Negyvennél is több esztendeje már, hogy olvasom Zelnik József írásait, s e hosszú idő alatt most először jelentkezett olyan témával, amelyhez én is konyítok valamelyest. Csak egy olyan volt témái között, amelyhez hozzá tudtam volna szólni, ám az is jócskán nagy fáziseltolódással: a művészet. Érettségiig, s azon túl még néhány évig úgy tűnt, hogy múzeumok poros hátú lakójaként művészettörténész leszek. Igaz, a kánontól elkóborolt ízléssel.
Mert például Michelangelótól nem a Dávid ragadta meg figyelmemet, hanem a befejezetlennek vélt – vélt, mert az úgy teljes, ahogy van – Rondanini Pieta. A festészetben a Szépművészeti Múzeumban meghúzódó Jacob Grimmer Tél – Isten emberi világa? –, a zenében Schubert utolsó szimfóniája, kiváltképpen annak utolsó tétele volt számomra a leg…
Aztán mikor Zelnik, már a Magyar Művészeti Akadémia alelnökeként művészettörténeti írásait adta közre, kitűnt, hogy míg a magam szösszenetei egy lelkes kamasz megnyilvánulásai, addig az ő esszéi, tanulmányai – lásd a budapesti Bosch-kiállítás margójára írottakat is – valóban akadémikusi írások. Amelyek a stílus tekintetében sem hagytak kívánnivalót maguk után a kényes ízlés kisajátítására igyekvők számára, nemhogy a szerző munkáira ordas kajánsággal rávethették volna magukat.
Ezért bevált módszerük szerint itt sem magyarkodva, inkább némaságukkal tüntettek ellene. A szerző titka – a felkészültségen túl – igen egyszerű:
magát a cirkalmasságnak és a bon mot-nak sem megadva inkább igazságra törekedik.
Amihez ugye, a céhből mindenki mást kirekesztve liberálkodó barátaink szerint, kizárólag nekik lenne csak joguk.
Ezúttal is ezt az utat választotta, amikor Kína és a világhatalom viszonyát emelte terítékre. Mégpedig merőben szokatlan módon nemcsak a fegyverek megoszlását kalkulálgatta, hanem úgy, hogy e hatalmas ország, valamint az egyik Európa saját belső természetét is a képlet részévé igyekezett tenni. S közben olyan szöveget hozott létre, amelynek minden mondata sok kérdésre adott választ, ugyanakkor sok kérdést vetett fel. E sok kérdés közül, a terjedelemre és felkészületlenségemre tekintettel csak kettőt ragadhatok ki:
Van-e esélye Kínának az atlanti globalizációt legyőzve hatalmat nyerni a világ felett?
A konfucianizmus járható út-e az euroatlanti térség országai számára,
vagy tovább kell álmodnunk valamely saját utat?
Azt tudjuk, hogy e felől tekintve, korunkat leginkább a kódnevén atlantista, valójában észak-amerikai „globalizáció” jellemzi. S hogy ennek a létről letépett fennállásmód súlyos, még a fennállását is veszélyeztető deficitjét – vásárlásaival – éppen Kína finanszírozza. Ezért is kiemelt fontosságú, hogyan lépked a közeljövőben. Akkor is, ha Kína korábban európai alternatívával tusakodott.
Szun Jat-szen az idő tájt – az orosz birodalmat leromboló Nyugat megbízottjaként működő, s Marxtól igencsak távolra esett – Lenin mintáját követve kaparintotta meg az ugyancsak állami Kínát. Amiért is ettől kezdve Kína „Leninről” álmodott. Azaz a Nyugat ravaszul szerkesztett csapdájába vergődött át, amin a mezőgazdasági ország útját választó hatalmas ország Mao önálló álmát – államát kezdte álmodni. Mi sem természetesebb, mint hogy válaszomat csak címszavakban adhatom itt meg.
Csu Ti császár és Cseng Ho tengernagy korában Kína hadászati fölénye bizonnyal elegendő lett volna az akkori, hozzá képest szerény Európát megleckéztetni, s ez a két világégést megszervező nyugati nem legitim hatalmakkal szemben ugyanilyen bizonyossággal lett volna szerencsés mindannyiunk számára. Ez az esély, úgy tűnik, végleg elesett.
Nem országok, hanem legitim és nem legitim hatalmak állnak, s fognak még egy ideig szemben állni egymással.
Így a kérdés nem is az, hogy valamely ország álruháját öltve magára egy hatalom lehet-e a világ ura, hanem kis, de nem elhanyagolható pontosítással: a nem legitim hatalmak közül ki tud-e válni egyetlen, maga alá gyűrve a többit. Figyelembe véve ezek belső ellentéteit, egyelőre inkább a hatalom s vele a regio és a religio megosztottsága várható.
Ami pedig e két nem legitim hatalom kínaisítását illeti, ez már csak azért sem várható, mert az új, fiatalokból álló kínai vezetés ismét Konfuciusz bezárkózása felé tájékozódik, az ő irányát látszik felvenni.
De a világ képes tanulni a történelem példáiból. A konfuciánus közösségszervezés erkölcsi alapon történik, amit a konkrét kapcsolatban a szertartásosság tesz szilárddá. Ezzel szemben
a Nyugat a rendszerleges és strukturális erkölcshiány szerint szerveződik meg: az erkölcs helyén az érdek áll.
Végül: bár látszólag nemleges válaszokat adtam Zelnik József felvetéseire, őszintén üdvözlöm, hogy töprengéseit átadta a nyilvánosságnak. Biztatom is az olvasóközönséget, hogy írását tekintse vitaindítónak, és végre igazi kérdéseken törjük a fejünket, s ne adjuk át magunkat perverz áldilemmáknak.
Nyitókép: Peking (Wikipédia)
