A német a legújabb BMW-t vette meg, és ugyanígy járt. Amikor a szlovénra kerül a sor, az nagyot sóhajt: a szomszéd vett egy új BMW-t, ezért én is vettem egyet, és éhen haltam.

Az autó a fogyasztói társadalmakban erős státusszimbólum, de „mély varázsa” (Hankiss Elemér) különösen érzékelhető Szlovéniában, ahol az egy főre eső újautó-vásárlás majdnem háromszorosa a magyarországinak. Ennek nemcsak anyagi, hanem kulturális okai is vannak, ezért cseppet sem véletlen, hogy Janez Burger Az Alpok napos oldalán című ironikus rövidfilmjében központi szerep jut az autónak.
A film tizennégy percbe sűríti az összes sztereotípiát a szlovénekről, fent van az interneten (Na sončni strani Alp, Janez Burger), érdemes megnézni. A történet röviden: a film elején egy vadász elejt egy zergét, majd hazaviszi a családjának. Emberünk nemcsak kiváló vadász, hanem amolyan mindenhez értő mesterember is, látjuk, hogy pár mozdulattal képes életet lehelni a szomszéd autójába. A bonyodalmak ott kezdődnek, hogy miközben – a tökéletes családja körében elfogyasztott jól megérdemelt ebéd után – autóját tisztogatja, látja, hogy a szomszédja egy vadiúj Golffal gördül be az udvarra. Az irigység nem hagyja aludni. A sokkot úgy dolgozza fel, hogy felmegy a Triglavra a fiával, ahol a csúcs alatti ikonikus Kredarica turistaházban sörrel a kezében hallgatja Slavko Avsenik Szlovénia szépségeiről csöpögő slágerét. Boldogság van, helyreállt a világ rendje. Ez a sűrítmény talán önmagában nem lenne annyira érdekes, ha Burger nem játszatná az összes szerepet fekete színészekkel. Fekete vadász hallatja diadalkiáltását az Alpok ormain, fekete énekesnő dalol szlovén népviseletben fekete közönségének. Fekete apuka veregeti meg fekete gyereke vállát a Triglav csúcsán, és mondja neki – Most már igazi szlovén vagy. A film 2007-ben készült, a közönség akkor még valószínűleg nevethetett ezen.

