Természetesen ez csak akkor igaz, ha az újkort és a benne felnövekedő modernitást pozitívan szemléljük. Ez azonban nem könnyű, ha a modernitás két csúcstermékét, a nácizmust és a bolsevizmust is figyelembe vesszük, mert akkor úgyis szemléltethetjük, hogy ami betegségben születik, az végül halálkoreográfiává „magasztosul” a történelem színpadán. Erre talán Friedell is rádöbbent élete utolsó pillanataiban, mikor 1938-ban letartóztatása elől öngyilkosságba menekülve kiugrott házának ablakán. A fáma szerint „vigyázzatok” kiáltással figyelmeztette az utcán lévőket, nehogy kárt okozzon bennük. Az ilyen embereknek azért talán mégis hihetünk.

A „nagy pestis”, a „fekete halál” 1347 és 1351 között pusztított Európában. Az is Kínából és Belső-Ázsiából terjedt el. Földrészünkre egy ördögien zseniális katonai akció során került, amikor egy kipcsak sereg megostromolt egy genovai kereskedelmi telepet a Krím-félszigeten, és pestissel fertőzött hullákat katapultáltak a városba. Ez a katonai performance, vagy franciául parfournir, azaz átjuttatás sokat elárul az emberi természet pusztító jellegéről. Főleg arról, hogy ha az emberben megformálódó gonosz még a természettől is „segítséget” kap, akkor elburjánzanak a romlás kertjének elátkozott virágai.

Valamilyen átláthatatlan hatások eredményeképpen a nyugati világ és Kína időről időre megmagyarázhatatlan, különös kapcsolatba kerül egymással egy világbetegségen keresztül, úgy, hogy azt civilizációs fordulat követi valamelyik félnél, vagy valamennyire mindkettőnél.

Európa a nagy járvány után, az 1300-as évek végén ráfordult az újkor modernitásban kiteljesedő útjára. Mára már egyre jobban látszik, mi történt, milyen technikai csodákhoz és milyen világpusztító lehetőséghez vezetett ez az út. A járvány után – talán nem véletlenül – a XIV. század végi Kína is felkészült egy civilizációs fordulatra. Felkészült arra, hogy a földi történelemben először egy birodalom az egész földi világ ura legyen. Ehhez mindene megvolt. A konfucianizmus által két évezrede nevelt professzionális bürokráciája, a hagyományt és a hierarchiát istenként tisztelő népesség, és ezzel együtt, nem utolsósorban olyan anyagi forrás, amely létre tudta hozni a világ akkori legnagyobb kereskedelmi és katonai hajóhadát.

Csu Ti császár rendeletére megteremtették a kor legnagyobb információs központját, megalkották a négyezer kötetes (körülbelül ötvenmillió karaktert számláló) enciklopédiát. Ezzel szemben Európában például V. Henrik (1387–1422) könyvtára hat kézzel írott munkából állt, hármat ezek közül is egy apácarend kölcsönzött neki. Ezek főleg vallási témájúak voltak, így a világi élet szervezésére alkalmatlanok. Ráadásul Kína technológiailag is összehasonlíthatatlanul magasabb szinten állt, mint a világ többi része. Gondoljunk csak a selyem és a porcelán területén elért technológiai színvonalra, és különösen a haditechnikai csúcseredményekre a puskaportól a nagy hatóerejű ágyúkig.

A kínai hajók méretéről szólva:

amíg a legnagyobb velencei hajók maximum ötven tonnát tudtak szállítani, addig a kínaiak kétezer tonnát, és több száz hajójuk volt.

Képzeljük el, ha a valaha épült legnagyobb flotta parancsnoka, a zseniális eunuch tengernagy, Cseng Ho hajóhada megérkezett volna a Földközi-tengerre csak úgy nyomásgyakorlás-képpen, mint ahogy az amerikai repülőgép-anyahajók szoktak „demokráciát védeni”. Erre képesek lettek volna, mert abban az időben négy hatalmas kínai flotta szó szerint körbejárta a Földet, pontosan tájékozódva a hosszúsági és szélességi fokok rendszerében.

Az eredetileg haditengerész Gavin Menzies hatalmas kutatómunkával nagyrészt feltárta a kínai hajóhadak mozgását az akkori világban, s úgy fogalmazott, hogy egy képzeletbeli ütközet a kínai armada és a világ összes többi haditengerészete között sem lett volna különb, mint a trópusi díszhalak reménytelen küzdelme a cápák között.

