kulcsos ember, a sekrestyések biztonságával és öntudatával. Rám néz, kinyitja a rácsot, betessékel. Még megilletődni sincs lehetőségem, annyira váratlanul jött a fotózás lehetősége.
Fémkoporsóban az utolsó magyar király
Hatalmas kereszt, fémkorpusszal a fémkoporsó fölött a falon. Egy püspöki lila kis sapka, pileolus a koporsón. Mit keres itt? Balra a falon nagy, egész alakos kép a királyról. A rácson szalagok, középen koszorú, egy szalagon olvasom: az utolsó magyar király… IV. K. I., alatta. Imperator et Rex. Az Imperator a IV. szám alatt, a római I alatt pedig a Rex. Osztrák császár, magyar király… A koporsón, a kidomborodó kereszt alatt: Fiat voluntas tua. Legyen meg a te akaratod… Alatta pedig töviskoszorú.
I. András király emlékplakettje
Magammal hoztam a tihanyi emlékplakettet, amelyen I. András sírkeresztje látszik. Odaillesztem a kereszt felső részéhez, kicsit ferdén, hogy jól látsszon. A tihanyi királyszobában lesz majd a helye az éremnek: alapító királyunk, és az utolsó magyar király sírja. Károly király feleségével, Zita királynéval 1921 októberében a tihanyi apátságban töltötték utolsó magyarországi napjaikat, ahonnan a Dunán keresztül egy angol hadihajóval vitték őket a Fekete-tengerre, majd onnan továbbszállították őket Madeirára, Funchalba.
Eszembe jutnak rendtársaim, Wlasich Róbert, Solymosi Vendel, Bánhegyi Jób – idejöttek Ottó főherceget tanítani.
A templomban gyerekcsoport gyóntatása folyik. Közben egy határozott hang rózsafüzért imádkozik, a gyerekek bekapcsolódnak. De, amikor a tizedek között egy éneket elkezd, magára marad.
Béke- és családszeretet jellemezte
Hat óra előtt öt perccel felállok a székről, odamegyek a fiatal paphoz – Victor Sousa, megkérdem, koncelebrálhatnék-e? Barátságosan fogad, természetesen lehetséges. Névjegyet adok át neki, miután bemutatkoztam. Nagyböjt negyedik vasárnapja van, rózsaszín miseruhát kapok. Valószínűleg gyerekmise, a felolvasók is gyerekek.
Az evangéliumot értem, a beszédből semmit. Az eucharisztikus ima szövegét is értem – ismerős, magyarul fejből tudom. Az áldoztatásnál segítek.
Valami leírhatatlan ünnep van bennem. A hirdetések után az atya köszönt, elmondja, honnan jöttem és miért. Megtapsolják.
Megsúgom, ebben az évben lesz hatvan éve, hogy pappá szenteltek. Ezt is elmondja, erre is tapsolnak a hívek.
A záróének után kimegyünk a két ministráns leánnyal a bejárat elé, kezet fogni a hívekkel. Odajönnek hozzám is, ki így, ki úgy mond egy-egy barátságos szót.
A királyi család
Vissza a sekrestyében. Két szép miseruha egy vitrinben, Zita királyné hímzése. Az egyiknek az alján magyar címer. A falon a királyi család képe. A sekrestye öltözőasztalán, a barokk képek alatt kis gipsz mellszobor: IV. Károly. Groteszkségében is megindító.
Egy tihanyi képes naptárat adok a fiatal papnak, ő pedig képeslapokkal, jegyzetfüzetkével ajándékoz meg, IV. Károly képével. Még visszamegyek a sírhoz, hogy a kápolnába benyúló kis karzatról készítsek még egy felvételt.
Búcsúzóul az osztrák és magyar szalagokkal teleaggatott rács előtt elénekelem: Boldogasszony Anyánk! Magyarországról, édes hazánkról…
Majd: Isten, áldd meg a magyart!
Magyarországról, édes hazánkról…
Összeszorul a szívem. Tudom, hogy IV. Károly király sokak számára nem jelent semmit. De az
a béke és családszeretet, ami jellemezte őt, ma is nagyon elkelne Magyarországon. Alighanem az egész világon.
Boldogok a békességszerzők, olvassuk a hegyi beszédben.
A fiatal atya kéri, készítsünk közös fotót a szobornál. Alkonyodik. Odalenn a város fényei, a kikötő, az óceán. Itt fönn a portugál módra, világító gömböcökkel telerakott templom. Önkioldóra állítom a fényképezőgépemet, leteszem a földre, így rajta vagyunk mindannyian a képen: vendéglátóim: Gábor és Réka, a látogatást megszervező Maria asszony, a templom papja és én.
Hűvös van, bár szinte nyári melegben érkeztünk. Sok lépcsőt kell megjárnunk lefelé az autóig. A kanyarokban, ahogy ereszkedünk a város felé, föl-föltűnik még a templom homlokzata. Szombat este van, számomra felejthetetlen ünnep.