A bevándorlással kapcsolatban a szlovén társadalom jóval előbb tett szert közvetlen tapasztalatokra, mint a magyar. Már a jugoszláv időkben folyamatosan költöztek át a közös állam szegényebb tagköztársaságaiból, Bosznia-Hercegovinából és Macedóniából. Az érkezők jellemzően alacsony presztízsű munkát végeztek, következésképp bevándorlónak lenni egyet jelentett a megbélyegzettséggel. A fužinei lakótelepet, ahol ma is többségében bevándorlók élnek, Ljubljanában tréfásan „olimpiai falunak” hívják: hiszen mindenki susogós melegítőben jár és az utcán többféle nyelven beszélnek.
A bevándorlók száma a balkáni háború alatt ugrásszerűen megnőtt. 1992–1997 között a frissen megalakult független Szlovénia több tízezer menekültet fogadott be a háború sújtotta területekről, akik közül szintén sokan maradtak az országban, hiszen nem volt hova hazamenniük: házaikat felégették, rokonaikat megölték, falvaik más országhoz kerültek. Idén a boszniai menekültek fogadásának harmincadik évfordulójára Ez nem a mi háborúnk címmel kiállítást rendeztek korabeli sajtófotókból a szlovén fővárosban. A fotókon embereket: nőket, öregeket, gyerekeket látni, a menekülőkre jellemző szegényes cókmókkal, majd a táborban matracokon, anyát leányával rács mögött, másokat nagy teremben összeszorulva idegen emberekkel. Harminc év nem olyan hosszú idő. Az események aktív résztvevői – egykori fotóriporterek, újságírók – a kiállítás kapcsán szervezett beszélgetésen felidézték az 1992-ben uralkodó hangulatot, amely a menekültekkel szemben nem mindig volt barátságos, hiszen a tömeg olyan területről érkezett, amely addig is egyfajta „Ubi leones” volt a szlovének számára. A lenézés hamar nyelvi formát is öltött: a szlovén köznyelv először minden érkezőre a „bosnyák” szót használta, akkor is, ha valaki például Koszovóból jött. Mivel a szó hamar negatív kicsengésű lett, hivatalosan a „nemszlovén” szót kezdték használni. Bár a szótárban a „nemszlovén” szó magyarázataként csupán annyi szerepel, hogy „olyan ember, aki nem szlovén”, az igazság ennél egy kicsit bonyolultabb. A kifejezést egyértelműen az egykori jugoszláv tagköztársaságból érkezőkre használják, soha például egy tengerparti olaszra vagy muravidéki magyarra. Pláne nem angolra. A bevándorlással kapcsolatos téma a kétezres évek első évtizedében volt leginkább terítéken. Ebben az időszakban született Burger filmje is, illetve itt kell megemlíteni Goran Vojnović Déliek tűnés! (Čefurji raus!) című 2009-es regényét, amely a bosnyák származású szerző gyerekkori lakótelepi élményei alapján készült. Az egyes szám első személyben írt regény a bevándorlók társadalmi, nyelvi és gazdasági beilleszkedésének nehézségeit tárta a szlovén közönség elé, amelyhez a szerző váratlan segítséget kapott a rendőrségtől.
A hatóságokkal rendszeresen összeütköző fiatalok történetét feldolgozó mű ugyanis annyi sértő szót tartalmaz a rendőrséget illetően, hogy a ljubljanai rendőrség egy magas rangú tagja kihallgatásra idézte be Vojnovićot, és magyarázatot követelt tőle a szóhasználatra.
A groteszk követelés persze nagy reklámot jelentett. A regényből később film is készült, és egy csapásra az irodalmi kánon része lett.
Szintén ebben az időszakban jelent meg az Antičefur című lövöldözős számítógépes játék, valójában egy paródia, amelyben az volt a cél, hogy a játékosok megtisztítsák Szlovéniát a bevándorlóktól. A fel-felbukkanó alakok likvidálásáról részinformációk alapján kellett dönteni, a helyes döntésért jutalom, a hibásért büntetőpont járt. Hibázni márpedig könnyű volt. A létező közéleti szereplőket felvonultató játékban ugyanis, ha az ember meggondolatlanul húzta meg a ravaszt sztereotipikus érdeklődési kör vagy a szülők származása, esetleg a vezetéknév végződése alapján, kiderülhetett, hogy éppen a szlovén radikális jobboldal vezetőjét küldte a másvilágra, amiért aztán sok büntetőpont járt.
A vezetéknév végződésével való manipuláció plasztikusan jeleníti meg a szlovén–nemszlovén kategória kettéválasztását Vojnović regényében: „Ha a sporthíreket olvasod, az összes Nesterović szép kemény č-vel szerepel. [Radoslav Nesterović híres kosárlabdázó – A vezetéknevek –ič végződéssel „szlovénok”, az -ić végződés külföldi eredetre utal.] (…) De menjenek csak el Fužinébe, ott majd meglátjuk, az ajtaján is kemény-e a č Nesterovićnak… Ha pedig ugyanaz a Radoslav Nesterović holnap kirabolna egy pénzváltót, a teljes oldalon keresztül lágy ć-vel írnák a nevét.” Ha sikereket érsz el, a mienk vagy, ha bűnt követsz el, akkor idegen.

De vajon elég-e a közösség szokásainak sikeres lemásolása ahhoz, hogy a többségi társadalom sajátjaként ismerje el a bevándorlót? Burger filmjét nézve az lehet a benyomásunk, hogy a nemzeti kultúra jelentős részben életmódbeli kérdés. Az is a hazánk, ahogy a mindennapjainkat éljük, viselkedünk, barátkozunk, eszünk, iszunk és gondolkodunk. Az asszimiláció tehát valami olyasmit jelenthet, hogy lájkoljuk, amikor ázsiai barátunk bepálinkázva egy leperzselt disznó mellett áll mosolyogva, amelyre minden bizonnyal vicces tartalmú írásjeleket rajzolt az ujjával. Az integráció tehát feltétlenül nagyobb képzelőerőt vár el a befogadó oldaláról.