Ehhez a rendkívüli hadi túlerőhöz speciálisan finomra hangolt kínai „kolonizációs” technika társult. Katonai túlerejük ellenére a nyílt konfliktust, a közvetlen gyarmatosítást lehetőség szerint kerülték. Inkább a kereskedelem, a burkolt nyomásgyakorlás és a megvesztegetés eszközeivel éltek.

Ez a XV. század eleji kínai világexpanzió azonban egy csapásra véget ért, amikor 1424. szeptember 7-én Csu Ti fia került hatalomra. Még aznap ediktummal visszarendelt minden hajót, s Kína ezzel visszazárkózott magába. Csak találgatni lehet, hogy a gigantikus hajós vállalkozás költségei, vagy az új császár konfuciánus elkötelezettsége, vagy mindkettő vezetett ehhez a döntéshez. Vagy annak megsejtése, hogy az idegen világ vámpírkultúraként telepedhet az általában konfuciánus kínai kultúrára, amint ez meg is történt Kína kapitalista gyarmatosítása idején, valamint amikor találkozott a marxizmus elméletével és kínai hibrid gyakorlatával.

Az elmúlt száz évben Konfuciusz Marxszal álmodott, többnyire rémálmokat. Ha valami távol áll a konfucianizmustól, az a szabadpiac hitelrabszolgasággá fejlődött változata és annak kísértetkritikája a marxizmus felemás megváltásvallásában. Kínában nem is tudták valójában meghatározni nagy és drámai találkozásukat a kapitalizmussal. Jellemző erre, hogy Mao Ce-tung 1947. december 25-én tartott beszédében a kapitalizmus speciális kínai változatát így kísérelte meghatározni: „komprádor-feudális állammonopol–bürokratikus kapitalizmus”. Valami ilyesmit mondhatott az álmodó Konfuciusznak Marx is.

Az elmúlt évtizedekben a jelenlegi kínai „világcsodát” tanulmányok ezrei próbálták értelmezni jól-rosszul, csinnadrattásan és komolyan is, de vélhetőleg egyoldalúan, mert az európai szellemfejlődés eléggé kizárólagos szellemi televényén állva tették meg azt. Ilyen helyzetben talán nem nagy vétek, ha egy bátrabban tapogatózó esszével próbálunk elmélázni azon, mit is jelenthet Kína mostani alakulása. Mennyiben új és egyedülálló az, vagy csak a kínai történelem sajátos rendszerszerű mozgása, amit, ha tanulmányozzuk Kína évezredeit, nem is tekinthetünk annyira különösnek.

Lázas, főleg amerikai elemzők szörnyülködnek azon, hogy Kína perceken belül a világ legnagyobb gazdaságává válik, s mi lesz, ha ez a legnagyobb katonai erőhöz is vezet. A valóság értelmezése – mint mindig – ennél is sokkal bonyolultabb, és ezzel a vágy vezérelte gondolkodás gazdálkodik is, felvázolva például Kína drámai demográfiai válságát és nemzetgazdasági szintű vízhiányát. Gazdaság- és fogyasztásközpontú világképünk hátterében felsejlik azonban egy sokkal mélyebb kihívás; az, hogy a mi kapitalista „vallásunk” fogja uralni a nyugati módra modernizálódott Kínát, vagy ez a keleti birodalom – úgy, mint történelme folyamán mindig – visszafordul konfuciánus gyökereihez, és abból alakít egy olyan új világszemléletet, amely akár hasznosabb az egész föld túléléséhez is, mint a „vallássá” merevedett kapitalizmus romboló és önfelszámoló rendszere.

A nyugati gondolkodás vélhetőleg alábecsüli a konfucianizmus hatását és erejét Kínában. Adódik ez abból is, hogy az elmúlt évezredben folyamatosan fordítási nehézségekbe ütközött a különböző kínai kifejezések megértése, ezek természetesen a kultúra mint nyelv fordításában is zavart okoztak. Jellemző erre a helyzetre, hogy a jezsuita misszionáriusok például azon erőlködésükben, hogy a keresztény tradíciót a kínai hagyománnyal egyeztethessék, a Deus (Isten) szót a tian (a kínai Ég) szónak feleltették meg. A legfurcsább változást a Kína-recepcióban – mint arra Takó Ferenc, az ELTE Japán Tanszékének oktatója kiváló dolgozatában rámutat – a felvilágosodás Kína-képe jelentette.

Ekkor vált a Kína-kép korkritikai eszközzé, kezdve Voltaire-nél és Montesquieu-nél. A fővonal a demokrácia és despotizmus dichotómia mentén alakult. Majd az vált programmá – amit Max Weber ki is mondott –, hogy Kína csak mint a Nyugat tükre vált érdekessé a nyugati vizsgálódásokban.

Mi, itt nyugaton vélhetőleg sohasem értettük igazán Kínát. Mi valójában mindent vallási alapon értünk, még vallásellenességünk is vallási formákat ölt, ahogy a kezdetekkor a francia forradalomban is megformálódott az ész dramatizált vallásában. Itt a gazdasági élet, a kapitalizmus is vallás, ahogy azt Walter Benjamin szellemesen megrajzolta. Mi, nyugatiak megváltáshitűek vagyunk, mindenben megváltást keresünk. A Nyugat leírható egy megváltástól megváltásig formulával: a zsidó Messiás-Megváltótól a pénz misztikus váltó-megváltó hitéig. Más kérdés, hogy Kína sem értette meg a Nyugatot, főleg annak megváltáshitét és annak valódi veszélyét a maga számára.

Az irodalomtörténészek és főleg a széplelkű esztéták valójában nem értették Goethe Faustjának második részét. Le is becsülték, és az első részre helyezték a hangsúlyt, elfátyolozva ezzel az öregkori mű igazi jelentőségét. Azt, hogy Goethe, ez a rendkívüli szellem, aki polihisztorként gyakorlati gazdasági szakember is volt, idejekorán meglátta és felmutatta a kabbalisztikus-mágikus jegyeket magára öltő pénz – a nemzetközi pénz – létgyilkos jelentőségét. Így nem véletlen, hogy a Faust második részében a drámai nyitás a pénz létrehozásának aktusával kezdődik, és a megalkotott új pénz olyan tolvajkulcs lesz, amely a világ összes trezorját képes nyitni.

Hans Christoph Binswanger Geld und Magie című könyvében pontosan és szellemesen feltárja, hogy Goethe a kifejlődő kapitalista gazdaságot alkimista folyamatként ábrázolja. Az új pénzrendszer megalkotásával rájöttek, hogyan lehet aranyat csinálni, vagyis értéktelent értékké változtatni. Az alkimista folyamat legradikálisabban a hitelpénzben valósul meg, annak a „minél kisebb befektetés, annál nagyobb nyereség” létfojtogató képletében. A késő kapitalizmus álvallásának ópiuma minden eddigi vallásnál könyörtelenebbül tartja markában a társadalom működését.

A 2008-as válság álságos kezelése rámutatott, hogy nincsen olyan mély megrázkódtatás, amely rádöbbentene bennünket arra, hogy

a pénz mai intézményrendszere a legfőbb oka fenntarthatatlan világunknak.

Jöhet bármilyen biológiai vagy gazdasági pandémia, a késő kapitalizmus mindent megemészt, mindent a saját képére alakít. Hacsak… hacsak valami lényegével ellentétes meg nem akad a torkán, vagy egy idegen kultúra észre nem veszi, hogy el kívánja őt is nyelni ez a Molochhá alakult kiméra. Ez az idegen kultúra, civilizáció lehet a kínai, sőt egyedül ő lehet, mert a többit már szélsőségesen átalakította a pénzkapitalizmus szelleme. Úgy tűnik, Kína nem is annyira gazdasági és katonai kihívás, hanem mint lehetséges gazdasági fordulat a „legveszélyesebb”.

Már többen rámutattak – szemben Marxszal is –, hogy a nyugati kapitalizmus gyökere nem a termelőeszközök magántulajdona, hanem a pénz- és a földmonopólium hatalma. A kapitalizmus uzsorás jellegét talán egy olyan erős birodalom tudná megtörni, amely képes olyan közpénzt kibocsátani, amely egy ország közösségéé, és ahol a föld nincs magántulajdonban. Visszatérve a konfucianizmus elveihez Kína talán képes lenne erre, persze csak akkor, ha következetesen érvényesítené a társadalomtervezésnek Konfuciusz és követői által lefektetett morális feltételrendszerét. Különben despotizmusba süllyed.

Kell egy hiteles alternatíva, mert ahogy Mark Fisher pontosan rámutatott: hiteles és koherens alternatíva nélkül semmilyen válság nem fogja felülírni a kapitalista realizmust a politikai-gazdasági tudattalanban. Lehet, hogy a Nyugatnak Konfuciusszal kellene álmodnia.

A szerző író, néprajzkutató